Ismerős ismeretlenbe visz az Autopilot

A Half the Pressure, Twice the Speed olyan, mint a szomszéd csaj vagy srác: mintha ismernéd, aztán kiderül, nagyon nem. Terítéken az ősz egyik legizgibb anyaga.

 

Az Autopilot legénysége a megboldogult GMK-ban – Köge, Farkas Balázs, Magda Zsolt és Rátkai Márton (balról jobbra) /// Fotó: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens

► For English version, please CLICK HERE ◄

 

A meze’ egy népszerű szervírozási mód a kelet-mediterrán térségben, ami egy társaságban elköltött vacsora alkalmával igen praktikus. Az ember elé pakolnak egy csomó féle, fajta étket. Húsok a báránytól a csirkéig, szószok, a mártogatásélményt kimaxoló krémek, zöldségek és különféle köretek a házi cipótól a burgonyáig. Én Cipruson és Görögországban futottam bele először ebbe a sztoriba, de amúgy a Balkánon, Törökországban és az araboknál is népszerű az eredetileg (állítólag) Perzsiából elszármazott ötlet. A lényege, hogy sokan összejövünk, mindenbe belecsipegetünk, eszünk ebből-abból, közben iszunk hozzá egy jó bort (én sportfröccsöt, a görögök meg a házipáleszukat, a cipurót), csacsogunk, és mindenki tökre elvan. Keleti tapas + világbéke!

 

Mielőtt bárki azt hinné, meghibbantam, vagy épp valami gasztro(izé)re pozícionáltam itt magunkat, nem ez történt. Mindössze az, hogy pont ez villant be, amikor többször alaposan áthallgattam az Autopilot új nagylemezét. A Half the Pressure, Twice the Speed olyan, mint a szomszéd csaj vagy srác, akit kiszúrsz a tömegben, mondván, nem tudod, de olyan ismerős. Megnézed közelről, és megállapítod, „Huh, tényleg ő az!” Aztán alaposabb méricskélés után rájössz, azért mélységeiben mégis ismeretlen, még ha a kasznit be tudod azonosítani.

 

Autopiloték tíz számot hoztak, s annak ellenére ott volt a szájpadlásomon, „Helóka, ezt mintha hallottam volna már!”, hogy egyébként maga a lemez egy egyedi egység. EEE. Illetve egy utazás. Elkezdődik, felrak egy hullámra, majd a parton lágyan elfektet a homokba. Mégis, valahogy ott motoszkál az emberben, hogy ismerős ez az egész.

 

Aztán egyszer csak beütött három név: Pink Floyd, Thirty Seconds To Mars és Metallica. Ez persze nem összehasonlítás. Meg nem is jelenti azt, hogy a lemez hemzsegne az átemelésektől. Vagy netán epigon lenne. NEM! Épp csak arról van szó, hogy hangulatilag egy-egy pillanatban olyan érzésmorzsa (tiszavirág) kerített hatalmába, amik a fent említett trió hallgatása közben érintettek meg. Mielőtt mindenki száműzne követ törni egy bányába a Hold túlsó oldalára, alá kell nyomatékosan húznom: az Autopilot még csak véletlenül sem olyan, mint a Pink Floyd, főleg nem Thirty Seconds To Mars, s semmiképp sem Metallica-kopi! Egyeszűen arról van szó, hogy ismerős érzéseket kelt a lemez. És ez – mindegy honnan is jönnek ezek az emóciók – tök kellemes.

 

 

Biztonságot ad, hogy a Stratos címmel illetett bevezetőt hallgatva felvisítottam, hogy húúúúúúúúúúúúúúúú, mintha a PF 1987-es A Momentary Lapse of Reason utolsó darabja, a Sorrow gitárja kergetőzne a füleim körül. Nem fordítják rá, mint Gilmour mesterék harminc éve, itt csak felajzzák az embert, de libabőr lettem, mikor ez a felismerés beütött.

 

Aztán ott van a Diamond Eyes, ami meg egy tizedmásodpercre, Jared Letót juttatta az eszembe, oly légiességet adott mindennek, hogy csak, na! Stadionrock, haver, a Rock am Ringen.

 

A These Waves Never Break refrénjében meg James-apu villant be, valahol messze állt, úgy 1988 táján, köszörülte a torkát egy akapellára.

 

Noha mindhárom csak egy múló illúzió volt, mintha a kedvenc illatod elsuhan melletted az utcán, de pont ettől jó a dolog. Elringat, miközben a srácok meg hozzák a maguk riffjeit, a saját hangulatuk, ami kinek ezt, kinek valami teljesen mást idéz meg.

 

S nem szabad elmenni az ének mellett sem. Az új vokalista, Farkas Balázs a The Royal Freak Outból idén tavasszal pattant be az AP-be is, s egy teljesen új vonalat hozott. A karcosság maradt, de konkrétan magasabbra került minden. Levegősebb lett a torok. Ezt az előző, Practices for Slowing Down Time munkacímen futó kislemezükön is bárki megtapsztalhatta: a négy dalból ugyanis már ott kettőt Balázs énekelt, míg a másik felét az addig ezen a poszton vitézkedő Köge jegyezte.

 

Le kell persze szögeznem, Balázzsal jóban vagyunk. (Nepotizmus-ALERT!!!) Sokat beszélgetünk, s anno korholtam eleget azzal, hogy alapjaiban tök rendben van az, ahogy tolja, de valami mintha hiányozna belőle. Jó, jó ez a hang, de egy csipet bors még elkélne. Nos, az a fűszer megérkezett, mintha a sok izzadság, a próbatermi éjszakázás, no meg a karnyújtásra kerülő tripla-X meghozta ezt a hőn áhított mágikus összetevőt. Beért, amiért annyit rinyáltam, s erre a lemezre egy baromi erős éneket pakolt össze. Rutin, aranyapám! Akár annak is nevezhetjük. Kijött. Ebből pedig nem lehet alább adni, s az RFO-s kollégák helyében nonstop zrikálnám is, hogy akkor majd az ottani dalokban is kérjük szépen ezt a szintet hozni!

 

Már csak egy kérdés maradt: mi az a magyar nyelvű dal ott a végén? Kísérletnek vicces, különösen, mert még életemben nem hallottam magyarul énekelni Farkas májsztót. Hogy tetszik-e? Fura, az biztos. Minél többet hallgatom (három lépés távolságból), annál jobban szokom! Viszont, tény, ezt az átlag magyar állampolgár is tudja visítani, mert ugye anyanyelven szól!

 

Szóval, lehet üvölteni: az Autopilot ugyanis szeptember 30-án, szombaton a Dürer Kertben mutatja meg, mit tud a lemez élőben. Sok szempontból érdekel, OTT találkozunk!

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Balogh Roland