A Magidom színházi koncertestjével bebizonyította, hogy bizony ilyen közegben is lehet működőképes koncepciót összehozni. Megpróbáltuk levonni a tanulságokat.
A Magidom a Duna Palotában /// Fotó: Kádár Adrián
Bevallom, nem akartam kritikát írni a Magidom minapi színházi koncertestjéről. Már csak azért sem, mert úgy gondolom, aki ott akar lenni egy koncerten, az mindent megtesz, hogy így legyen, utólag épp ezért teljesen felesleges okoskodni. Különösen akkor nincs sok értelme osztani az észt, ha egy olyan fellépésről van szó, amely önmagában egyedi, ritka, például, ha egy olyan név lép fel, aki mondjuk talán már a mi életünkben sose jön újra játszani hozzánk, így nem látjuk itthon többet. Ugyanez érvényes az olyan formátumokra, amelyek formabontónak számítanak, abban az értelemben, hogy az adott zenekar a saját komfortzónájából kilépve valami hozzá nem feltétlenül passzoló közegben próbálja ki magát.
No, első nekifutásra így voltam én is a Magidom Életközeli élmény névre keresztelt, a budapesti Duna Palotában megtartott estjével. A színház ugyanis ingoványos talaj. Nagyon ötletesnek kell lennie egy produkciónak ahhoz, hogy jól működjön ebben a miliőben. Meg kell tölteni a zenét tartalommal, tehát többnek kell lennie, mint egyszerűen dalok egymás után történő előadásának. S ebbe bizony beletörhet az ember bicskája. S nekem ráadásul, mint az MTV-nemzedék egyik gumipankjának, a színház egyet jelent az Unpluggeddal. A Nirvana és az Alice In Chains által feltett lécet meg elég nehéz megütni. (Nem mintha akkor nem tűnt volna őrültségnek az, hogy ez a két banda – az előtörténetüket, habitusukat ismerve – hogy a búbánatba lesz majd képes megbirkózni a feladattal, hogy lehozzon egy csendes, ülős akusztikot. Nos, az idő őket igazolta, mindkét koncert legenda!)
Úgy voltam hát vele, ha Benyhe Robiéknak eszükbe jutottam, és meghívtak, az a minimum, hogy meghallgatom az előadást, nem okoskodok, egyúttal nem várok el semmit, csak csendben élvezem a dalokat. Aztán lesz, ami lesz. De azt nem szabad elhallgatni, hogy az előbb vázolt aggályok miatt, nem minden félsz nélkül ültem be a koncertre. Még úgy is, hogy valamiért sejtettem, ez nem az a zenekar, amelyiktől annyira idegen lenne ez formátum. A srácok pozitív értelemben véve is „jó fiúk”, nem egy vagabond, a klasszikus önpusztításban jeleskedő társaság, s ezt tükrözik a dalaik is, amelyek még a szomorúságukban is valami kedves pozitivizmust hordoznak magukban.
Egyed Brigitta, a konferanszié, porond- és hoppmester szerepében /// Fotó: Kádár Adrián
Aztán berobbantak, és valahogy már az elején lehetett érezni, hogy nem lesz itt para. A fehér inges – csokornyakkendős imázs pont passzolt a színpadképhez, ami meg esetükben nem lehetett más, mint a csillagok, bolygók, NASA és társaik. S noha látszott némi izgalom az arcokon, a körítés zökkenőmentesnek tűnt. Egyed Brigitta konferanszié remekül egyben tartotta a menetrendet, igaz, talán viccesebb lett volna, ha inkább valami rosszcsont rockernek öltözik be, ellensúlyozva a Magidom ellentétes dizájnját. És közben pont az volt a legkellemesebb, hogy egy-két döccenőt leszámítva, semmi erőlködés nem látszott, érződött a színpadon, a női vonós szekció, vagy épp Börcsök Anna be- és felvezetése is ötletesen belesimult az előadásba. Egyedül a Csomagol az Idő c. videoklipjük főszereplőjével, Tóth János Gergellyel lezavart „elkésve berongyol a színházterembe” közjátékon érződött a „kérem, ez itt megrendezett jelenetnek tűnik!”, de ha picit még izmoznak majd vele, szerintem az is simán belesimul az összképbe.
A két felvonás miatt beiktatott szünet közben tényleg tök vicces már csak abból a szempontból is, mert bevallom, nem is igen emlékszem, jártam-e olyan (kifejezetten könnyűzenei) koncerten, ahol volt ilyen intermezzo.
Neonfény + űrhajós cucc = Börcsök Anna /// Fotó: Kádár Adrián
A végén már csak azon filóztam, mi lesz a folytatás. Mert a srácok tényleg bizonyították, hogy bizony ilyen közegben is lehet működőképes koncepciót összehozni. S erre a kis estjükre lehetne egy egész jó koncepciót felhúzni, azaz, akár lehetne belőle egy amolyan miniturné is. Persze, ezt elég rendesen át kellene rágni, már, hogy mit s hogyan.
Az tény, hogy ezt a formátumot nem lehet gyakran ellőni, mert idővel nyilván ez is, ahogy minden unszolásig nyomatott dolog, elveszti báját. Évi egy-két ilyen Magidom-előadás viszont simán beleférne, s akár ki lehetne próbálni egy-két vidéki teátrumot is. Bár tudom, masszív bázis nélkül nehéz olyat összehozni, ami tulajdonképpen összejött ezúttal, vagyis egy jó kis teltházat. De talán megérne egy próbát, akár a kamaratermi megoldás is. Én nagyon támogatnám 🙂
Femilifotó zárszóra /// Fotó: Kádár Adrián
S közben így búcsúzóul, aki esetleg lemaradt volna, itt a zenekar legújabb dala, téli estékre pont passzol.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
