A Turn Signals lemeze úgy hozza a Depeche Mode hangulatot, hogy közben egy percig se kell attól félni, hogy, heló, ez csak kopipészt, haver. Épp ellenkezőleg!
Illiás Ádám, Révész Tamás és Kalocsai Balázs /// Fotó: Sinco
Ezt a kritikát igazság szerint nem nekem kellene megírnom, hanem a Depeche Mode valamelyik tagjának. Mondanám Dave Gahanéknek, hogy, heló, figyu, van egy Turn Signals nevű zenekar, itt a lemezük, s tökre érdekelne, mit gondoltok róla. S hogy miért hablatyolok itt össze ilyen csacskaságokat? Azért, mert a trió nemrég debütált Duck And Cover munkacímet viselő lemezén ott villog egy dal – a Hunter –, ami simán pályázhatna a „Depeche Mode-szám, amit nem a Depeche Mode írt” díjra. Tényleg! Még Gina nélkül is annyira megzavarodtam elsőre, hogy nekiálltam ráguglizni, akkor ez a Hunter melyik albumról jöhet, vagy miféle feldolgozás lehet.
Persze kiderült, ez nem epigon, mert nincs ilyen című számuk. (Lehet a keményvonalas fanatikok gyorsan helyre raknak majd, hogy dehogynem, mekkora idióta vagyok, de egyelőre nem találtam névi nemű egyezést!) Közben meg a dal elemei, felépítése, a téma, a kibontása, a hangzás annyira elkap, annyira hozza a Depeche hangulatot, hogy már-már túl kísérteties az együttállás. Együtt rezonálnak, mondhatnánk. Amúgy, ha nagyon kutakodni akarok itt fílingügyileg, akkor a 2003-as Gahan-féle szólóra, a Paper Monstersre mutogatnék lelkesen.
Ha pedig promóterek között egyensúlyoznék egy citrommal rendesen megbolondított szódával, erélyesen ajánlanám, hogy legközelebb ők játszanak a banda előtt. Mivel flukszuskondenzátorom nincs, tegnapra nem tudom repíteni őket, amikor is épp vót egy Depeche-buli, ám ettől függetlenül tetszenek majd hallani, miért tehetnének mondjuk legközelebb egy próbát velük. (Akár!)
Közben meg le kell szállni erről a lóról, mert nem egy Tribute-dologról beszélünk. Akad itt még kérem egyéb, elsősorban angolszász ihletésű gitárzenei hatás is. Ahogy a banda a Facebook-oldalán a kedvencek között említi, Oasis- vagy épp The Beatles elemek is fel-feltűnnek a ritmusok között, meg a stadionrockra hajazó nagyívű dolgok. (Plusz egy igazán fasza Intro, i n t r o !!!) Az egészben pedig az a különösen szimpi, hogy ennek ellenére se lehet azt érezni, ez, vagy az a behatás rányomná a bélyegét az összképre. Mert a számokat okosan összepakolták, érződik, hogy rendesen dolgoztak rajtuk, s a srácok nem épp ügyetlen kopipészt legények. Az album ennek fényében kellemesen s könnyeden visz magával. Épp annyira, amennyire hagyjuk magunkat.
Külön érdekes, hogy élőben meg inkább a pszichedélia az, ami behúz. Meg mintha némi stoner útóízt is éreznénk a szánk szegletében. Jól összegyúrták, na!
A nagy kérdés talán az, hogy rálelnek-e majd egy olyan ösvényre, ami egyes egyedül az övék. (Kéne!) Kiderül. Addig meg lehet szépen simogatni ezeket a dalokat!
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
