Hipszter-paradicsom, újrakezdés és a kis depressziós méhecske – 7alatt

A Celsius csökken, a hangulat fokozódik. Ha az energiaárak el is szállnak, ezekkel a dalokkal befűtheted lelked kazánját. Ezek szóltak a legnagyobbat november elején.


Ahogy a DIEGO-s fiúk, úgy a Deep Glaze tagjai is mindig kitalálnak valamit. Arról már biztosan hallottatok, hogy a valaha volt első Az év dala győztesünk decemberben megjelenteti legújabb albumát, az Arcadiát, ezt megtámogatva október végén mint a felkelő nap sugara, úgy világította arcunkat a Morning Light. Hat év sok idő, márpedig lassan ennyi idő telt el azóta, hogy a Titánok olvasói a legizgibbnek a Shadow című eposzt választották, s azóta Jorgoszék is csak öregedtek és értek. A szűk egy hónap múlva megjelenő album egy korszakot le is zár, hogy új csapásiránnyal induljanak tovább előre, a kásás pszicho-expi fanoknak viszont még biztosan igazi csemege lesz a Morning Light.

Pironkodva vallom be, a Known Bug eddig teljesen lemaradt a radaromról, még akkor is, ha Rolek a duó egyik tagjának egyéb dolgairól korábban rengeteget írt. Pedig hát ha valamiért, kevésbites poén-electro formációkért igazán tudok lelkesedni. Ráadásul két évvel ezelőtt már meg is jelent a debütalbumuk, a Fuccboi’s Anxiety, úgyhogy lesz mit bepótolnom, ha a második korong születéséig megveszekedett rajongó akarok lenni. Szerencsére mondjuk előnyből indulnak, a most megjelent Bleep Bloop Boi kattogását olyan szépen veszik harapófogóba a feszes dobfutamok, hogy szívem szerint Pac-Manként rohannék én is egy vég nélküli labirintusban. Műfajtársaihoz képest talán egy picivel rövidebb track a megszokottnál, és ez hihetetlenül szerethetővé teszi minden másodpercét, avagy mondhatnánk: ez nem bug, hanem feature.


Hát mi történik itt kérem szépen? Több mint három és fél perc hipszter-mennyország. Boebeck (Bobek? Böbek?) második dala, ami felsír a YouTubeon úgy sűrít össze mindent, ami szerethető volt a kétezertízes évek első felének meghatározó szubkultúrájában, hogy közben egyáltalán nem érződik erőltetettnek vagy művinek. De tényleg, Oasis/Beatles szerű alap a legbritebb női előadók hangszínével, elveszve egy német nyelvű városban (Einfach Berlin!), mindezt ráadásul fekete-fehérben…! Nem ragozom tovább, az everything from everyone (mindent kisbetűvel, nyilván) méltón eleveníti fel azokat az éveket, amikor egy tükörreflexes géptől mindenki művész lett. Kultúrsznobizmus és popművészet határai, szevasztok!

Rolek főszerk gondolatait tolmácsolom Nektek, amikor leírom, hogy Sallai Laci a magyar Billie Joe Armstrong. Egyrészt már íródtak a szóvicceim a Billie-Sallai vonalra (Sillie Joe Laci? Ballai Joci?), másrészt nekem inkább Tom Morello jutott eszembe, mint az ember, akiről annyi van meg, hogy több együttese volt/van/lesz, mint ahány ujjam. De kell az embernek szóló projekt is, így született meg Captain Average, valószínűleg hasonlóan szupertitkos körülmények között mint ahol Steve Rogers először húzta magára a kék latexrucit. Az In The Post-Future igazi posztmodern punk-rock dal. Zúz, mar, csíp, miközben nem túl bonyolult, de bőven túllépünk a négy akkordos reszelgetésen, kellő társadalomkritikával.

Hát persze, hogy magyarul minden szomorúbb. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de nem tudtam nem észrevenni, hogy jelen eresztésünkben egyedül a twentees jelentkezett édes anyanyelvünkön, és jól be is kezdtek a Nincsenek barátaim című dalukkal. Huszonévesként hajlamos vagyok azt érezni, hogy életem filmjének soundtrackjét a srácok szerzik, és bárcsak hazudhatnám azt, hogy ezzel a dallal lőttek mellé. Klasszikus sírva vigadás az energikusabb fajtából, de felhívnám a figyelmet a kis depressziós méhecskére klipben. Ő a totemállatom.

Ha kedvet kaptatok és szeretnétek magyar dalokat hallgatni, KATT a Titánok Spotify-ra! Csak jókat mutatunk!

Érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Penke Bence