A hanglemez igazi erogén zóna, a Papaver Cousins ezt bebizonyítja

Múltidéző, mégis modern: a Bad Writing a rockzene hőskorába visz. A Papaver Cousins pénteken mutatja be albumát a Hajón, mi meg írtunk elé egy kritikát.

 

 

Sose gondoltam, hogy valaha ezt fogom írni, de úgy körmölök ezúttal kritikát, hogy a delikvens zenét először meg utána még sokszor kizárólag vinyl formátumon hallottam. Az áldozat, s így az első a Papaver Cousins Bad Writing című lemeze. Mielőtt persze szó érné a ház elejét, az, hogy a hanglemez a képbe került, a véletlen műve. Történt ugyanis, hogy valamikor május vége felé totál undergroundban árultuk az egykori nemzetes kollégákkal akkor összegründult zsír új hetilapunkat, a Magyar Hangot a moszkván… Széll Kálmánon, amikor is összefutottam a duó egyik tagjával. Szendrey-Nagy Olivér meg mondta, hogy hanglemezen is sikerült kiadniuk az albumot, amire én – nem flancból, puszta kíváncsiságból – ugrottam.

 

S ha már, akkor egészen mostanáig bigottan így pörgettem a dalokat, digitálisan pedig csak akkor koccoltam a számokkal, amikor összepattintottam a gondolatokat róluk. Mielőtt nagyon belemennék, van hangulata annak, amikor úgy hallgatod a zenét, hogy szakavatott mozdulatokkal azon ügyködsz, hogy szépen életre kelts egy fizikai hanghordozót. (Nálam például húsz-huszonötéves rutinokat ásott elő az agyam, és a nosztalgia annyira hatalmába kerített, hogy elvittem szervízbe a Walkmanem – így kedves zenekarok »nem a reklám helye, csak mondom« tökre várom a vinylek mellett a kazikat is kritikákhoz, haha!)

 

No, de a kitérő után, kanyarodjunk vissza a Bad Writingra, már csak azért is, hogy egy lassan négyhónapos ígéretemet is be tudjam tartani. Milyen hát a lemez? Először is érdemes leszögezni, a nevével (annak minden jelentéstartalmával, üzenetével) ellentétben egy jól megírt anyag. Van íve. Húz, beszippant, mint a DeLoreant a tér-idő-kontinuum. S nem hiába éltem épp ezzel a hasonlattal. Az album ugyanis kész időutazás. Illetve, hogy picit pontosabb legyek, egy olyan kaland, ami átvezet nagyjából ötven évnyi gitárzene történelmén. Kezdve a ’60-as éveknek a már-már sikongó tinilányok ájulás közeli vonaglásai kísérte beat tingli-tanglijától a ’70-’80-as évekbeli pszichedelikus, ám picit sötét, agyalós rockjáig, hogy aztán valahol a napfény álruhás amerikai keménylegények fütyülős, akusztikus slágergyára előtt letegye az egyszerű halandót. Még véletlenül sem túl hivalkodóan, de mintha a dalokban feltűnne a Beatles, a Pink Floyd, vagy épp a Guns N’ Roses szelleme. Ez persze semmit nem vesz el az egyediség oltáráról, inkább egy f@szán megírt szakszemináriumi dolgozat érzését kelti, amelyben a nagy remények elé néző, a vágytól égő ifjú megmutatja, tökéletesen ismeri a szakterületének nagyjait, egyúttal ízelítőt ad abból, a jövőben mire is számíthatunk tőle. A Bad Writing pont ezt az érzetet kelti, és ezért is jó a lemezzel kalandozni. Úgy csal elő emlékeket, hogy igazából valami tök újat mutat.

 

 

Ami a dalokat illeti, nincs sok értelme az egy egyenesre felhúzott „na vegyük sorra a számokat és írjuk meg egyesével, mit is gondolunk róla” jellegű sematikus-statikus újságírói parasztvakításnak barbatrükknek. Inkább álljon itt pár személyes hangulatjel. Az első és második dal, Boyz And Girlz és az albumnévadó Bad Writing a két abszolút kedvenc. Előbbinél külön vicces volt – VIGYÁZAT szpojleralert!!!!!! – hogy a lemeznyitó dal pont úgy nyeglik-nyekereg, mint amikor anno a Walkman bekapni készült a szalagot vagy épp az elem elkezdte megadni magát. Lányos zavaromban kerestem is, hogy mit állítottam el a lemezjátszón, hogy így szól, de aztán rá kellett jönnöm, semmit, ez egyszerűen ilyen! (Középkorú kazettahuszárok megtévesztéséből csillagos ötös!)

 

Visszatérve a torzításokra: határozottan jobb az Olivér mellett Nagy Barnabással a fedélzeten üzemelő kéttagú egységnek, ha kicsit jobban rálépnek a torzítóra. Erős karaktert ad nekik. A lassabb dalok is fekszenek, de egy-két helyen engem nem kaptak el annyira, mint a pörgősebb darabjaik. Ízlések és pofonok – magamban úgy oldottam fel, talán ezek azok a hölgyszekciók, amelyek nem igazán nekem szólnak. Ebbe a kategóriába tartozik a The Clouds Are Moving Fast Here című daluk is, amihez nemrég egy videoklipet is készítettek.

 

 

Szép, ahogy a szélben a pipacsszirmok szállnak, jó a vágás és a melankolikus hangulat, de akkor is valahogy jobban csípem, ha egy szétjárt-szétfesztiválozott tornacipőben rálépnek a torzítóra és nekiállnak „darálni”. (Ehhez pedig tök jól áll, ha ilyenkor többször előrehozzák majd a karcos éneksávot is hozzá – ami olykor, biztos a művészi koncepcióból kifolyólag – néha picit indokolatlanul hátrébbról, „dobozból” szól a mostani lemezen.)

 

A végére jutott még egy kis szpojler, ami szintén a hanglemezhez tartozik. Akik ugyanis ilyen formában is beszerzik az albumot, tizenegy helyett tizenkét számot hallgathatnak, mivel a vinyl tartalmaz egy exkluzív ráadást One Of Those Things címmel. 

 

Ha pedig már így kiveséztük, és valaki (SOKAN!) kedvet kapnak hozzá, a srácokat ÉLŐben is meglehet ám hallgatni, holnap, azaz szeptember 14-én az A38-on lépnek majd fel. Minden további infóhoz pedig alább KATT! Lehet menni koncertre 😉

 

Papaver Cousins – Lemezbemutató @A38

A 2017-es Lack of Lightness szakmai sikereit követően a Papaver Cousins második nagylemeze a Bad Writing már egy szélesebb közönséghez szól.

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Balogh Roland