A sikerért vért kell hugyoznunk, de mit tegyünk, hogy ne fájjon annyira? A Budapest Showcase Hub szervezőivel, Horváth Renátóval és Somló Danival beszélgettünk.
Somló Dani és Horváth Renátó /// Fotó: Sióréti Gábor / Magyar@Narancs
► For English version, please CLICK HERE ◄
Jövő héten ismét nyakunkon a Budapest Showcase Hub, azaz a BuSH. A tavaly első alkalommal megrendezett, kifejezetten a kelet-európai térség zeneiparára, zenei együttműködéseire fókuszáló – ezúttal november 15. és 17. között érkező – fesztiválra nagy szükség volt, már csak azért is, mert finoman szólva is perverz, hogy miközben csillogó szemmel mindenki Amerikára, a britekre meg a német piacra ácsingózik, addig a szomszédokról alig tud valamit. Így azt sem, hogy vajon hol, milyen stílusok, trendek pörögnek.
No, a BuSH ezt orvosolandó jött létre. A cél, hogy jobban ismerjük egymást, tök érthető, amit csak támogatni lehet. Hogy mennyire kellett egy ilyen kezdeményezés, jól mutatja a körülötte kialakult zizegés. Tavaly mi is körüljártuk ezt a „most akkor miért is kell” témát, s szerencsére, idén már nem a létjogosultsággal, mint inkább azzal kell foglalkozni, hogy lehet-e, illetve miként, felpezsdíteni a feltörekvő, új zenék, formációk iránti érdeklődést.
Az elmúlt pár év egyik kulcskérdése, hogyan lehet megszólítani, és így dinamikát adni ennek. Örök fejtörő ez, mert miközben látszik, a ’90-es évek végéhez képest javult a fizetőképesség, és bizonyos – akár az undergroundból érkező – produkciókkal lehet komoly tömegbázist, közönséget, közösséget (fesztokráciát!!!) építeni, addig a kísérletező kedv, az ismeretlen iránti érdeklődés nagyjából lenullázódott. Ma ugyanis olyasmiken megy a diskurzus, hogy már az, ami mondjuk, húsz éve akár egy középiskolás élő koncertes buli esetében is alap volt – azaz, hogy egy-egy underground esemény 150-400 főt képes megmozgatni –, überfaszaságnak számít.
Mivel a BuSH egyik célkitűzése pont ennek az apátiának a visszafordítása (értsd széllel szemben hugyozás), ezért nem is volt kérdés, hogy ezzel az alapfelütéssel ültünk le beszélgetni a BuSH két főszervezőjével, Horváth Renátóval és Somló Danival. S kiderült, rejtőzik még pár csontváz a sufniban.
Csak a bohóckodás megy
„Alapvetően kevesen járnak koncertekre még Budapesten is; mindenki kocsmázik. Nagyon körülhatárolható ma a koncertfogyasztó közönség, így a BuSH esetében is ettől függ, hogy ebből mekkora szeletet tudunk megszólítani.”
– adja meg az alaphangot Renátó.
Itt pedig egyből a dolgok közepébe gázolunk. Politikai felhangoktól mentesen is, de látjuk, az elmúlt időszakban sorra zárták be (vagy vegzálták) azokat a helyeket, ahol a kezdő, szinte ismeretlen zenekaroknak teret adnak, egyáltalán színpadra állhatnak. Alapjáraton ugyanis szinte csak nagy klubok mennek Budapesten – de vidéken is –, s kevés az olyan (a kifejezés abszolút pozitív értelmében vett) alsó-középkategóriás hely, ahol lehetőség adódik az új formációk bemutatkozására.
Ha pedig ezeket a fórumokat kiveszik a rendszerből, szinte lehetetlennek tűnik bármiféle dinamikáról, közönségfelrázásról lamentálni. Vajon, ha több ilyen klub lenne, az miként hatna a szcénára, ergo, jobb lenne a helyzet?
„Nem a helyek számától függ, hogy mennyire aktív a közösség. Hiába lenne még több ilyen alsó-középkategóriás klub, nem töltenék meg őket. Sajnos azt látom, hogy valamiért nem lehet megmozgatni nagyobb tömeget a jelenleginél. Nézzük meg, hogy a Wellhellón, a Halott Pénzen meg mondjuk a Punnany-n kívül kb. magyar előadók nem igen tudnak teltházas bulit csinálni például egy Budapest Parkban, miközben – és ezt bármiféle felhang nélkül mondom – egy Necc Party meg igen. Látni kell, átalakultak a fogyasztási szokások, minden élmény, a randizás, a kapcsolattartás, a zenehallgatás, a filmnézés a telefonunkban történik. Azok a közösségi élmények, amiket akár mi megéltünk mondjuk 20 éve, abban a formában már nem léteznek, nem működnek. Csak a geg, a bohóckodás megy, nincs igény a komoly dolgokra. Egyre kevesebb ember akar valódi extázist, a zene sokszor csak aláfestés, háttérzaj a kocsmázáshoz.”
– mondja Renátó.
Igaz, ettől függetlenül, szerinte közösségi, underground élet még mindig van, azért létezik egy Hajó, egy Dürer, van egy Akvárium, néhány klub rendesen pörög, ám látni kell, hogy az emberek már teljesen másképp szórakoznak, mint akár tizenöt-húsz éve. Erre pedig reagálni kell, még ha tisztában vannak azzal, hogy ennek a szcénának sose lesz óriási tömegbázisa.
Dani ennél picit derűlátóbb. Szerinte több kisebb-közepesebb klubbal lehetne javítani a helyzeten, már ami a mozgolódást illeti. „Annál színesebb lenne magának a városnak is a kínálata, nem csak a helyi zenei életnek tenne jót, és szerintem hiteles arculattal, küldetéstudattal bevonzhatnák a számukra potenciális embereket. Egy kétmilliós városnál nem normális állapot, hogy mindössze 4-5 normális felszereltségű koncerthelyszín van egyeduralomban.”
#newkidsfromthebloc
A mocorgásra, és a két BuSH közötti jelenlétre indították el saját, tematikus Youtube-csatornájukat, a #newkidsfromthebloc-ot. Ahogy Dani mondja: tartalmat akartak adni a dolgoknak, illetve így fogják össze azt a közeget, amiben amúgy is mozgolódnak.
Renátó szerint „a cél az, hogy egy gyűjtőfelületet adjunk azoknak a régiós szereplőknek, zenekaroknak, a hétköznapi hősöknek, akikkel mi nap, mint nap kapcsolatban vagyunk, közösen dolgozunk. És úgy gondoljuk, a videós tartalom talán a legmegfelelőbb formátum erre. Már csak azért is, mert nem nagyon látjuk, hogy lenne olyan tematikus videó-csatorna, amely kimondottan és célirányosan foglalkozna ezzel a közeggel. Sok esemény, mocorgás, ügy pedig épp ezért sikkad el, nem kap akkora súlyt, amekkorát megérdemelne, s mi meg azt szeretnénk, ha ezekre jobban odafigyelnének.”
Mivel maga a BuSH a közönség mellett elsősorban a szakmát, a zeneipari szereplőket kívánja megmozgatni, kérdés az, vajon a csatornán ez a szakmai jelenlét mennyire lenne hangsúlyos?
„A tartalmak max. 10-15 százaléka lenne szakmai jellegű, de ott is az a cél, hogy mindenki számára élvezhető legyen. Ahogy ez nem csak a magyar, hanem a BuSH által is megcélzott kelet-európai arcoknak szól, sőt, olyan tartalmakban gondolkodunk, amelyek bárhol a világban megállják a helyüket, mindamellett informatívak és bemutatják a régiót a nem itt élők számára is. Így például lesz majd egy-két állandó arca is a sztorijaiknak.”
– foglalta össze a kezdeményezésüket Renátó.
Mindezeket szem előtt tartva, azért arra is törekednek, a fesztivál ne kapja meg a fejtágító skatulyát, hanem az rögzüljön mindenkiben, hogy ez egy tök jó közösségi együttlét, ahol nem neonlámpák fényében vizsgálgatják a zenekarokat, így az sem hangsúlyos, hogy akkor honnan és milyen szakemberek vannak a közönségben.
Mainstream kontra underground
Itt persze felmerül, meddig érdemes nyitni, meddig érdemes elmenni a mainstream irányába. Mert azt tényleg látni kell, ahhoz, hogy picivel is, de több embert mozgassanak meg az ilyen ügyek, olyan közegben kell megjelenni, ahol jó eséllyel lesznek, akik látnak fantáziát benne, és mondjuk, elkezdenek érdeklődni új zenekarok, új hangok iránt.
„Nem írnám le automatikusan így a mainstreamet. Mert ez a kérdés is ország, hely specifikus. Vannak olyan népszerű, magyar füllel teljes mértékben alternatívnak, vagy kísélretezőnek tekinthető előadók, akik egy más közegben simán megállják a helyüket, és mainstream szintű magaslatokban járnak, rendszerint sold out bulikat csinálnak több ezres helyeken. Ilyen volt a tavalyi nyitóbulinkon fellépő Brodka, aki Lengyelországban tényleg gigasztár, viszont simán beleillett a BuSH miliőjébe is. De ilyen a román Golan is, amely tavaly járt nálunk kétszer is (egyik ezek közül a BuSH volt), de akkor még nem voltak túl sokan a koncertjükön. Idén nyárra pedig elhoztuk őket a Művészetek Völgyére is, és szemmel látható volt a különbség, nagyon vevők voltak rá az emberek. Vagy itt a szintén román előadónk, Helen, aki egy nagyon jó koncertet adott az A38-on most nyáron, látszott, hogy a közönség is vevő rá, ezért kíváncsiak leszünk, most hogy megy majd neki a BuSH-on.”
– véli Dani.
Renátó szerint az ilyen „közösködés” azon is múlik, ki az alany. „Van, aki tök hiteles tud lenni a nem mainstream világban, mert akár alapból pl. az underground felől jött. Ha úgy közelítjük meg, dolgozzuk fel a témát, akkor egy ismert arc is lehet teljesen adekvát.”
Most akkor van magyar exportpotenciál?
Külön érdemes picit boncolgatni a magyar zene exportpotenciálját, vajon vannak-e olyan formációk, amelyek valami újat, tök egyedit tudnak vinni a külföldi rengetegbe.
Renátó ebben például picit borúlátó. „Ha az exportot nézzük, mindig a Bohemian Betyarst tudom felhozni, ami működik külföldön. De amúgy nem trendekben kell gondolkodni. Egyszerűen inkább úgy, hogy ahhoz, hogy egy zenekar működjön külföldön, kellően egyedinek és kreatívnak kell lennie. Ha valaki olyan zenét csinál, ami megvan ott, ahová vinni szeretné, ráadásul azok a zenekarok jobbak nála, akkor nem sok esélye van, szóval abszolút az egyedi, kreatív tényezőn múlik minden.”
Példaként pedig az oroszokat hozza fel: „Azt vettem észre, ha egymás után sok, akár száz-kétszáz bandát hallgatok végig, valahogy mindig orosz zenekarra kaptam fel a fejem. Náluk érzem azt, hogy kifejezetten karakteres, egyedi tud lenni a zenéjük.”
„Amúgy meg mindig azt látom, a legtöbben kb. csak cinikusak akarnak lenni, ahelyett, hogy az egyediségre törekednének, inkább csak valamire reflektálnak, valamit kifiguráznak. Csak a bajusz, a ’70-es évekbeli sportgatya, meg a felhúzott zokni és kész. Oké, hogy látják, mi az, amire lehet reflektálni, de attól nem lesznek egyediek, hogy ironizálgatnak.”
Közben Dani az Apey & the Pea-t említi. „Nekem még ők jutnak így hirtelen eszembe, mint olyan zenei formáció, amely az utóbbi időben, működik külföldön is, igaz, ez a zene egy összetartó, mégis egy szűkebb értelemben vett szubkultúra sajátja. Ez pedig azzal is jár, ha ott valami történik, akkor országhatártól függetlenül Európa-szerte tudják az ezt szemmel tartók.”
Sajtósivárság
Nem mehetünk el közben amellett sem, hogy mi az oka annak, hogy a hazai mellett sokszor egy-egy tényleg izgalmas, külföldi produkció sem töri át a magyar ingerküszöböt, miközben egy csomó tök gagyi meg fut?
„Ez sok mindennek köszönhető. Az elmúlt évek aktivitása ellenére, Magyarországon még mindig gyerekcipőben jár a zeneipar, és az a szegmense, amelyre a különféle platformok épülnek, ahol el lehet érni a zenét. Ráadásul ezekből is kevés van, és túlirányítottak, illetve ma már nem érvényes trendek alapján próbálják működtetni őket, azaz, nincsenek hozzáigazítva a jelenlegi zenefogyasztási igényekhez.”
– említ pár anomáliát Dani.
S elsősorban a rádiókra gondol. „Noha nem vagyok tipikus rádióhallgató, de szívesen hallgatnék olyan adót, ahol izgalmas, új, nem tucatzene menne. De hasonló a helyzet a klasszikus sajtóval is, például kb. nincs tisztességes, országos lefedettségű, tematikusan a magyar, vagy régiós zenére fókuszáló nyomtatott sajtó. Illetve online is csak kevesen foglalkoznak az új trendekkel, 21. századi zenei izgalmakkalakkal.”
A siker, az mi?
Noha az elmúlt egy évben a BuSH-gárda azért szépen izmosítja magát, és a két fesztiváljuk között leszerveztek egy-egy régiós előadót a Kolorádóval, a Bánkitóval, a Művészetek Völgyével, a Hajóval, vagy az Aurorával, a Ten Years Before-ra, a New Beattel, és még sokakkal, a „mekkora közönségszámmal lennének elégedettek” kérdésre adott válaszukban ott van minden, amiről itt is lamentálgattunk:
„Legyenek többen, mint tavaly; 1500-2000 ember jó lenne, és amúgy azzal kb. meg is mozgatnánk mindenkit, akit ez jelen pillanatban komolyan érdekel.”
Mielőtt azonban sírva vigadnánk, tessék szépen aktivizálódni! A BuSH-ról ITT mindent – menetrend, fellépők, előadók – megtaláltok! A november 15-i akváriumos Grand Openingről meg ITT van minden!
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
