Hogyan kell kezelni egy lehetetlen helyzetet keleten? Mire jó egy nemzetközi zeneipari fesztivál? Öt éves az új albumán ügyködő Blahalouisiana. Interjú.
Gábor és Barbi /// Fotók: Sinco / Ígéretes titánok
Idén is fesztiválról fesztiválra járnak, közben, így a szezon közepén, július 28-án a budapesti Barba Negra Trackben azért még megülnek egy öt éves szülinapot. Az elmúlt fél évtized tapasztalatairól, nemzetközi lehetőségekről, az analóg és a digitális generációs „harcáról” beszélgettünk a Blahalouisiana énekesnőjével, Schoblocher Barbarával és Jancsó Gábor basszerossal.
Mikor öt éve összeállt a banda, voltak-e konkrét tervek arra, hogy akkor pontosan mit is és hogyan is szeretnétek csinálni, vagy úgy voltatok vele: hadd szóljon, majd lesz valami?
Schoblocher Barbara: Nekem inkább csak sejtéseim voltak. Annyira új szituáció volt ez számomra, hogy persze pozitívan, és álmodozva, de úgy voltam vele, csináljuk, lesz, ami lesz.
Jancsó Gábor: Nekem a minimum az volt, hogy szárnyaljuk túl a korábbi zenekarunk, a Jacked közönségszámait, sikereit, és hogy elinduljunk egy olyan úton, amivel okosan és ügyesen akár Quimby-szintre is feltornázhatjuk magunkat.
Ezek szerint inkább ahhoz alakították a dolgokat, arra reagáltatok, amit magatok körül tapasztaltatok?
Gábor: Mindig a következő lépésre koncentrálunk, hogy azt megugorjuk: meglegyen a következő dal, az EP, aztán a nagylemez, klipek.
Barbi: Aztán az, hogy fesztiválokon játszunk, a turnétervekre figyeltünk.
Gábor: Hogy tíz év múlva hol leszünk, azt így nem tudom, most a cél például az, hogy őszre legyen kész a következő lemez, s annak legyen jó visszhangja. Aztán meglátjuk, arra mit tudunk felhúzni.
Ezeket a céldátumaitokat tudtátok tartani? Már hogy időben meglegyenek a kitűzött lépcsőfokok, s ne csússzatok meg velük?
Barbi: Szükség van ilyenekre, persze. Ha ezek nem lennének, akkor nem motiválna minket ez az egész annyira, így viszont igen.
Gábor: Közben meg, mikor kezdett alakulni a közönségünk, velük sem tehettük meg azt, hogy ne hozzunk be nekik időről időre valami újat, mert úgy tényleg uncsivá válik, ha nincs semmi friss anyag. Az ember aztán ráérez, mikor kell az új dal, mikor kell egy új klip.
Barbi: Van ennek egy egészséges rendszere, amit az ember érez, mit érdemes ősszel, s mit tavasszal kihozni, megcsinálni, plusz tervezni a fesztiválszezonnal.
Gábor: Ehhez pedig még hozzá kell tennem, hogy az elején volt bennünk egy erős vágy a külföldi megjelenésre is, nem véletlenül kezdtünk angol dalokkal. S még lett is volna turnélehetőség.
Barbi: Igen, csak akkor olyan falakba ütköztünk, mint a költségek és a szervezés. Igazából egyébként nagyjából így öt év után jutottunk el oda, hogy ebben, már külföldi megjelenés, jelenlét, van ráció, lehetőség.
No, le is lőttétek a következő kérdésem, persze azért nem hagyom elúszni. Szóval, akkor ez húzódik meg a magyar-angol kettősség mögött. Ha viszont itt tartunk, tovább pörgetve ezt, nálatok tényleg mostanában érik be ez a lehetőség, megjártatok olyan zeneipari, showcase fesztivált, mint a Tallinn Music Week. Ezek valóban képesek hozzátenni, megdobni egy potenciális nemzetközi karrierhez bármit is? Ha igen, hogyan?
Gábor: Nagyon. A zenekari összképhez, összhanghoz is sokat ad. Persze, az, hogy kik és mikor hívnak vissza külföldre játszani nem ott, azonnal derül ki, hanem jövőre, mikor ismét jönnek ezek a showcase fesztiválok, akkor lehet, hogy a szervezőknek eszükbe jut, na, volt itt ez a zenekar, hívjuk meg őket megint. Tallinnban például jött egyből egy francia meghívás, amiből lehet lesz majd valami.
Sokat agyaltam, írtam, lamentáltam azon, hogy ezeknek a showcase-eknek lehet-e bármiféle foganatjuk, különösen egy-két éven belül. De akkor például ti úgy érzitek, igen?
Gábor: Igen. Persze helyi értéken kell kezelni a dolgokat. Nem úgy kell kimennie egy zenekarnak, hogy na, akkor most mi világsztárok leszünk.
Barbi: Viszont úgy kell játszania. Emellett tényleg nagyon komoly csapat-összekovácsoló volt az, hogy kimehettünk Észtországba. Úgy jöttünk haza, hogy megszűnt az a görcs, hogy mi most miért is játszunk angol számokat. Láttuk, bizony van értelme ennek a fele-felének, ráadásul ahhoz is adott egy löketet, hogy újabb magyar nyelvű dalokat is írjunk.
Gábor: Hozzá kell azt is tennem, hogy az ilyen lehetőségeken túl a zenekar mellett dolgozó stábnak is nagy szerepe, minimum fele-fele arányban, lehet a külföldi megjelenésben. Így van ez nálunk, Horváth Máté sokat dolgozik ezen, s így megyünk ki pl. szeptember 2-án Amszterdamba, illetve Ausztriába is ősszel.
Milyen lehetőségei vannak ma szerintetek egy magyar előadónak, a realitások talaján maradva, a nemzetközi megjelenésre. Arra, hogy mondjuk ne egy kis kávézóban játszanak tíz tök random ember előtt, hanem úgy tudjanak fellépni (akár már kialakult, pár tucat fős helyi bázis előtt), ahogy elképzelünk egy zenekari megjelenést?
Gábor: Pénz kérdése. Haha! Tényleg, viccet félre téve, ennyi az egész. Ha, ne adj isten, van egy jó angol klipünk, arra a célországban is fel kell húzni egy tisztességes promóciót, hogy tudják, mi jövünk. E nélkül teljesen értelmetlen ötünknek pénzt beleölni a jegyébe, a benzinbe meg a szállásba. Ahhoz viszont, hogy ott tisztességesen megjelenjen, egyáltalán be tudjon indulni egy zenekar, komoly pénzügyi források kellenek.
Barbi: Arról nem is beszélve, hogy tisztában kell lenni a piaccal, azzal, hogy mely országokban akad kereslet például a mi zenénkre. Ez is nagyon fontos szempont.
Ti feltérképeztétek, melyek azok a régiók, ahová a zenétekkel szívesen várnának benneteket?
Gábor: A Hollandia, Németország, Franciaország trió az szerintem, ahol van keresnivalónk.
Barbi: Én talán még ide tenném Skandináviát is, viszont a brit piac az teljesen bevehetetlen. Úgy érzem azonban, talán az Egyesült Államokban is szeretnének minket, de az tényleg nagyon messze van, a távolság miatt brutális költséggel járna ott turnézni, vagy akár elmenni egy showcase-re, de szerintem működne, még ha tisztában vagyunk is azzal, hogy nagyon sok a hozzánk hasonló zenekar, elég komoly a merítési lehetőség.
Visszatérve a magyar vizekre. Azért az nem megszokott, hogy egy zenekar öt év alatt beépül a hazai fesztiválok világába. Ti azonban már simán végigturnézzátok a fesztiválszezont. Ebben, már hogy szépen bekerültetek a vérkeringésbe, mekkora szerepe volt a menedzsmentnek, s mekkora a „jó helyen ültetek fel jó hullámra” attitűdnek?
Barbi: Úgy érzem, sokkal nehezebb dolgunk lett volna, ha tizenöt-húsz éve vágunk bele ugyanebbe. Akkor szerintem nehezebb volt bekerülni ebbe a véráramba, sokkal hosszabb út vezetett el idáig, ma viszont már ott a YouTube, meg a zenemegosztók, meg a net, meg a rádió, ami nekünk például nagyon kedvezett. Ezek összessége felgyorsította az egész folyamatot.
Viszont a net, a YouTube és társaik elhozták a túlkínálat korát, mindenki egy pillanat alatt bármit feltölthet, s se szeri, se száma a zenekaroknak, épp ezért sokan úgy vélik, ma nehezebb betörni, mint a kazetták és koncertplakátok időszakában.
Barbi: Érezzük, hogy ma komoly kihívás masszív közönségmagot építeni, ami talán akkor könnyebb lehetett, amellett, hogy sok stílusban akkor jöttek be meghatározó zenekarok, előadók, helyi, nagy keménymagokkal, amelyek később országosra duzzadtak. Ma, viszont úgy érzem, ha egy zenekarnak sikerült felülnie egy jó hullámra, könnyebb berobbannia országosan, mint akkor.
Ha már közönségépítés, mikor elkezdtétek feltöltögetnie a dalaitokat, néztétek, figyeltétek, mi az, amire vevők az emberek? Volt bármiféle monitorozás?
Barbi: Úgy indult az egész, hogy Székesfehérváron volt egy elképesztően népes baráti társaságunk, s a Petőfi moziban gyakran adtunk baráti zenekarokkal közösen teltházas koncerteket. Sokan abból a társaságból még Budapestre is feljárnak a fellépéseinkre. De ma már a többség a rádióból, vagy épp onnan ismer minket, hogy látott itt vagy ott játszani.
Gábor: Sok összetevős ez a dolog, de én szeretnék hinni abban, hogy még létezik a szájról szájra terjedő dolog, hogy így ajánlanak egymásnak emberek minket egy házibuliban vagy csak barátok egymás között. Amúgy tök érdekes jelenség, ami talán ezt nyomokban igazolja is, hogy – miközben minden időpontunk, koncertünk, rezdülésünk ki van rakva mindenhol – sokszor írnak ránk ismeretlenek Facebookon, akár személyes-, akár zenekari profilra, hogy hú, jók vagytok, mikor fogtok itt vagy ott játszani.
Most jön az ötéves szülinapi koncertetek, ezt tekintitek-e bármiféle korszakhatárnak?
Barbi: Inkább a lemezeket tekintjük annak. Az előző album is az volt, ahogy szerintünk az ősszel, a tervek szerint október közepén megjelenő következő is az lesz.
Mennyiben lesz az új korong korszakváltó?
Barbi: Zeneileg picit beújítunk, de ne gondolja senki azt, hogy hirtelen diszkószámokkal rukkolnánk elő. Hangzásilag talán úgy tudnám érzékeltetni, hogy ha az Ahol összeér vagy a Deeper (I’m Going Deeper) a nagyjából kiforrott stílusunk, akkor az új számok ezt egy picit még kiforrottabban, picit modernebben adják vissza.
Fizikai hanghordozó formátumokkal hogy álltok? Van azoknak még bármi értelme?
Barbi: Mivel minket elsősorban fiatalok hallgatnak, ezért inkább a zenelejátszókon pörgünk. Ugyan itt-ott lehet venni CD-nket, de a privát eladás az adminisztrációs terhek miatt nagyon macerás. Viszont amúgy épp azt tervezzük, hogy mivel újra népszerű lett, megfelelő, mondjuk ötven előrendelés esetén az új albumot hanglemez-vinyl formátumban is kiadnánk, elég menő lenne.
És az online statisztikák, azokkal elégedettek vagytok?
Gábor: Igen. Voltak Spotify top ötbe került dalaink, amik a Deezeren is elég rendesen megfutottak.
Ez hoz bármiféle profitot?
Gábor: Igen.
Ha látjátok, egy-egy dalnak megugrik a látogatottsága, trendi, népszerű, slágerszagú lesz, ezt figyelembe veszitek a dalszerzéskor? Azaz, törekedtek arra, hogy hú, ez bejött, akkor ezen a vonalon haladjunk, ilyen számokat írjunk?
Gábor: Huh, soha nem szabad ezt figyelembe venni. Alapvetően, minden zenekarnak a saját útját kell járnia. Hogyha, mondjuk, az undergroundot most épp megint látványosan hanyagolják a rádiók, akkor is arra kell törekedni, hogy az ilyen zenében utazók azoknak írjanak dalokat, akik bírják őket. A saját közönségüket kell építeniük, még akkor is meg kell írni egy-egy dalt, ha tudják, az már csak azért se fér be a Petőfibe, mert négyperces.
Barbi: Mi például a Túl távol, elég közelben hangzás és dalszerzés szempontjából megtaláltunk egy olyan összhangot, amit a jövőbeli számoknál is használni fogunk, már csak azért is, mert rájöttünk, hogy ez nekünk jól áll. Ahogy a túl vidám dolgok meg nem, azon a közönség is meglepődne.
Akkor ezek szerint nem piaci alapon gondolkodtok ezen a téren?
Gábor: Ha így tennénk, akkor azt a három-négy szót tennénk be a refrénbe, amit most itt nem mondunk el, vagy azt a három akkordot, ami tuti ütne, de azok nem mi lennénk.
Barbi: Azok a dalok, amiket mi is úgy érezzük, a legjobban szólnak a koncerteken, a legjobban állnak nekünk, azt a közönség is így érzi. Nincs olyan, hogy egy számot csak azért erőltetnénk, mert mi nagyon szeretjük.
Gábor: Ugyanakkor kétségtelen tény, a rádiók esetében meg kell azt érteni, hogy olyan dalokat játszanak, ami adott közegben, mondjuk, autóvezetés közben jól szólnak, és amúgy vonzzák a figyelmet. Ez tök fontos, egy számban például kidomborítani az éneket, amit a rádiók is jobban díjaznak.
Mennyire nehéz dolgotok van akkor, ha kiléptek a komfortzónátokból? Mikor olyan, kisebb városban, településen, rendezvényen kell játszanotok, ahol kevésbé vagy akár egyáltalán nem ismernek titeket?
Gábor: Abszolút, viszont nem szabad vele foglalkozni.
Barbi: Egy budapesti vagy nagyobb városban rendezett fesztiválon könnyebb megszólítani az embereket, hiszen bulizni jöttek, többen pedig kifejezetten ránk kíváncsiak. A klubkoncert és a saját lemezbemutató, vagy más Blaha-fellépés is hasonló. Egy városi vagy kisebb település rendezvényén, ahol az emberek az unokákkal jönnek ki, kolbászt esznek, ez viszont kemény dió. Sok fiatal ráadásul a család miatt nem is mer előre jönni, táncolni, bulizni.
Mit tudtok ilyenkor csinálni?
Barbi: Ugyanazt, mint bármelyik koncertünkön, odatenni magunkat.
Gábor: Vagy poénra venni az egészet, úgy, hogy felálljanak, ránk hangolódjanak, hogy nyomot hagyjunk bennük.
Hogy érzitek, ez megy nektek?
Barbi: Ez régiófüggő. Nyugat-Magyarországon könnyű megnyerni a közönséget, viszont a keleti országrész az nagyon nehéz. Picit talán zárkózottabbak az emberek, és az az érzésünk, tapasztalatunk, hogy ízlés szempontjából is mások, mármint talán nem az a zsánerük, amit mi játszunk. De ettől függetlenül tényleg mindenhol szeretünk játszani és örülünk, ha a közönség is ránk tud hangolódni s tetszik nekik a zenénk.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
