„Ez már nem a 90-es évek, a rajongók mondanivalóra vágynak”

Ütős és erőteljes: ők a Krewella. Yasmine és Jahan az illegális letöltésekről, a zeneiparról és a politizálás kérdéséről. Exkluzív interjú a Balaton Soundról.

 

Jahan és Yasmine /// Fotók: Sinco / Ígéretes titánok

► For English version, please CLICK HERE ◄

 

Tíz éve alapították a Krewellát, s a zeneipar pont ebben az évtizedben jelentősen át is alakult. Ma mindenki streamel, letölt vagy épp torrentezik. Ti mit gondoltok az ingyenes letöltésről, mint jelenségről? Támogatjátok, netán ellenzitek ezt az egészet?

Yasmine: Bevallom, elég elfogult vagyok a kérdésben, s talán még gyanúba is keverem magam azzal, hogy azt mondom: Jahan és én úgy nőttünk fel, hogy közben a Limewire-on keresztül húztuk le a dolgokat illegálisan. Így tulajdonképpen minden kedvenc zenémet legelőször a Limewire-ről, illegális úton töltöttem le. Személy szerint tehát nem bánom, ha az emberek illegálisan letöltik vagy streamelik, megosztják a zenénket. Mikor stúdiózunk, se gondolunk arra: „Oh, na, ebből most mennyi pénzt csinálunk majd?”, hanem hogy „Vajon hány ember fogja majd ezt meghallgatni?” Számomra ez utóbbi a legfontosabb!

 

Mit gondoltok, ezen a téren mi várható a jövőben? Az emberek még többen töltenek majd le ezeken az „ingyenes” csatornákon keresztül, vagy az előfizetői szegmens erősebb lesz, mint ma?

Jahan: Szerintem az emberek mindig megtalálják a kiskapukat. Úgy hiszem, előadóként nem veheted alapvetésnek azt, hogy az emberek majd meg fogják venni a zenédet. Ez, mint indie előadók, számunkra is igazából néhány hónapja kristályosodott ki. Így nem leszek például ideges, ha valaki odajön hozzám, és azt mondja nekem: „Hé, imádom az albumotokat”, miközben egyúttal bevallja azt is, hogy tök ingyen töltötte le a számainkat. Az embernek hosszú távon kell gondolkozni, nem lehet szűklátókörű. Azt kell látnod, hogy az illető potenciális rajongó, aki lehet, élethossziglan az is marad innentől kezdve, és ők lesznek azok, akik eljönnek a fellépéseidre, részesei lesznek a mi kis világunknak. Bíznod kell tehát abban, hogy ettől kezdve más úton járva, mint a lemezeladás, de simán tudsz boldogulni előadóként.

 

 

A letöltés jogi szabályozása mindenhol komoly vita tárgya, országonként változik világszerte, de ha jól tudom például Magyarországon a vonatkozó passzusok szerint mindent letölthetsz a számítógépedre, magadnak, csak a kereskedelmi forgalomba hozás illegális, azaz pénzt nem lehet belőle csinálni, de te otthon nyugodtan mindent megnézhetsz, meghallgathatsz.

Jahan: Abszolút értem a vita lényegét, viszont számomra egy a fontos: a rajongók bárhogy, de hozzájussanak a zenéhez. Elég lehangoló tud lenni ugyanis az, ha eközben megannyi akadályba ütközik az ember. Főleg, mert olyan generáció vagyunk, amely gyors hozzáférést szeretne többek között a zenéhez. Az embereknek ugyanis egyre kevesebb idejük van szöszölni. Szóval én csak azt szeretném, hogy jussanak hozzá a zenéinkhez, majd jöjjenek el a fellépéseinkre, és énekeljenek velünk.

Yasmine: Ha egy DJ elküldi nekünk az egyik számát, amit egy egyszerű kattintással le tudunk húzni, akkor úgy vagyunk vele, szuper. Viszont ha ehhez nekünk lájkolnunk kell a SoundCloud profilját, aztán utána még regisztrálnunk és meg is osztanunk ahhoz, hogy letöltsük, nos, akkor egyszerűen feladjuk. Minél több ugyanis a macera, annál kevésbé valószínű, hogy letöltjük az adott zenét. Ez persze nevetséges, hiszen gyerekkorunkban sokkal durvább megpróbáltatásokat kellett kiállni ahhoz, hogy megszerezzünk egy-egy albumot. Egy kis külvárosi könyvtárba jártunk Chicagóba, ahol mindig átfésültük a CD-ket, kiválasztottuk, amit akartunk, letöltöttük őket a számítógépünkre, feltöltöttük az iTunes-ra, majd rendszereztük is őket. Elég munkaigényes volt, órákig ügyködtünk rajta, és a végén még megfelelően el is kellett nevezni a fájlokat.

 

 

Tudom, nehéz mondjuk egy fesztivál húszezres tömegét összehasonlítani egy kis, sokkal intimebb klub hangulatával, de ti melyik szeretitek jobban: a kis klubbulikat vagy a fesztiválokat?

Yasmine: Ez függ a klubtól. Júniusban például felléptünk egy New Room nevű müncheni helyen, ahol nem volt dress code, nem voltak tűsarkú cipők, mindenki tök átlagosan ruhában nyomta. Izzadtak, táncoltak, megőrültek, miközben simán mindenkivel tudtunk pacsizni is, tényleg nagyon meghitt volt az egész. Aztán közben vannak olyan klubok, ahol a DJ-k fent trónolnak, míg a közönség lent tipeg, s vagy tíz méter választja őket el egymástól, így ilyen helyeken kb. csak aláfestő zenét adunk az iváshoz. Szóval minden klubnak megvan a maga hangulata. Én azokat a helyeket szeretem, ahová az emberek a zene miatt járnak, és ott minden erről és ennek átéléséről szól. Közben meg, ha egy fesztiválon játszhatsz 60 ezer ember előtt, ott meg érzed a közönség erejét. Mindegy milyen messze vagy, egyszerűen érzed. Mindkettőt imádom, s nem is igazán tudnám azt mondani, ezt vagy azt jobban szeretem.

 

A családotoknak pakisztáni gyökerei vannak, és több helyen is olvastam, hogy a zenétek egyre több pakisztáni jegyet mutat. Mit jelent zeneileg ez, mitől pakisztáni a pakisztáni zene?

Jahan: Hú, ez leginkább a dobokban, az ütőhangszerekben érhető tetten, főleg a vízidobok esetében például, de magában az ütősök ritmusában is, ami teljesen eltér a nyugati zenében megszokotthoz képest. Ha például a tavaly júniusban kiadott albumunkat hallgatjátok, abban például lépten-nyomon tablába (ütős hangszer) és szitárba botlotok. Emellett próbáltunk még több pakisztáni ízt adni a fuvolákkal vagy épp a különféle húros hangszerekkel, különféle hangszínekkel, és ha lehet ezt fokoztuk még Pakisztánban és Indiában – bollywoodi mozikból is ismert dallamokkal. Bollywoodi mozikat nézve és ott népszerű dallamokat énekelve nőttünk fel, s még ha olykor nem is tudtuk, hogy olyan dalokat éneklünk, akkor is óriási hatással voltak az egész gyermekkorunkra.

 

 

Mikor jártatok arra legutóbb?

Yasmine: Tizenkét éves korom óta nem voltam Pakisztánban, azaz immár 13 éve, de Indiában három különböző városban játszottunk három alkalommal, s úgy éreztem, közel az otthon. Ugyan tudom, hogy a két ország között vannak konfliktusok, de mikor ugyanolyan embereket látok, mint én, vagy mint az édesapánk, akkor kicsit úgy érzem, úgy érezzük magunkat, mintha hazaérkeztünk volna.

Jahan: Közben pedig annak ellenére, hogy régen jártunk Pakisztánban, az ottani zenek, étel és kultúra eszenciája a családunknak. Akármikor hazalátogatunk, bollywoodi zenét játszunk aláfestés gyanánt és elmerülünk a délkelet-ázsiai konyhában. Chicagóban olyan szomszédságban laktunk, ahol minden hétvégén összejártunk az ottani családokkal és tradicionális pakisztáni ételeket ettünk közösen.

 

Tőletek is meg kell kérdezzem, mi a véleményetek arról a soha véget nem érő vitáról (vagy nevezhetjük diskurzusnak is): vajon egy zenésznek kell-e, vagy épp nem ildomos politizálnia, társadalmi problémákról, illetve ideológiai kérdésekről beszélnie. Ti hogy álltok ezzel a témával?

Yasmine: Személy szerint, de azt hiszem mindkettőnk nevében is beszélve úgy hiszem, a nézeteidről, az emberi jogokról, környezetvédelemről, vagy bármi másról, ami itt a Földön érinti az embereket, s az még hogy nem is a te országodban zajlik némán hallgatni nagy felelőtlenség. Így mi gyakran beszélünk ezekről, a politikai nézeteinkről. Persze nem úgy, hogy na, most akkor mi jól ráerőltetjük a gondolatainkat másokra, de ennek ellenére fontosnak tartjuk kimondani a dolgokat. Úgy vélem, ez erkölcsi kérdés. Ha van olyan politikus, aki az emberi jogok, a környezetvédelem, a nők jogai, a bevándorlás, vagy olyasmi ellen dolgozik, amely előbbre viszi, viheti a társadalmainkat, akkor szerintem az, aki megteheti, akinek komoly rajongótábora, sok követője van a közösségi médiában, annak kötelessége felszólalnia ellene. Ha ugyanis nem teszel ellene semmit, akkor elszalasztod azt a lehetőséget, hogy pozitív változásokat tudj kieszközölni, hogy jó dolgok történjenek.

 

 

Jahan: Ennek ellenére viszont néhány embernek nem kellene ennyire megmondania a tutit mindenben, mert azt érzem, vannak olyan előadók, akik amolyan szoft aktivistaként lépnek fel. Ezt persze nem lehet összehasonlítani, mondjuk az 1960-as, 1970-es évek aktivizmusával, de akkor is. Ha viszont nincs mély ismereteid egy adott témával kapcsolatban, akkor úgy érzem, jobb, ha nem mész bele abba. Nem hiszem ugyanis, hogy az emberek azt várják el, hogy mindenről megmond a frankót. Másrészről viszont sok ember véli úgy, ha énekes vagy épp zenész vagy, nincs jogod politizálni. „Maradj a kaptafánál!” Néha a rajongók azt mondják, hogy nem kéne bizonyos dolgokról beszélned – csak legyél előadó, foglalkozz azzal, amiben jó vagy. De mi is emberek vagyunk, mindnyájunkat érintenek ezek a dolgok. Alapvetően más szintre helyezed őket, de így is mindenkinek lehetősége kell, hogy legyen arra, hogy kifejtse a véleményét a politikáról és a társadalomról. Ma, talán jobban, mint a történelemben bármikor, az emberek hús-vér személyeket, valódi, véleménnyel bíró előadókat akarnak, nem csak egy arcot, meg a többi felszínes hülyeséget. A rajongók mondanivalóra vágynak, mert ez már nem a ’90-es évek.

 

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Balogh Roland