„Egy kezemen meg tudom számolni, hogy ki az, aki tényleg ebből él”

Alakul a független kiadói szcéna, így mutatunk pár izgalmas kezdeményezést. #3: Interjú a Lone Waltz Records alapítóival, Misota Dániellel és Upor Andrással.

 

Misota Dániel és Upor András /// Fotó: Magyar Sára / Ígéretes titánok

 

Nemrég került megrendezésre az első Independent Label Fair Budapest. A kezdeményezés lényege, hogy a gombamód szaporodó kis, kézműves zenei kiadókat összefogva megmutassa, bizony van élet az undergroundnak ebben a szegmensében is. Alapból tök jó látni, hogy elhivatottságból, szerelemből kis kollektívák képesek kinőni a majdnem semmiből, és életet tudnak lehelni olyan dolgokba, mint a (magnó)kazetta- vagy épp a hanglemezgyártás.

 

Az ötletre meg a „nyíltnapra” már nagyon szükség volt, mert amellett, hogy egy légtérben összehozta a kiadókat, a zenefogyasztók is képet kaptak arról, hogy áll a nem ipari mennyiségben dolgozó szektor. Mi meg annyi érdekességet láttunk, hogy tovább gondoltuk a dolgot, és egy egyszerű beszámoló helyett inkább a mélyére ásunk a témának. A zenekar mögött sorozatunkban olyan független magyar kiadókat mutatunk be, amelyek története korántsem mindennapi. Így bekukkanthatunk egy olyan világba, amelybe csak ritkán nyílik alkalmunk belesni.

 

Ezúttal a Lone Waltz Records portáján nézünk szét, ahol az alapítók zenéjükkel nem vártak másra, saját kezükbe vették saját, majd más zenekarok sorsát is. Mára az underground egy olyan jelentős bástyáját sikerült felépíteniük, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül, és a kiadóban is látszik az interjú legtöbbet használt szókapcsolata: a művészi koncepció. A három alapító közül Upor Andrással és Misota Dániellel beszélgettünk, zenéről, oktatásról, külföldről, belföldről. A srácok amúgy december 16-ra For the Sake of the Song néven egynapos fesztivált tartanak az Akváriumban.

 

Milyen véleménnyel távoztatok a Label Fairről? Van a kiadók közt egy alap összefogás, amihez ez a rendezvény még hozzáad?

Misota Dániel: Nagyon élveztük, de alapvetően nem volt bennünk várakozás, nem tudtunk csalódni benne.

Upor András: Jó, hogy ez van. Összefogásnak nem nevezném, a köztünk lévő kapcsolatot, de információcserének és egymás segítésének igen. Léteznek olyan kiadók, amelyekkel szorosabb kapcsolatban állunk.

M. D.: Zenekari cserék, booking és gyártási információcsere van. Mások az igények mindenkinél, így nehezebb összefolyni, de ez azt jelenti, hogy nincs őrült nagy verseny sem. Nem is volt soha olyan, hogy előadóért versengtünk volna.

U. A.: Olyan viszont igen, hogy kaptunk egy demót és továbbküldtük másnak, mert oda jobban illett. Egyébként a Label Fairre visszakanyarodva, kicsit azt éreztem, egy dologról nincs szó. Tök jó, hogy sok független kiadó van, de egy kezemen meg tudom számolni, hogy ki az, aki tényleg ebből él. Pár szintet meg tud ugrani néhány társaság, de az évek múlásával nem biztos, hogy ugyanennyi kiadónál lehetséges a fejlődést megőrizni. Ha nem sikerül ennek kulturális és gazdasági feltételeit megteremteni, akkor lehet, hogy most sok létezik, de aztán nem lesz. Fontos, hogy ez hosszútávon fenntartható legyen, ne csak számunkra, de ennek az egésznek a kultúrája.

M. D.: Ezek a dolgok nem feltétlenül akarnak egyébként nagyobbak lenni. A Label Fair legjobban összerakott pultjaival rendelkező kiadóknál sincs belekódolva, hogy nőjenek, hanem csinálják, mert szeretik.

 

Ti alapvetően az itthoni környezetből inkább külföldre tekingettek. Az előadóitok fele nem is magyar, mik ennek a nehézségei, és mik az előnyei?

U. A.: Nincs is magyar nyelvű oldalunk.

M. D.: Igen, a most aktív zenekarok közt fele-fele arányban vannak magyarok és nem magyarok. Egyébként, hogy mi kiadónak hívjuk magunkat, az csak egy név. Ez valamennyire kiadó, valamennyire menedzsment, és olyan feladatokat is végzünk, amit meg egy kreatív ügynökségtől várnál. Az, hogy mi mégis kiadó néven futunk, annak az az oka, hogy a lemezen van a hangsúly, a tartalom, amin múlik minden. Az meg, hogy a külföldi vonal így alakult, azt az élet hozta így. Sokfelé jártunk, András élt az Egyesült Államokban két évet például.

U. A.: Innen az a fajta nyitottság és gondolkodásmód, hogy az országhatároknak nincs meghatározó szerepe, főként abban a közegben nem, amivel mi foglalkozunk. Az előadó élőhelyének van, de annak is csak abból a szempontból, hogy mi hat a zenéjére.

 

Logisztikai nehézségek sem merülnek fel?

M. D.: Néha akadnak, amikor egy amerikai előadó játszik Európában, és végül úgy alakul, hogy az egész turnéját mi szervezzük – megtörtént eset –, tudunk azért nehézségekbe futni. Volt olyan is, hogy mi nem tudtunk ott lenni, de megoldották magukat ezek a helyzetek.

U. A.: Ezek nem áthidalhatatlan szituációk, még nem ütköztünk nagyon nagy falakba.

M. D.: Az egyik legnehezebb helyzet eddig az amerikai srác, MD Woods, bejuttatása volt, a saját bulijára a Szigeten. A színpadra álló embert nem írták fel valami probléma miatt, csak a stábját, és mivel névre szóló jegyek vannak, az idő rövidsége miatt nem tudtuk máshogy megoldani, vettünk neki egy jegyet. (nevet)

 

A külföldieknek is ilyen egyértelmű, hogy áthidalható és nem számít, hogy magyar a kiadó vagy amerikai?

M. D.: Az előadók szempontjából Budapest cool. Nem lényeges, inkább különlegessé teszi nekik, akikkel mi dolgozunk, amúgy is független szcénából jövő zenészek, Beyoncé lehet, hogy fanyalogna. (nevet)

U. A.: Egyébként MD Woods-nál az a helyzet, hogy ő talált minket, Bandcampen hallotta a Papaver Cousinst és írt nekik, hogy játszanak együtt, ebből lett az együttműködés.

 

Ha a Bandcamp szóba jött, nem tudom nem megkérdezni a véleményetek az átalakuló zeneiparról, ti hogy álltok ehhez?

M. D.: Nálunk az offline dolgok nem olyan hangsúlyosak még, nem tartjuk ezt annyira fontosnak.

U. A.: Amikor elkezdtük ezt csinálni, akkor már bőven átalakulóban volt a zeneipar, sőt addigra már minden az online térre redukálódott. Mi úgy indultunk el, hogy a Bandcampnek volt olyan lehetősége, hogy kiadói (label) előfizetés. Mi erre összedobtunk, mert így mindenki jobban jött ki, ebből nőtte ki magát az igény, hogy azért csináljunk is vele valamit, ha már ott van.

M. D.: Magyarországon ez nem futott be, de külföldön a Bandcampet nagyon használják, közösségi platformként is. Keresnek a bandák, akár városokra lebontva is olyan más zenekarokat, amelyekkel szívesen fellépnének.

U. A.: Én azért szeretem, mert lehet rajta találni dolgokat, felfedezni olyan zenéket, amikbe máshogy nem botlanál bele. Másik ilyen felület a Spotify, ami azzal, hogy kidobja a heti lejátszási listákat, nagyon kényelmes, de nagyon instant és rettentő végtelen is.

 

Az interjúban Tóth Tamás mellett Bodó Bence is aktívan részt vett /// Fotó: Magyar Sára / Ígéretes titánok

 

Veszít ezzel a zene a megbecsüléséből?

U. A.: Az online lejátszók előtti időkben akár egy teljes napot kellett várni, hogy (digitális formában) lejöjjön egy lemez, azt megbecsülted, az egy másfajta élmény volt. Egyre elérhetőbb minden, és talán túl könnyű, nem kap akkora figyelmet. Korábban neked magadnak kellett utánanézned, hogy ki az adott előadó, mit csinál.

M. D.: Ez a folyamat valahogy azt is jobban, magában hordozta, hogy költs zenére. De mi már emiatt nem is nagyon gyártunk fizikai anyagokat. Ezért nem fontos, mert ezt az attitűdöt, amit a streaming szolgáltatók behoztak, az emberek nagyon könnyedén felvették. Ez egyébként azon is meglátszik, hogy hogyan készülnek a lemezek ma, mert egy korong régen sokkal fontosabb volt, most viszont valaki akkor megy stúdiózni, ha nyer pénzt. Két nap alatt feljátszanak három számot, egy haver megcsinálja a borítót, mert ez akkora figyelmet úgysem kap az emberektől, majd koncerteznek a zenekarok, az a fő. Nincs már olyan, mint a Beatles utolsó szakaszában, amikor csak stúdióztak. Mi – emiatt is – lemezkészítéskor olyan érdekes helyzeteket próbálunk keresni, amelyek magukban hordozzák az anyag egyediségének a lehetőségét. Amikor három hónap turnézás után összetörve beesik valaki a stúdióba, az egy érdekes szituáció tud lenni, vagy azt próbáljuk, hogy műfaji sémákból kilépve olyan hangszerelést találjunk ki, ami különlegesebbé teszi. Fontos, hogy amikor végig hallgatod, legyenek egy anyagon meglepetések, de ne legyen eklektikus.

 

És ti fedeztek fel valakit, akár a Bandcampet bújva?

M. D.: Ez nagyon ritka, sajnos. Az elején volt rá példa, úgy indultunk el, hogy csak Bandcamppel foglalkozó független kiadó leszünk, ezt találtuk ki, streaming belépés és minden egyéb nélkül.

U. A.: Aztán mégis elég hamar beléptünk.

M. D.: Megkeresett minket egy francia kiadó, és velük elkezdtünk beszélni erről, majd csinálni, de a legelején Bandcampről voltak jó találatok, akiket aztán vagy sikerült szerződtetnünk, vagy nem.

 

És mi a helyzet a klasszikus és az alternatív zenei hordozókkal?

M. D.: Igazából a legtöbb ember érzelmileg kötődik hozzá, és boldog azzal, hogy viszi a lemezt a kezében. Nekem ilyen soha nem volt, praktikus szempontból nem jó, hiába szeretem azért én is, de nem kötnek hozzá különösebben szálak.

U. A.: Szeretjük azért kézbe fogni a lemezeket, attól, hogy nem nyomjuk. Nem gondoljuk viszont, hogy kazettán ki kellene adni, nem érezzük, hogy lenne jogosultsága, hogy használnák. Nem zárkózok el, ha a művészi koncepció megkívánja, de nem akarom csak azért, mert ez egy nagyon menő tárgy.

M. D.: Szerintem ez nagyban attól is függ, hogy milyen kor nosztalgiájában van benne az adott kiadó, az ott tevékenykedő emberek. Bennünk is erős nosztalgia van, de küzdünk ellene folyamatosan, mert nem praktikus, nem célszerű. A CD például pont annyira praktikus, hogy ne csapjon át nosztalgiába, de pont annyira nem praktikus, hogy igazán kelljen. A kazetta viszont iszonyatosan nem praktikus, nem használható, ezért jó nosztalgiának.

 

Kicsit a mindennapokra fordulva, ti mind a ketten zenéltek is (Zanzinger és András Upor). A két dolgot nagyon nehéz összeegyeztetni?

M. D.: Vannak szükséges operatív dolgok az életben, de ezt nem nehéz összeegyeztetni. Azt nehéz, hogy megtaláld azt a helyzetet, amikor tudsz foglalkozni a saját zenéddel.

U. A.: Bele lehet menni abba, hogy felborulnak az arányok, mikor a kiadó dolgai kerülnek előtérbe, és ez nem jó hosszú távon. Amikor létrehoztuk ezt, akkor nekünk nem volt olyan platform, ami a mi igényeinket a mi büdzsénkkel kielégítette volna, és muszáj volt csinálni. Ha úgy érzed, hogy létre tudsz hozni olyat, amivel adhatsz, és ehhez kell egy koncert, akkor ezt meg kell csinálni. Ezt a dal nyomja belülről, de ha nem építed köré az operatív dolgokat, akkor sehova nem haladsz vele.

M. D.: Előfordult, hogy más csinálta nekünk a koncertszervezést, és az sokkal kényelmesebb, de nem biztos, hogy kifizetődő, mert egy csak booking-gal foglalkozó ember, aki neked dolgozik, inkább hajlamos csak a biztosra menni, mint te. Ez annyira nem jó érzés, amikor te próbálod a régióban kiterjeszteni a lehetőségeidet, de ugyanabban a körben találod magad, hogy mindig Budapesten játszol.

 

Nálatok ez a külföld felé nyitás mindig is ilyen jelentőségű, ilyen fontos volt?

U. A.: Mi angolul csináljuk a dalainkat, innentől pedig egyszerűbb volt a nemzetközi nyitás, és jobban meg is látni a potenciált. Másrészt, nem piacban gondolkoztunk. Szerintem csak létezik a zene meg a közönség mindenhol, és össze kell hozni a kettőt, nem merült fel, hogy máshogy legyen.

M. D.: Szerintem ez nem ilyen pragmatikus, csak kialakul. Bennem ez úgy indult el, mint, ahogy a kisgyereknél, aki mindig abba az egy szobába akar bemenni a házban, ahová nem szabad. Minden beszélgetésben van az a pont, amikor felmerül, hogy Magyarországról milyen nehéz és mennyire nem megy és bekattan, hogy, ha nem, miért nem, és hajrá, csináljuk meg! Valamennyire ez arról is szólt, hogy ezt az elképzelést demisztifikáljuk, lehet itthonról is mindenhol egységesen jól működő dolgot csinálni.

U. A.: Amúgy meg nagyon szeretünk utazni (nevet)

 

 

És miért nem történt eddig ilyen, ti hogy látjátok ennek a mibenlétét?

U. A.: Nem tudom rá a választ, de nem is szeretünk arra gondolni, hogy mi nincs, mi nem működik, amikor csináljuk a dolgainkat, csak csináljuk. Szoktunk elemezni, de nem érzem, hogy ez az én feladatom lenne.

M. D.: Egyébként az a rendszerváltás utáni generáció, aminek ez már természetes, most éri el azt, hogy jelentős szereplővé tudjon válni. Ha valaki 1985 előtt született, kevésbé fogalmazódik meg benne, mint reális felvetés, aki meg már utána, azokban pedig teljesen természetes. Nem merült fel, hogy nem lehet menni. A kulturális identitásunk nem feltétlenül magyar annyira, nem nacionalista, hallgattunk rengeteg dolgot. Nem gondoljuk, hogy előrébb való, mint bármi más, fontos belőle nagyon sok minden, de más kultúrákból is sok minden nagyon fontos.

U. A.: Én úgy nőttem fel, hogy kétszer költöztem vissza Magyarországra. (nevet)

 

A külföldi nyitás nem csak nálatok jellemző, sok támogatás is van rá, ki tud belőle nőni egy nagyobb Magyarországról induló zenei produkció?

M. D.: Rettenetesen jó lehetőség, a sok támogatás, amivel el lehet indulni külföldre. Azért ez most elég nehéz és furcsa is, hiszen ha van valaki, akinek nem tetszik, ami ebben az országban zajlik, akkor az, kihatással van a véleményére a pénzről és az azt megkapó zenekarról is, holott ez az Artisjus jogdíjpénze, meg adó, tehát nem fentről érkezik. Ezek ilyen véleményes helyzetek, de a sztársághoz azért ez nem fog segíteni, mert nem ezen múlik.

U. A.: Azt viszont lehetne jobban segíteni, hogy minél több zenélni akaró ember jusson lehetőséghez, megengedhesse magának a zenélést. Ki kellene, hogy alakuljon egy olyan kultúrája az egésznek, hogy művészeti koncepció alapján alkossanak könnyűzenészek, ne külső és megélhetési szempontok legyenek az elsődlegesek. Annál nagyobb lehetőség volna a nagyobb merítésből kiszedni a tehetségeket. Az, hogy ki érintkezik zenével, ki kezd el zenélni az rengeteg társadalom- és kultúrpolitikai döntésen is múlik. Abszolút nincs benne ez viszont a mostani pályázati rendszerben. Ezzel nem a támogatási rendszert akarom bántani, csak ennél még mindig többre lenne szükség, hogy ténylegesen tényező legyen, hogy milyen zenekarok vannak ebben a térségben.

 

Szerintetek mivel lehetne még ezt a rendszert kibővíteni?

U.A.: Kevés olyan dolog van a világon a könnyűzenén kívül, ami ennyire széles körben tud kommunikálni embereknek emberekről. Sokkal jobban kellene támogatni, hogy a gyerekek zenekarban játszanak kiskoruktól kezdve, mint ahogy most jelen van ez az oktatásban. Ez egy olyan dolog, amitől jobb emberekké és jobb társadalommá lehet válni. Ugyanaz van, mint a sporttal.

M. D.: Az oktatásban az az érdekes, hogy aközött, amit oktatnak, és amit hallgatsz, óriási szakadék van. Ezeket a szakadékokat kellene az iskoláknak betömni, megmutatni, hogy amit a diák szeret, az nincs is olyan messze Beethoventől mondjuk. Ehhez képest a szakadékok mélyülnek.

U. A.: A harmadik énekórán berakják Beethovent, holott ugyanazon évfolyam olvasás óráján nem Dosztojevszkijt olvasnak. Nincs oktatás, csak elvárás, hogy elájuljanak a gyerekek tőle, mert ez a legjobb, de ez csak keveseknek megy és tetszik elsőre.

 

Visszakanyarodva a Lone Waltz-hoz kicsit, ti várjátok a kiadóban magyar nyelven éneklő formációk jelentkezését is, kiket vártok és mit adtok ti a kapcsolatba?

U. A.: Persze, nem követelmény, hogy angolul kelljen énekelni, lehet jelentkezni, várjuk őket. Sajnos viszont a törvény miatt én nem vagyok magyar zene, mert angolul énekelek.

M. D.: Minden szempontból tapsolnánk a magyar zenének, csak legyen jó. Ennyi a követelmény, más kikötés nincs, de ez nagyon ritkán teljesül.

U. A.: Legyen mögötte művészi koncepció.

M. D.: Az a nagyon rossz, mikor azt érzed a demón, hogy aki készítette, az akar tőled valamit, vagy ő valamilyen akar lenni, a következő éppen híres valakit látja magában. Kezdetben ez hasznos, de hosszú távon nem jó.

U. A.: Egyébként megjelenés szempontjából, mi szeretjük is a minél amatőrebb dolgokat, mert egy teljesen kész lemezhez nem tudunk mit hozzáadni. A mi egyik fontos szolgáltatásunk a zenével való foglalkozás. Ha jön egy demó, ami jó, és van mögötte koncepció, az remek, és tudunk segíteni, rengeteget dolgozni rajta, több lehetőségünk van megérteni a kiadványt. Nagyon ritka, amikor kész anyagot adunk ki.

M. D.: Mi nem a saját véleményünket és ízlésünket akarjuk ráerőltetni, hanem egy olyan állapotot próbálunk létrehozni, ahol az előadó jobban tud találkozni a dallal.

U. A.: Olyan önbizalmat adunk, ami nagyon hasznos tud lenni, hogy már van egy kiadó mögötte, ezért nem kell mindenféle elvárásoknak megfelelni.

 

Mi az, ami megtetszik egy demóban, halljátok, ha valaki csak valakiből inspirációt merít, nem pedig utánozza az adott művészt?

M. D.: A popzenét, azt a karakter működteti szerintem. A kellemes zene csak a horog, hogy aztán figyelj rá, és megszeresd, de ami miatt megszereted az az emberi oldala. Azt, hogy utánzás történik-e, azt lehet érezni. Nem csak mi, de szerintem ezt mindenki érzi.

U. A.: De egy félkész demónál, még rengeteg mozgástér van, és így át tudjuk beszélni, tudunk dolgozni rajta, miközben mi is még rengeteg mindent tanulunk. De szerintem az tök ciki, mikor valaki azt mondja, hogy már mindent tud egy szakmáról. Mi is nagyon sokat kapunk a formációktól, csodálatos ezzel foglalkozni.

M. D.: Azokért a pillanatokért remek ezt csinálni, mikor egy érdekes, de nem kész demó után az előadókból kibújnak olyan színek, amiket együtt hoztatok ki, és nem is gondoltad volna, hogy ott van benne.

 

A sorozat korábbi cikkei:

Décsy Eszter – NOW Books & Music

Sándor Dani – Launching Gagarin Records & Management

Huszár Kristóf – Pluto Sound

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Tóth Tamás