LSD nélkül is el lehet szállni

Nagyon beteg utazás a No Whales új lemeze. Itt az év egyik legőrültebb Ígéretes titánok-premiere.

 

Kevés olyan, jó értelemben vett beteg dolgot premiereztünk az Ígéretes titánokon, mint a No Whales legújabb, The Waiting Room című nagylemeze. Tóth András anyaga izgalmas utazás, innen a cím is, mármint a cikké, ugyanis az egész egy grandiózus, véget nem érő látomáshalmaz, borzasztóan lassú tempóban megzenésítve.

 

Az amúgy a Pixel Cranes duóból, illetve a Dead Like Dinosaurs kollektívából is ismert András ráadásul nem fukarkodott az idővel sem, hiszen a lemez három száma – a Digital Ocean, a Liftoff, illetve a Silk – hét percnél hosszabb, utóbbi ráadásul tizenkét perces játékidejével a régi idők végtelennek tűnő számhosszát idézi.

 

Az anyag nem könnyű kis éji muzsika, sejtelmes filmzenének is beillene. A dalokban megvan az a vibráció, az a hullámzás, amely minden kísérleti megoldás mellett ezt a mozis hangulatot hozza. Emellett érdekesen közelít az elektronikához. Azt is mondhatnánk, a kísérleti elektró világát csempészi vissza, amely sok műfaj útkeresésére volt már hatással.

 

Érdemes tehát meghallgatni a The Waiting Room lemezt, s miközben szépen kibomlanak a dalok, alább a szerző is megfejtésekkel szolgál.

 

 

Az első és talán legcsiklandozóbb kérdés az, hogy az instant, néhány másodperces zenefogyasztási őrület közepette hogyan jött az, hogy akár tizenkét perces dal szülessen.

 

„Már megvolt négy, megszokott rövidségű és nagyon más hangszerelésű szám, ám az egyik nap otthon ültem a Microkorg előtt, kísérletezgettem vele, és egyszer csak szinte magától ott termett a Digital Ocean, amely nyolcpercesre sikerült. Arra gondoltam, hogy ha az egyik nagy kedvencem, a Pink Floyd is simán feljátszott akár húszperces számokat is – például az Echoes vagy az Atom Heart Mother Suite, sőt a Shine On You Crazy Diamond is ide tartozik –, akkor én miért ne próbálhatnám meg, hogy ez miként megy. A Digital Ocean után kattant bennem valami, hogy ezen a vonalon akarok inkább továbbmenni, hisz már a korábbi anyagommal, a Lounge Acttel is ez lett volna a cél, de ott még ez nem sikerült” – sommázott András.

 

Tóth András

A számok között van amúgy az eső témakörét feldolgozó páros darab, a May 30 és a Post Rain – mondjuk utóbbi címéből ez sejthető. Előbbiben az égi áldás hangja akár tévésistergésnek is tűnhet.

 

A személyes kedvenc a tizenkét perces eposz, a Silk, amely címét egy délután selymesen lecsúszó serital okozta katarzisról kapta ugyan, zeneileg e hétköznapi gyönyörnél sokkal sejtelmesebb. „Az alap egy gitár-loop, majdnem hasonló hangokkal, mint a Beatles Norwegian Woodja, csak sokkal lassabb tempóval és váltásokkal. A basszustéma pedig a Microkorg érdeme: próbáltam a szívdobogás ütemét leképezni, kisebb-nagyobb sikerrel. Rém egyszerűnek hangzik, de közben a végeredmény nagyon szép lett, igazából erre a számra vagyok a legbüszkébb, mert ez tükrözi vissza a legjobban, hogy milyen hangzást akartam már kezdettől fogva” – avatott be a keletkezéstörténetbe a szerző.

 

A lemez nagyjából fél évig érlelődött, András a házi stúdiójában vette fel a dalokat. Az utómunkálatok mintegy másfél-két napot vettek igénybe, a keverés Gritta Péter keze nyomát viseli, akinek javaslatára amúgy dobszólam került a Liftoffba, illetve basszusgitár a Digital Oceanbe.

 

További érdekességekért érdemes követni rovatunk Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

 

Ez a cikk a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.11.30.

Balogh Roland