Igazi libabőr volt Noellel énekelni a teltházas Manchester Arénában

Huszonöt évet vártunk, de megérte, mert több volt, mint egy sima koncert. Videókkal megspékelt exkluzív élménybeszámoló Noel Gallagher manchesteri koncertjéről!

 

 

Ami a Tankcsapdának a debreceni Hódos Imre városi sportcsarnok, az a Manchester Arena Noel Gallaghernek. Minden előadónak megvan a maga kis farkasverme, ahol a legjobban érzi magát, egyúttal a leginkább átjön, miről szól a zenéje. Így noha rommá turnézzák magukat, és láthatjuk őket kismillió fesztiválon, de a fanatikusok mégis tudják, melyik az a helyszín, ahol tuti eldobják az agyukat szeretett gitárhőseiktől. Mivel pedig nekünk immár 25 éve beakadt Noel és az Oasis, így ezekkel a paraméterekkel keresve se találunk magunknak jobb koncertet a galaxisban. (Ha már sajnos soha nem jutunk el, és láthatjuk élőben Jim Morrisont, újra Kurtöt vagy a grunge egyik legmenőbb nagykövetét, Layne Staley-t.) 

 

Ezért akartunk nagyon eljutni Noel május 4-i manchesteri bulijára, amelyre már tavaly októberben (!!!) elfogytak hivatalosan a jegyek. No, persze, azért a jegyűzérek a művelt nyugaton is csak jegyűzérek, így aki nagyon akart, közvetlenül a koncert előtt is vehetett belépőt 100/150 fontos baráti áron 😀 Az idő kifogástalan volt, a helyi arcok pedig hódoltak a hirtelen jött manchesteri nyár adta kedvenc foglalatosságuknak, elözönlötték a parkokat, a tereket és pár óra leforgása alatt annyi finom italt pakoltak magukba, amennyit nem szégyelltek! 

 

Lukovich ‘Gyík Zenekar’ Andrással és az angol aloldalunk kiváló és fárdhatatlan szerkesztőjével, házigazdánkkal, Gergely Karcsival így belevetettük magunkat mi is a napos albioni forgatagba, s gyorsan magunkhoz vettünk pár kézműves IPÁ-t, mert immár craft beer a világ, ugyebár! Közben, mit sem sejtve, míg a városban hesszeltünk, lövésünk se volt róla, hogy Noel apu sztárallűrjeitől megszabadulva az istenadta nép köré vegyült, és (szigorúan Greenwichi középidő szerint) olyan 16 óra magasságában leállt bratyizni a rajongókkal. Tudatlan bánatunkban így azon nem lehettünk ott, de akadtak szemfüles fanatikusok, akik lekapták és fel is pakolták az Instára a pillanatot. Szóval ilyesmi volt, az elmaradt szelfihegyeket meg megsirattuk. 

 

 

A hivatalos kapunyitás, 18 óra előtt már egy órával gyűrűzött némi sor az Arena bejárata előtt, ahol nagyjából napra pontosan egy éve történt sokkoló terrortámadás Ariana Grande koncertje után. (Az évforduló napján amúgy épp a kanadai veterán, Brian Adams nyom majd egy bulit a helyszínen.) Ehhez mérten figyeltek a biztonságra, ám ez egyáltalán nem volt zavaró, mármint nem érezte az ember ráfeszülve magát. A jegyek névre szóltak amúgy, s kikötötték, hogy csak és kizárólag az adott jegygazda személyi okmányának felmutatásával engednek be a koncertre. Tőlem is kértek igazolványt, s mivel mindkét tikket a nevemen volt, ezért Andris is csak velem tudott bekúszni. (Mondjuk ennek fényében baromira érdekelt volna, hogy ez a procedúra miként ment le a jegyűzérektől vett belépők esetében? Netán összejátszottak a biztonságiakkal? Passz. Ennyire nem ástuk bele magunkat a sztoriba, de érdekes, az tuti!) 

 

A beléptetés, az átvilágítás (zsebkipakolás), majd a drogkereső kutyák farokcsóválós átszimatolása a 21 ezer fő ellenére tényleg gyorsan ment. A biztonsági személyzet célirányosan és hatékonyan, viszont abszolút előzékenyen, udvariasan terelte az tömeget. Pikk-pakk eljutottunk hát a bejáratig, hogy aztán a szezám kitárultával végre először tényleg a helyszínen mondhassuk el: Oh, Hello, Manchester! 😀

 

 

A szektorban, ha lehet, egy még udvariasabb, idősebb szekus bácsi fogadott, és vicceskedett velünk. Adtuk nagyon ezt a mindenkiből sugárzó nyugit. Azt viszont úton útfélen az orrunkra kötötték, hogy ha kimegyünk akárcsak a bejárat elé, akkor már nem jöhetünk vissza. Karszalag nincs, s ha lehúzták a jegyet, akkor ennyike. Ez persze nem para, viszont a dohányosoknak rossz hír, hiszen semmiféle kijelölt hely, vagy terasz nincs, így a bagósokat picit felültetik a szopórollerre. Persze akadt pár keményvonalas e-cigis, akik sarkokban kummantva szívták az illatosított elektromos nikotingőzt, mi meg 5.20£-ért szürcsölhettük az ausztrál Foster’s pintjét.

 

No, de a lényeg: a Manchester Arena baromi nagy, mármint tényleg, és a lelátó még annál is meredekebb. (Tériszonyosoknak bajosan ajánlott!) A kakasülőről nézve a színpad pedig elég aprócskának és messzinek tűnik. Támadt is némi aggodalom, hogy vajon a hangosítás milyen lesz, meg a színpadképből mit látunk majd. Amikor azonban elindult a dolog, semmi, de semmi kétség sem maradt: ÁLLAT!!! A hangosítás olyan, amilyet nem is emlékszem, hallottam-e valaha, s az egészen kis színpad is kinyílt. Egyértelműen látszott, hogy Noel stábja az elmúlt években nagyon ráizmozott a vizuálra, s ahogy már a turnécímadó Who Built The Moon? látványvilágán is érződött ez, mindezt a színpadra is elég f@szán átmentették. Fent a sunyiban is úgy szólt az egész, mintha egy prémium csöves hangfalszettet dübörögtetnénk teljes erővel. Az olykor az egész aréna közönségét megvilágító fények pedig lélegzetelállító képeket égettek a panelproli halandók retinájába.

 

Külön vicces volt, hogy az Arena a hivatalos oldalán a lehető legkorrektebbül reposztolta azt az Insta-fotónk, amivel mindezt még a koncert elején érzékeltetni akartuk. Az újabb udvariassági bizonyítékért hatalmas köszönet és pacsi nekik <3

 

 

Noel majdnem két órát zenélt, összesen 22 számot adott elő, ebből nyolcat a legújabb albumáról. Az első négy szám követte a Who Built The Moon? dallistáját. S hogy mit jelent a totális hazai pálya, azt jól mutatja, hogy összesen 6 régi Oasis-szerzeményt tolt el az este, míg mondjuk két éve a Szigeten a set-list fele volt régi track. Egyébként azt is félelmetes volt látni, hogy nemcsak nálunk, de még szűkebb pátriájában is ötször hangosabban visítják a régi dalokat, mint az új anyagait. Tényleg durva, hogy fiatal gyerekek, akik akár már később születtek, mint a 20-25 éves Oasis-cuccok, betéve üvöltik azokat, míg (jobb esetben) moderált motyogással követik le az új Noel számokat. Hogy hogy is néz ez ki a gyakorlatban?

 

Nos, itt a Ballad of the Mighty I:

 

S ím, itt az egyébként annyira durván nem is széthájpolt Half the World Away:

 

A Wonderwallt azért nem mertem így külön kitenni, mert kissé szétvinnyogtam én is, így az a faék hangommal nem feltétlenül remek, igaz, a hangulat abból is lejön 😀 Sajna a végére hagyott Don’t Look Back In Angernél épp elfogyott a telefonom tárhelye, így abból az első negyven másodpercet nem volt értelme feltenni. Így csak szóban mondhatom el, hogy na, azt a teltházas arénával énekelni, egészen hátborzongató volt! Persze főleg a dal és vonatkozó története miatt elsősorban: a terrortámadás után, ugyanis, ha lehet még komolyabb himnusszá vált, s amely szerzői jogaiból származó bevételt épp ezért Noel odaadta az áldozatokat és sérülteket támogató alapítványnak. (Aki megnézne egy dühöngőben készült telós cuccot, IDE kattintva láthat egy hangulatjelentést.)

 

Vicces volt közben, hogy az első 5-6 szám között egy szót se szólt az öreg, hogy aztán megjöjjön a kedve ízes máncsásztári dialektusban keresetlen szavakkal rendre utasítani egy renitenskedő rajongót az első sorokban. Vagy jó szokása szerint az idén is épp nemrég angol bajnokságot nyerő Manchester Cityvel cukkolni az ilyen jellegű beszólogatásaira rendre kemény füttykoncerttel válaszoló tömeget. Hogy a végén – tényleg csak a vicc kedvéért – majd minden vele színpadra lépő zenésztársát úgy mutassa be a közönségnek: „Na, ez a suttyó is kib…szott liverpooli!”

 

Hogy az angolok tényleg élik a rock and rollt, elég az a kis úrias intermezzo a koncert végéről, ahol egy már egyáltalán nem szomjas pár úrihölgy tagja azért ment neki egy másik párnak – és dulakodott mindenkivel, aki akár csitítani is merte –, mert úgy érezte, amazok elcsakliztak előle egy taxit 😀 Bunyó! S mindez egy Noel Gallagher koncert után, bele sem akarok gondolni, mi lehet itt egy Pantera vagy Sepultura konci után! De nem is kell! Akit pedig érdekel, itt van pár szám a koncertről, s utána a bepattintott lájnápp, bizonyítandó, nem írtam csacskaságokat 😀 A végére pedig még jut majd egy kis manchesteri ajánló is! Akinek pedig valaha lesz sansza elmenni egy Noel vagy Liam fellépésre a szülővárosukban, nos, semmiképp se hagyja ki!!!

 

 

Line-up

Fort Knox

Holy Mountain

Keep on Reaching

It’s a Beautiful World

In the Heat of the Moment

Riverman

Ballad of the Mighty I

If I Had a Gun…

Dream On

Little by Little (Oasis cover)

The Importance of Being Idle (Oasis cover)

If Love Is the Law

Dead in the Water

Be Careful What You Wish For

She Taught Me How to Fly

Half the World Away (Oasis cover)

Wonderwall (Oasis cover)

AKA… What a Life!

The Right Stuff

Go Let It Out (Oasis cover)

Don’t Look Back in Anger (Oasis cover)

All You Need Is Love

 

No, aki tehát mostanság nagyon menne Manchesterbe, itt egy kis ajánló ► Június 9-10, Parklife fesztivál a Heaton Parkban többek között Liam Gallagherrel és Jamie XX-szel. Aki épp ráér, nos, tűzzön ki pipiskedni egyet 😉

 

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Balogh Roland