Másfél éve teszik a dolguk, s miközben zsigeri és őszinte, amit csinálnak, soha nem írtak róluk egy klasszikus cikket. No, ennek most vége. Exkluzív EP-premier!
Nincs kecmec, csak daráló. A Black Tones akció közben /// Fotó: Budavári Eszter
► For English version, please CLICK HERE ◄
Egy budapesti banda, a Black Tones, lehet a legújabb színfolt a magyar garázsrock életében. A trió rendkívül termékeny, viszont méltatlanul alulfuttatott, sajtóügyileg! A csapat másfél éve működik, és a jelekből ítélve rengeteg izgalmas dologra számíthatunk tőlük a jövőben is.
Már volt szerencsém élőben is a formációhoz, így nem beszélek a levegőbe, ha azt mondom, a felvételeken hallott energikus, nyers játékmód nem csalás, nem ámítás. A Black Tones egy olyan minőséget képvisel, ami ritkán tapasztalható.
„Nem nagyon gondoltunk túl semmit!”
A sztori 2016 elején kezdődött, amikor Nagy Krisztián (gitár, ének) és Ferenczi Zsolt (dob, ének) elkezdtek összejárni és jamelni. Régóta ismerték már egymást, így a zenei összhang nem volt kérdéses, viszont úgy érezték, hiányzik két fontos láncszem a teljességhez: legfőképpen egy énekes, másodsorban egy basszusgitáros.
Előbbi tervet végül elengedték, amikor az első demóikat visszahallgatva konstatálták, hogy tudnak énekelni ők maguk is, utóbbit pedig néhány sikertelen meghallgatás után Szabó György (basszusgitár, vokál) személyében találták meg, aki első pillanattól értette és érezte, hogy miről van szó. Így kialakult az azóta is működő felállás.
– Nem nagyon gondolunk túl semmit, úgy fogalmaznék talán, hogy jelen pillanatban megvan a kémia és jól működünk így hárman – mondja Zsolt, amikor arról kérdezem, miként működik náluk a dalszerzés és úgy általában a közös munka. – Minden számban benne van mindenki valamilyen szinten, és még talán egyszer sem volt olyan helyzet, hogy elvetettük volna bárki ötletét, mert annyira nem tetszett volna a másik kettőnek – folytatja Krisztián.
A főének az esetek többségében Zsolté, ritkábban Krisztiáné, néhány vokált pedig Gyuri is bevállal olykor-olykor. – Mindhárman sokféle zenét hallgatunk, és mindhármunkhoz közel áll a trió felállás. Emellett fontos az a klasszikus rock-hangzás, ami mindannyiunk zenei világképét erőteljesen meghatározza gyerekkorunk óta. Példaként említhetjük a Rival Sons-t, a Free-t vagy éppen a Black Keys-t – a sor szinte a végtelenségig folytatható, de a lényeg, hogy megvan a közös nevező, és elég pontosan tudjuk, hogy milyen hangzást szeretnénk elérni, amikor lemegyünk stúdiózni! – meséli Krisztián, aki egyébként effektpedálok építésében is jeleskedik.
És valóban, a Black Tones dalait hallgatva egyből feltűnik, hogy milyen jól használják a maguk által kreált kereteken belül azt a kevés építőkockát, amijük van. A torz basszus, a jellegzetes Telecaster sound, illetve a súlyos, természetes dobhangzás sokféle hangulatot és zenei elképzelést ki tud szolgálni.
És a lényeg! Itt az új kislemez, a Home!
S ha már eddig nyújtottuk, érdemes a lényegre térni: be is mutatjuk a legújabb kislemezüket! A nálunk debütáló, Home címre hallgató EP alapvető változásokat nem hozott, hiszen ugyanazt, az élő megszólaláshoz a lehető legközelebb álló, puritán hangzásvilágot képviseli, mint a banda eddigi összes felvétele, de kimunkáltság szempontjából talán egy fokkal erősebb azoknál.
– Egyelőre elvagyunk ezekkel a kettő-négy számos kis egységekkel, de amúgy tök jó lenne egy rendes albumot is összerakni a közeljövőben – mondja Zsolt, aki szerint amúgy egyetlen dolog fontos igazán ahhoz, hogy valaki jó zenész legyen: rengeteg – és sokféle – zenét kell hallgatnia. Érződik a dalokon, hogy ez nem csak üres duma. A laza, mégis feszes groove-ok, a fülbemászó gitártémák és a viszonylag egyszerű, de ugyanakkor stílusos, popos vokálok mind azt bizonyítják, hogy a fiúk tudják, hogy mit akarnak.
A címadó Home simán lehetne egy ‘60-as évek végi, elfeledett brit együttes most előkerült felvétele. A gitár erőteljesen visszautal a korábbi Black Tones EP-k – a Birdlife, a Mona Lisa és a Lack Of Time – világára, mintha a Turn Against Me vagy a Face To Face kistesója lenne. Nem mellesleg talán a legerősebb darab ezen a lemezen. Az említett számok (kistesók) amúgy egy olyan piaci rést – mi az hogy rést, inkább szakadékot – találhatnak meg némi menedzseri munka útján, amit igazából nem is nagyon próbált mostanában senki megtalálni Magyarországon. A kismillió, RHCP-t, Metallicát és Kispált ízléstelenül, ötletek nélkül vegyítő banda tengerében iszonyú üdítő élmény hallani valamit, ami egyszerre koszos, a szó legjobb értelmében véve popos, és kreatív.
A Cheek To Cheek a csapat keményebb arcát mutatja be: minden hangszer és az ének is torz, amolyan Black Keys-es lápvidéken járunk. A dal első fele kitörni készülő, feszültséggel teli, amit remekül ellensúlyoz az ünnepélyes középrész, majd a nyugodtan elsimuló gitárszóló.
A Morning Blues meg a másik csúcspont. Különlegessége, hogy Zsolt és Krisztián megosztották a főénekes szerepét benne. Súlyos riffek, klasszikus hangzás, király szöveg. Egyfelől a legkevésbé eredeti szám a három közül, másfelől köztudott, hogy ilyesféle dolgokat a legnehezebb írni.
A lemezborítót meg nem lehet nem idetenni, mintha csak a Twin Peaks ködös, sejtelmes világába kalauzolnának!
Az erős dalok mellett a hangszeres játék az a pillér, amit mindenképp érdemes kiemelnünk. Egyikük sem virtuóz, egyikük sem akar túl sokat mutatni, de mindhármuknak megvan a szükséges technikai tudása, valamint a stílusérzéke ahhoz, hogy ezekhez a számokhoz hozzátegyen valami plusz ízt. Az öncélú csillogás helyett mindent a dalok szolgálatába állítanak, talán ettől is lesz a végeredmény ennyire koherens és szerethető.
Nem pózokban utaznak
És hogy mit hoz a jövő? A srácok túl vannak már azon a kamaszkori hevületen, amikor az amerikai turnétól az Abbey Road-i stúdiózásig minden belefér, ha a közös célokról kell mesélni. Szemmel láthatólag nem a visszaigazolások és a pózok jelentik nekik a viszonyítási alapot, sokkal inkább a saját elképzeléseik.
Talán a szükségesnél is kevésbé próbálják „eladni” a zenéjüket, ez majd elválik a közeljövőben. Tucatnyi, kidolgozásra, illetve rögzítésre váró ötlet lapul a fiókjukban, így első sorban arra fókuszálnak, hogy a stúdiózással az eddigihez hasonló tempóban haladjanak, és emellett szeretnék a koncertezést is felpörgetni. Mindenkinek erősen ajánlott nem elszalasztani a következő Black Tones bulit! Jövőre remélhetőleg fesztiválokon is össze lehet már futni velük.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
