Vihar előtti csenddel köszönt be a Szupercella

Cunamit sejtet a Szupercella Pileus című kislemeze. Hogy nem lesz az belőle, az nem baj. Kijelölték maguknak az utat, csak ez számít. Ebből még bármi lehet.

 

Ha ma valaki Magyarországon „alternatív” rock formáció alapítására adná a fejét, azt a baráti körnek sürgősen le kell beszélni róla. Az elmúlt évek ismét felpörgő zenekar alapítási lázában nagyjából azt látjuk, amit már korábban is mindig megfigyelhettünk: minden, amit nem lehetett pontosan behatárolni, azt a köztudat szépen berakja az alter kategóriába, így teremtve egy akkora halmazt, amit talán az ország el se bír, de legalább így lehetett őket szidni, hogy Kispált meg 30Y-t majmolnak.

 

– Attól, hogy nem értjük mit írsz, még nem kapsz Kossuth-díjat!!! – kiabálhatják mindazok, akik nem nyitottak erre a zenére, és csak Lovasi nevét ismeri a szcénából. Erre válaszként kezdett el mindenki távolodni a műfajtól és kezdte el mindenki megteremteni a saját maga jól hangzó stílusmegnevezését. Ezzel jutottunk el oda, hogy ma, minden egyes zenekar saját stílust képvisel. Így van ezzel a Szupercella is, akik – a Facebook adatlapjuk szerint – meteo-rockot játszanak.

 

Az időjárás hasonlat, szó se róla, jól kitalált, és szépen felépítettek eköré mindent, le a kalappal. A vizuális dolgok, a lemez címe, minden arra utal, hogy itt bizony égszakadást, földindulást várj, és irány a bolt, foszd ki, mint az egynapos augusztus 20 előtt.

 

Egyetlen fájó pontom, hogy a három dalt hallgatva sehol nem indult el ez bennem. Sehol nem éreztem, hogy ez most viharos, azt, hogy ez most hirtelen úgy változik, mint mikor a negyven fokban nap közepén feljön a jégeső. Ezzel persze semmi probléma nincs, csak a kijelentést, a végeredményhez képest idegennek érzem. Lehet, hogy a többi cucc passzol ehhez a megfejtéshez, és egy koncerten elkap a meteo-rock, belém csap a villám, csak akkor azoknak kellett volna az EP-re kerülni. Ez nem is feltétlen azért fáj nekem, mert engem zavar, hanem mert érzem benne a munkát, azt, hogy a fiúk minden pillanattal sokat foglalkoztak, a névválasztással együtt adhatta magát minden más. Emiatt sajnálom, hogy nem teljesen sikerült átadniuk, amit szerettek volna, bár lehet csak nekem nem, és mindenki más viszont megázik az esőben, elveri a jég, vagy épp felkapja egy orkán a lejátszót pörgetve.

 

 

Mert a dalokat jól összerakták, teljesen élvezhető az egész lemez. A korong egyben van, úgy érzem, a forrásokból a legtöbbet kihozták a fiúk. Apropó, a források. Csak sejtem, hogy a Pileus rögzítését, keverését és minden egyéb részét nem egy profi stúdióra bízták szupercelláék, hanem ők maguk dönthettek úgy, hogy nekiesnek és megcsinálják otthon. Ez érződik a számokon, meg az, hogy ebbe nem nyúlt bele semmilyen producer sem. Ez teljesen érthető, nem is szeretnék ebbe belemenni, mert az élvezeti értékéből ez semmit nem von le. A Pileus a legjobb példa rá, hogy belefektetett energiával a maga módján profi anyag készülhet házi körülmények között is.

 

A jövőben természetesen szívesen meghallgatnék egy olyan Szupercella felvételt, ami a lehető legfaszább körülmények között, tökéletesre keverve készült, de biztos lesz még erre is lehetőségem.

 

A dalok, amikről szó van, kellően változatosak, egyben viszont azonosak, amit nagyon bánok. Sehol nem éreztem csúcspontot, pedig legalább egy olyan jó lett volna, akár a lemeznek akár a zenéknek külön, csak, hogy egyszer jöjjön a wáó, de sajna, nem jött. Mindegyik szám jó magában, jó az egész egyben, csak valahogy nem éreztem azt a villámcsapást.

 

Az első szám, a Túl a félelmeken felvezetése tökéletes kezdés, kicsit forog a fejünk körbe, elindítja a mókát, egy nagyon jó szöveggel. Igazából túl nagy megfejtések nincsenek benne, de nem is igényli, hogy itt akár zeneileg, akár mondanivalóban megváltsa a világot, egyszerűen csak a magányból kilépünk, túljutunk a félelmeken, a világ maszkját pedig lerántjuk róla.

 

Így kicsit felspannolva futunk át, hogy behatoljunk a Közös élettérbe, ahonnan azért valami kellemes kis erőre kapásra számítunk, ami meg is érkezik, hál’ Istennek. Egy sokkal erőteljesebb, rockosabb grooveról van szó, ám ahogy az első etapnál dicsértem a szöveget, itt pont az ellenkezőjét kell mondanom. Kicsit olyan érzés kerített hatalmába, mintha jobb híján bent maradtak volna sorok. Aki olyat tud írni, hogy „Úgyis szétszóródnak lelkünk morzsái…” az kérek mindenkit, ne írjon olyat, ugyanabban a dalban, hogy „Nem zárod le a flakonod kupakját, / Én meg nem vasalom ki az ingem gallérját.”

 

 

Értjük az üzenetet, szerelmi probléma van, összeköltözési gondoktól kezdve sok minden másig, de ugyanazt gondolom erről a szövegről, mint a zenekarról. Nem azért zavar, hogy vannak benne gyengébb sorok, mert rosszak, csak azért idegesít, mert hallom, hogy sokkal több lehetne benne. Ezen kívül, nagyon szépen hozza a hangulatot, szakítás utánra így lehet ajánlani egy Szupercella koncertet, hogy kánonba lehessen üvölteni, kikiabálva az összes problémát magunkból.

 

A Képekre megérkezik az egész. Itt már nincs de, ezt érzem a legkoherensebb dalnak, a zene, a mesélős szöveggel nagyon jól működik együtt. Kicsit olyan érzésem van, mintha a lemez végével, a fejlődés utolsó szakaszára is megérkeztünk volna. Ez a szám megállja a helyét bárhol, még ha az elementáris erejű katarzist ebből is hiányolom, ezt tartom a legérettebb, legkészebb darabnak. Talán ez a legjobb szó rá, hogy kész. Mert bár mindegyik rész, amin végig szalad a tű, alapvetően jó, ám mindenhol valahogy kicsit a „de” jelenlétét érezzük. Azt, hogy még nagyon sok munka áll a srácok előtt, ami nem baj, sőt. Egy új formáció első dalairól beszélünk, az utat kijelölték maguknak, már csak végig kell járni, mert ebből az elborulásból szép kis felhőszakadás jöhet, ami felkavarhatja rendesen az állóvizet.

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Bodó Bence