Baqais Ádám cuccai mindig érdekesek. PontMost nevű szólóformációjával nemrég összerakott egy lemezt – szép is, beteg is. Mi meg alaposan kiveséztük. Kritika.
Abban a fura helyzetben vagyok, hogy már az első összefüggő anyag előtt sikerült jó pár dalt megismernem Baqais Ádámtól – ezért nem friss füllel, hanem várakozással-elvárásokkal indultam neki A repülés teóriájának. Ádám dolgaival a Pesti Séta körbeülős, felolvasós-zenélős estjein találkoztam először, akkor egyszálgitáros formában. A számok nem egyszer nagyívű, komplex szerkezetű, a szó legjobb értelmében érzelmes darabok voltak – szóval összetéveszthetetlenül „dalszerző típus” keze munkái. Ahogy a később már zenekarosan, külön-külön rögzített három dal, a Határ, a Merengő Ballada, és a Space Arp (…) is, bár úgy voltam vele, hogy a felvételekből hiányzott az a természetesség, ami az élő verziókban nagyon ott volt.
Na, az új demó, legalábbis nagyvonalakban, pont az ellenkezőjét hozta annak, amit a most már egyszemélyes polipformációvá vált PontMosttól mindez alapján várhatnánk. Mert a darabokat jó alaposan előre megíró, mindent megkomponáló dalszerző ellentípusa a kísérleti, experimentális zenész lépett bennük elő – és inkább ebben a szerepkörben mutatja meg magát ezen a lemezen. Ezért aztán a Repülés teóriájával valami eddig nem hallottat, valami hiperfurát kapunk, a maga szinti-, vagy épp gitáralapjaira pakolt, elektronikával és tág teres gitárszólamokkal.
Az EP eme (mondjuk úgy) cyber-funk vonala két társadalom-, illetve politikakritikus dallal, a Rezgéshullámmal és a Repülés teóriájával indít. Számomra mindig kérdés, mennyire jótékony egy-egy politikai, vagy épp társadalmi témát dalban elmondani. Mert ugye, ilyenkor egy dalszerző már csak a zene keretei miatt sem áshat túlságosan egy-egy ilyen téma mélyre, szemben egy politológussal, így aztán sokszor előfordul, hogy nem veszi észre: keveset mond, de azt túl hangosan. Persze minden oké, ha a szerző tudja, hogy mi az, amit zenével mondhatunk el, és nem lesz túl nagyot mondó: nagy kedvenc nálam pl. a Dead Kennedys, ami tulajdonképpen az irónia és szarkazmus látszólag szűkös eszköztárával lesz „political punk”, semmi „majd én megmondom” hozzáállás, csak a frappáns élc. Frappáns formai megoldásokban a PontMost két dalában sincs hiány, a Rezgéshullám Orbán-beszéde viszont egyszerre lett viccesre és ijesztőre vágva. De azt azért megjegyezhetjük, hogy az ezt követő trekk „*om a szádba” megoldása finoman szólva is erőltetett – persze, „semmi extra” nem lenne, ha egy Exploited lemezt hallgatunk, de úgy eléggé visszás, ha nemsoká egy nagyon szépen énekelt szerelmes szám várható.
Egy kis hangszeres pszichedelia (Interlude) után ugyanis jön a KM 17.85, ami már abból a szempontból is kilóg az EP-ről, hogy itt kicsit kilépünk az eddigi atmoszferikus világból. Nem csak hogy szerelmes számról van szó, de ez nem is afféle transzcendens elborulás, a dal a szó „legtankönyvibb” értemében dalszerű. Ezt viszi tovább egy, már korábban felvett, A repülés teóriájába beemelt darab, a Space Arp, csak épp abban a 8-9 perces komplexitásban, ami nekem Ádámtól már ismerős volt; és a dal címének megfelelően, kezd visszatérni a kezdeti súlytalanság, visszhangosabb hangszerelés. Jön még a végére a Többismeretlen, ami félig poén, de közben zeneileg izgalmas, ötnegyedes szövegdaráról van szó, ami valamennyire azért keretbe foglalja a lemezt, visszahozva a demóeleji nyersességet.
A szövegekről eddig nem beszéltünk, ami nem véletlen, mert – nem úgy mint zeneileg –, ebben a tekintetben nagyjából egységes az anyag: egy formai versnyelvhez igencsak hasonszőrű, izgalmas frappáns szó- és hangjátékokkal teletűzdelt mikrokozmosz. Igaz, akad némi formai túlkapás („Nem tesz kamu kérót Vaterára fel haver”), és egy-egy sor semmitmondás is („Azt nem tudhatja más, csak én tudhatom”).
Összességében azt lehet mondani, amit egy döntően kísérleti anyagra szokás: érdekes cuccot hozott a PontMost. És ez már kicsit a személyes nyűgöm, de akad egy kis hiányérzetem, mert egyszer muszáj lesz lemez formátumban meghallgatnom azokat a dalokat, amiket korábban már élőben, tulajdonképpen lemezminőségben sikerült, az anno újjáalakult formáció debütkoncertjén. Kicsit olyan ez az egész, mintha Thom Yorke, vagy John Frusciante egyből elektronikus zenével kezdték volna. Úgy se volna rossz, de valami azért ott is hiányozna az elejéről.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
