„Elég türelmetlen ember vagyok, de lassan megértem, hogy nem kell állandóan rohanni”

Öt éve ült fel egy hiánypótló hullámra a Fran Palermo. Henri Gonzóval pedig kiveséztük, mire volt elég ennyi idő, s, hogy van-e PC a magyar zenében. Interjú.

 

 

Mikor öt éve belevágtatok a Fran Palermo-sztoriba, lebegett valami a szemetek előtt, egy koncepció, bármi, hogy mi ezt akarjuk és így, vagy egyszerűen csak úgy voltatok vele, csapjunk oda, zenélni akarunk, semmi más nem számít?

Úgy 10.-eskek lehettünk, amikor még annak is örültünk, ha egy saját dalt össze tudtunk rakni, és akkor még nevünk sem volt igazából. Emlékszem, valahova a XVI. kerültbe jártunk ki egy csajnak a padlására, aki vokálozott a zenekarban. Télen és baromi nagy hóban baktattunk ki oda, s közben még olyan kicsik voltunk, hogy nem igazán tudtuk azt se, hogyan áll össze egy szám, meg hogy mit játszunk. Aztán egyszer próbáltunk nálam is, egy kis garzonlakásban laktam a Rózsa utcában, de olyan hangosak voltunk, hogy akkor meg kijött ránk a rendőrség. Sokáig próbatermünk se volt, amikor nyár lett a Párizsi udvarban próbálgattunk. Igazából az volt a cél, legyen egy koncert. Végül egy Szent László gimis cserediák bulin valami városszéli moziban léptünk fel vagy háromszáz olasz meg pár helyi diák előtt. A menedzserünk meg néhány tag is abba a suliba járt akkor, és elég jól fogadták a dolgot, addigra nevünk és két saját számunk is lett.

 

Ez az első fellépés mekkora löketet adott ahhoz, hogy komolyabban kezdjétek venni a dolgot?

A barátok lelkesedtek, ezért elkezdtünk még többet foglalkozni a zenekarral. Így jöttek a koncertek is, az egyik nagyobb csoda volt a másiknál. Meg mivel kilenctagú a csapat, ezért ha mindenki elhozott tíz-tíz barátot, akkor már összejött majdnem száz ember. Ez így ment egy ideig, és aztán eljött az a pont, hogy felvettük az első számot, az Arizonát. Csináltunk még párat, de azokat végül nem adtuk ki, mert nem tartottuk olyan jónak. Az első dalt azonban feltettük a netre, és azután keresett meg minket a Japi (Jappán aka Takács Zoltán), hogy „figyeljetek, ez tök jó, lehetne komolyabban csinálni”. Én akkor még nem ismertem őt, ezért ráírtam, hogy tudna-e referenciát küldeni. Aztán válaszolt, hogy a Heaven Street Seven billentyűse, ezzel és ezzel dolgozott már, és mondtuk, hú, ez durva, hogy előző héten a 30Y-nal vett fel számot, most meg velünk. Szóval adott egy kis önbizalmat nekünk, hogy csináljuk. Folytattuk a közös munkát és szépen fokozatosan, lépésről lépésre fejlődtünk, komolyodtunk bele a dologba. Alapjában véve azonban a kezdet kezdetén nem volt kikristályosodott célunk, csak mivel állandóan együtt lógtunk, a zenével ütöttük el az időnket.

 

Sok gimis banda a középiskola után szétszéled, a tagok ide-oda mennek egyetemre, miegymás, akár más városba, országba költöznek. Nálatok jött olyan pont, amikor azt mondtátok, no, nem engedjük ezt el, nem egy kellemes kis diákemlék marad a zenekar, hanem beleállunk, és felcsavarjuk a potmétereket?

Gimi után picit hasonló cipőben járt mindenki: senki sem tudta igazán, mihez akar kezdeni magával. Néhányan elmentek egyetemre, alibi szakokra, én pedig másfél évre kiköltöztem Angliába. Így abban az időben szünetelt a dolog, de pár havonta összejöttünk egy-egy koncertre. Ekkor tudatosult bennünk, hogy nagyon nagy igény lenne arra, amit csinálunk. És a közönségünk még mindig szerette a zenénket, sőt talán még nagyobb is lett a felhajtás. Aztán a kint töltött időben írtam számokat, amiket már tényleg komolyabbnak éreztem, s mikor hazajöttem, azokból összeállt az első EP, majd ebből a vázból később az első nagylemez, két éve.

 

 

Amikor eljutottatok arra a pontra, hogy már nemcsak a haverokat kezdte érdekelni az, amit csináltok, hanem – akár szájhagyomány útján – terjedt a híretek, bevonzottatok számotokra ismeretleneket is, felmerült-e az, hogy jó, srácok, akkor kezdjünk bele egy tudatos imázsépítésbe?

Nem, így tudatosan, nem igazán. Szerencsére a hírünk ettől függetlenül is terjedt az emberek között.

 

Arra törekedtetek, hogy egységes színpadkép legyen, akár úgy, hogy egymáshoz passzoló outfittel pattantok színpadra?

Persze, mindig szerettünk viccesen, vagy komolyan, vagy sehogy felöltözni. Ezt nevezhetjük imázsépítésnek, bár kérdés az, mihez képest.

 

Akadt-e segítségetek, vagy amolyan csináljátok magatok módon toltátok a bandát? Ezen a téren, hogy ment az evolúció?

Eleinte csak felraktuk a számokat a netre. Aztán az első, Japinál felvett számcsokrot, meg utána még jó pár felvételt a mostani menedzserünk, Álmos olasz vadász faterja támogatta meg.

 

Öt éve, mikor belekezdtetek, mintha ráéreztetek volna arra, mi az a dolog, amire a korosztályotok, a fiatalabb generációk valahogy ráharapnának. Ebben, már a hangzásvilág kialakításában mennyire játszott szerepet ez a megérzés? Vagy ez csak kialakult ösztönösen?

Rengeteg zenekar inspirált, de jól látod, korábban tátongott egy nagy rés a magyar zenei piacon, amire rámozdultunk, és valamilyen szinten pótoltuk a hiányt. Ehhez persze hozzá kell tennem, úgy vélem, ebben a közegben még továbbra is bőven akadnak kiadó helyek, az űrt nem sikerült betölteni máig sem.

 

 

Amikor a dalaitok összeállnak, mennyire figyeltek arra, hogy az összkép ebben a sávban maradjon? Mennyire ösztönös, vagy épp mennyire megtervezett egy-egy szám ebből a szempontból?

Van benne rengeteg inspiráció, de nagyon sok saját próbálkozás is. És bevallom, ahogy haladunk előre az időben a saját elem egyre hangsúlyosabb lesz. Eleinte nem volt három-négynél több zenekar, amelyek inspiráltak minket, mint amilyen mondjuk az Arcade Fire, amelyekre azt mondtuk, hogy hú, de jó lenne, ha mi is így tolnánk. Most már sokkal több ilyen bandát tudunk mondani, ahogy nőttünk ugyanis egyre több zenét hallgattunk meg. Emellett idővel ragadt ránk némi szakmai tudás, például felfedeztünk érdekesebb skálákat, amelyek nem konkrét zenekarhoz köthetőek, vagy akár olyan hangszerek, amiket nem másoktól, nem egy másik felállásból lestünk el. Ahogy egyre idősebbek leszünk így egyre több saját gondolat merül fel és fogalmazódik meg bennünk, és egyre kevesebb az az elem, amit amolyan jó kis öcsiként lemásolunk.

 

Akkor fél évtized elegendő ahhoz, hogy azt mondjátok, megtaláltátok a saját utatokat, ezek vagyunk mi?

Lehet egy élet is kevés ehhez, én inkább korszakokban, hangulatokban gondolkodom. Sokszor a számaink is teljesen különböznek egymástól. Ahogy egyre több zene érdekel, úgy egyre több dolgot próbálunk ki, ezért nincs egy ilyen konkrét út. Ebben pedig azt hiszem, nem különbözünk azoktól a zenekaroktól, amikre korábban is felnéztünk, például a Primal Screamnek is van egy csomó korszaka, vagy a Led Zeppelinnek is reggae száma. Sokkal jobban szerettem mindig színesben, semmint fekete-fehérben gondolkodni.

 

Ezek a korszakok mennyire dinamikusan változnak?

Szerintem nagyjából évente.

 

A Fran Palermónak sikerült elérnie azt, hogy először itt-ott, majd egyre gyakrabban megtalálhatnak benneteket a fesztiválok fellépőinek listáján. Mennyire motivál titeket az, hogy ott legyetek egy-egy feszten?

Nem mondom, hogy nem motivál az, hogy szerencsére egyre jobb idősávokban léphetünk fel. Ahogy az is jó, hogy olyan zenekarokkal játszhatunk együtt, amelyekkel öt-tíz éve álmunkba nem gondoltuk, hogy így lesz. Meg annak is örülünk, hogy sok koncert- és fesztiválszervező tudja már, minket is bátran felrakhatnak a line-upra.

 

A fesztivált vagy a klubkoncertet részesítitek előnyben? Ehhez hogy álltok? Mindenevők vagytok, vagy inkább klubot, netán a fesztivált részesítitek előnyben? Illetve már azt is megengedhetitek-e magatoknak, hogy válogassatok a fellépések között, és akad olyasmi is, amit nem feltétlenül vállaltok be?

Az a helyzet, hogy szerencsére nálunk most minden megy. Budapesten viszont sajnos már nem nagyon vannak kisklubos koncertjeink, amit hiányolok, de tényleg annyian jöttek, hogy szintet kellett lépnünk. Akadt olyan koncertünk például a régi Rohamban, ahol négy szám után olyan meleg lett, hogy egy fél órára mindenkit ki kellett küldeni, aztán kábé már meztelenül álltunk a hatvan fokban a színpadon. Szóval nem mondom, hogy nem hiányoznak az ilyen koncertek, de így fellépni azért kemény.

 

Kicsit ezen rugózva még, a nem agyonfuttatott zenekarok között érezhető egyfajta Budapest-vidék különbség, azaz miközben a fővárosban jönnek a koncertekre, addig vidéken sokkal nehezebb egy stabil bázist kialakítani. Ti mennyire feszültök neki az országnak? Milyen tapasztalataitok vannak, és hogyan alakulnak a vidéki, akár nagyvárosi élőitek?

Nem mondok újat azzal, hogy akadnak olyan városok, ahol működik a dolog, ha oda lemegyünk. Viszont most csináltunk egy tízállomásos turnét pályázati támogatással, és jártunk olyan helyen, ahol az utcán se igen láttunk embert. Így gondolhatod mennyien akartak belépős koncertre jönni. Amúgy persze vannak olyan pontok, ahol szeretünk játszani.

 

Például?

Pécs mindig jó szokott lenni, ahogy Szegeden is vagy Győrött, de Debrecenben is alakul a dolog. Általában a nagyobb városokban tapasztalunk felfutást.

 

Érzitek, hogy itt-ott az elmúlt időszakban nagyobb lett a zizegés?

Nagyon kiszámíthatatlan, hogy hányan vannak egy koncerten rajtunk vidéken. Egy ideje nem igen játszott minket országos rádió. Így csak online és szóbeszéd alapján elég nehéz olyan helyen közönséget csinálni, ahol előtte még sose jártunk.

 

És az segít, ha egy városban előtte játszottatok egy fesztiválon, akkor utána egy önálló bulin már többen elmennek meghallgatni titeket? Ha például a VOLT-on felléptek, akkor utána Sopronban többen kíváncsiak rátok?

Nem tudom, hogy mennyire érződik ez, talán egy picit igen. Bár bevallom, a VOLT-on konkrétan eddig csak kisebb színpadokon tudtunk fellépni.

 

Így visszagondolva az elmúlt évekre, akad-e olyan dolog, amit ma, érettebb, tapasztaltabb fejjel másképp csinálnátok? Amit ha másképp léptek meg, akkor ma még jobb szituban lenne a zenekar?

Nem tudom, hogy előrébb tartanánk, de talán, ha több időt szánnánk arra, hogy számokat dolgozzunk ki. A két nagylemezünk nagyjából egy év különbséggel jött ki, és sokszor nem volt kellő idő arra, hogy a lehető legjobbra csiszoljuk a számokat. A tavaly májusban kiadott második lemezt, a Razzle Dazzle-t akkora pörgésben vettük fel, és annyira sok mindent kellett egyszerre befejezni, hogy a végén már konkrétan a pánikroham kerülgetett. Most is vannak új számaink, de direkt azért nem megyünk be stúdiózni, hogy ne siessük el a kidolgozást. Inkább otthonra beszereztünk a felvételek érlelését segítő cuccokat, és futunk velük több kört. Én alapjában véve elég türelmetlen ember vagyok, de lassan megértem, hogy nem kell állandóan rohanni, szóval az új dalainkat szépen, megfontoltan csiszoljuk végleges formájukra.

 

Ha már itt tartunk, a fogyasztási szokások változnak. Egyre kevesebben hallgatnak nagylemezeket, miközben sokan már egy-egy hosszabb számot sem bírnak ki egyben. Aki végignéz a diszkográfiátokon, azt látja, ti inkább a nagyobb lélegzetvételű anyagokban utaztok. Nem gondolkodtatok arról, hogy inkább egy-egy számot csepegtessetek?

De, igen. A tavalyi albumra egyébként alapból kb. húsz számot terveztünk, és abból lett tizenegy. Mi amúgy olyanok vagyunk, akik szeretik a hosszabb lemezeket, és szerencsére a közönségünk is talán olyan, akik vevők erre a dologra.

 

Akkor nálatok az nem para, hogy nem dalokat dobtok ki, hanem olyan nagyobb dolgokat, amiknek van eleje, vége, íve?

Igen. Bár idén szerintem kiadunk egy-két dalt egymagában. Mivel a magyar egy kis piac, ezért fontosnak tartom, hogy mindig aktuális maradjon a zenekar. Meg amúgy, ha egy évben kevesebbet koncertezünk, és azokon is mindig ugyanazt a tizenöt-húsz számot adjuk elő, amit ráadásul mindenki ismer, az nekünk is unalmas. Így ott motoszkál bennünk a türelmetlenség, de közben meg érezzük, ahogy előbb már mondtam, időt kell hagyni az új anyagok kicsiszolására. Szóval picit ellentmondásos érzések kavarognak az emberben emiatt.

 

Amúgy ti kifejezetten magyar piacra szánjátok magatokat, vagy kikacsintgatnátok a nemzetközi térbe is?

Nem, nem mondanám, hogy csak a magyar színtérben gondolkodunk.

 

Milyen próbálkozásaitok, tapasztalataitok voltak e téren?

Ugye idén januárban voltunk kint Hollandiában az Eurosonic nemzetközi zeneipari fesztiválon, ami elég jól sikerült. Most pedig szervezés alatt áll egy nyári észak-európai turné, lengyelországi, lett és észtországi állomásokkal. Emellett tényleg jó lenne nyitni Ausztria, Németország és a környező nagyobb városok felé is. Szóval ezek a lépcsőfokok be vannak tervezve.

 

 

Tudom, hogy érzékeny téma, de kíváncsi vagyok a véleményedre arról a soha véget nem érő vitáról – vagy nevezhetjük diskurzusnak is: vajon egy zenésznek kell-e, vagy épp nem ildomos politizálnia, társadalmi problémákról, illetve ideológiai kérdésekről beszélnie? Picit úgy érzem, itthon a fiatal zenészek nem állnak bele eléggé ebbe, pedig hát nekik kellene lázadni, elmondani, szerintük mi a baj. Közben a másik oldalon meg ott áll az az óvatosság, ha beleállsz valami ilyenbe, akkor tarkón vághatnak, nem kapsz támogatást, kigolyózhatnak pályázatokról, fesztiválokról. Az elmúlt időben is lehetett hallani olyan hajmeresztő felvetést, hogy bizonyos helyeken megelégelték a túl sok „liberális zenekart”, miközben már maga ez a definíció tök hülyeség. Te hogy vagy ezzel a témakörrel?

A mi szövegeink nem igazán politikusak. Aki meg ismer minket, tudja, milyen arcok vagyunk. S igen, sokan beszélnek arról a fajta önmegtartóztatásról, hogy jobb bizonyos dolgokat annak érdekében elkerülni, hogy amiatt nehogy elessenek a jövőbeni fellépésektől.

 

Ez a fajta „öncenzúra” szerintem baromi gáz, viszont akkor már az is érdekel, előfordult, hogy ti vagy épp te is azért nem vállaltatok be egy lehetőséget, nehogy utána valaki még belétek kössön amiatt és bezáródjanak előtettek azért bizonyos kapuk?

Ha őszinte akarok lenni, nem gyakran, de történt már ilyen.

 

Könnyedebb vizekre evezve így a végén picit kacsintsunk ki a szólóügyi szárnypróbálgatásaidra. Azok a formálódó anyagok mennyire különböznek a zenekar hangulatvilágától? Oda esetleg olyan dolgokat szánsz, amelyek sokkal személyesebbek vagy épp nem férnek bele a Fran Palermo galaxisába?

Egyelőre olyan komoly szólóról még nem beszélhetünk. Ugye a zenekarban is én írom a dalokat, s régen szinte kizárólag a monumentális hangszerelés izgatott. A szóló egyelőre inkább hozzám közel álló feldolgozásokból áll, de formálódnak olyan ötleteim, amiből ezen a vonalon lehet valami. Ezekre a dolgaimra azonban tényleg szeretnék kellő időt fordítani. Tény az is, hogy ide olyan elképzelések is beleférnek, ahol nem kell egy komplett zenekari hangszerelésben gondolkodni, hanem mondjuk elég hozzá egy dob meg egy gitár. Így ezek valóban sokkal intimebb dolgok lesznek.