A fesztiválszezon közepén járunk, a Belau pedig hazatért Amerikából, hogy rögtön ki is adják legújabb dalukat. Magyar virtus, osztrák hangszálak: íme a Breath.
A Belau olyan, mint a sztereotípiák szerinti székely bácsi: ritkán szól, de akkor nagyot. Sőt, talán néha hajlamosak vagyunk is megfeledkezni róluk, pedig röpke három éves fennállásuk óta kizárólag minőségi tartalommal láttak el minket, ez pedig akárhogy is vesszük, nem kis teljesítmény. A 2016-os The Odyssey című nagylemezükkel bezsebeltek egy Fonogram-díjat, majd egy lélegzetvételnyi szünet után tavaly decemberben kiadták a Redefine single-t, az amerikai turnéjuk szünetében viszont vettek egy nagy levegőt, és leszállították nekünk vadiúj klipjüket Breath címmel.
Az egyik hátránya annak, ha a kétfős együttesben senki sem akar énekelni az, hogy vagy csak instrumentális dalok születnek, vagy meg kell kérni valakit, hogy „légyszi, énekelj már a dalunkra, mert mi nem tudunk/nem akarunk”. Ellenben az egyik előnye annak, ha a kétfős együttesben senki sem akar énekelni az, hogy a legkiválóbb énekesnőket lehet felkérni eme nemes feladatra. Kedves Péter és Buzás Krisztián esetében abszolút kedvenc lehet Szécsi Böbe (aki rendre az élő fellépésekre is elkíséri a srácokat), de megfordult már stúdiójukban Myra Monoko, Hegyi Dóri, vagy éppen Antonia Vai is. A szóban forgó dal éneksávjához viszont egy osztrák alterindiepop-duó egyik felét, Sophie Lindingert sikerült elcsábítaniuk, aki hamár lúd alapon még a szöveget is megírta. (Mondjuk, az illem úgy diktálná, hogy a következő Leyya dalban mondjuk Péter billentyűzzön, vagy ilyesmi. Duók egymás közt.)
Valami fura dolog történhetett a fiúkkal 2017-ben, ugyanis az új dalok mintha kevésbé a deprimáltság és az elvágyódás érzését keltené. Félre ne értsetek, a korábbi anyagok sem az érfelvágós kategóriába estek, sokkal inkább az üresség a jó szó. Amikor ami itt van az nem jó, de valahol máshol van egy hely, ahol majd minden jó lesz. Tudom, fura, de nekem nagyjából erről szólt az Odyssey albumuk. A Breath viszont (mind a szöveggel, mind a zenével) egészen új húrokat penget. Vagyis nem egészen, mert az üresség még mindig áthatja a biteket, de ez már az a pillanat, amikor tudod, hogy másodpercek múlva elmúlik, és teljessé válsz. Hamarosan eléred a célt, már nem kell semmi, hamarosan megtalálod amiért jöttél, csak végy egy nagy levegőt.
A Belau azon kevés formációk közé tartozik, amelyre könnyűszívvel lehet az audiovizuális banda elnevezést használni. Kezdetnek például akkorát robbantottak az Island of Promise klipjükkel (amelyről mi is írtunk még anno), hogy arra még Teller Ede is büszke lenne (robbanás szempontból, nem hiszem, hogy Teller bácsi a videoklipek területén is kiemelkedőt alkotott volna), és azóta is igaz minden Belau dalra, hogy bűn csak hallgatni. Igen, leírom: a Belau számokat látni kell. Engem egyszerűen lenyűgöz, hogy ilyen kevés helyszínnel, és az egy szem Sophie Lindingerrel (aki közepesen jó esélyekkel indulna egy Schoblocher Barbara hasonmásversenyen) mennyire jól át tud adni a klip mindent, amit ez az anyag, dal, szöveg jelenteni próbál. Mestermű, ami már-már szokásosan Damokos Attila és Nagy Marcell munkáját dicséri.
Ha minden igaz, jövő tavasszal érkezik az új nagylemez, ami már tartalmazza ezt a dalt is, ráadásul külföldi vendégelőadók szinesítik majd a korongot. De ha nem akarsz addig várni, ha már szenvedsz a Péter+Krisztián (+Böbe+Benjámin) hiánytól, akkor gyorsan vegyél jegyet kábé bármelyik fesztiválra amíg még itthon vannak. Példuál az eheti Campusra, ahol épp a nyitó napon, július 18-án játszanak majd. Majd azt követően július 26-án a Művészetek Völgyében lépnek fel. De játszanak még augusztus 13-án a Szigeten, illetve augusztus 25-én a Strand Fesztiválon is. A teljes menetrendért KATT IDE!
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
