Kijött második nagylemezével a Middlemist Red. Érdemes rongyosra hallgatni – meg rendesen kivesézni.
Nóvé Soma, a Middlemist Red énekes-gitárosa a zenekar második nagylemezének bemutatóján az A38 hajón /// Fotó: Komróczki Diána
Első lemezével beárazta magát a magyar pszi-rock első számú nagykövete, a Middlemist Red, ugyanis a Supersonic Overdrive-nál gyengébb folytatást a jövőben veszélyes lesz kiadnia. Két éve írtam ezt, s a pillant elérkezett, a Nóvé Soma (ének, gitár), Papp Dávid (gitár, billentyűk), Deli Soma (basszusgitár, vokál) és Ürögdi Ábel (dobok, vokál) felállásban működő csapat nemrég kijött második nagylemezével. Itt a Ripple Soul, és van mit elemezgetni. Nem hittem ugyanis, hogy a saját magam által feldobott kérdést nem lesz könnyű megválaszolni.
A megjelenés óta megállás nélkül hallgatom a tízszámos lemezt, amelyet mindenkinek jó szívvel ajánlok. S mielőtt nekiesünk, a hangzatos kritikák, elbődülések előtt nyomatékosan érdemes mindenki figyelmét felhívni arra, hogy alaposan tessék végighallgatni a számokat, nem csak úgy félvállról, beletekerve, „két másodpercből már tudom, hogy gyenge, nyúlás, utánzás, miegymás” mentalitással.
Az egészet egyben, szépen. Ingyen is el lehet érni:
Ha egyetlen jelzővel kellene illetni az új munkát, akkor mindenképpen azt kellene mondani róla, hogy eklektikus. Érződik, az eltelt két évben sokkal összetettebb, egyúttal szerteágazóbb, a zenei hatásokat sok irányból magába szívó zenekar lett a Middlemist Redből. Mondjuk nem csoda, hiszen a tagok még most is húszas éveik elején járnak, nem meglepő hát, hogy egyre több zenét hallgatnak. Így ízlésük, zenei világlátásuk is táguló galaxis. Nem érdemes elvárni tőlük, hogy például a Rolling Stones évtizedes rutinosságával tökéletes mesterművet tegyenek le az asztalra.
Feszegetik a teret maguk körül
A Ripple Soul így sokkal heterogénebb cucc, mint a Supersonic Overdrive. Utóbbi tényleg egyben volt, mondhatni, egy vonalra húzva megírt kompaktlemez. Az új irány mást sejtet. Szerencsére! A kísérletezés ugyanis azt mutatja, a Middlemist szeretné feszegetni a teret maga körül, nem akar megmaradni a patikamérlegen, nem akar ugyanolyan hangzású, tempójú dalokat írni. Ezt sejteti az új album. Ám sokan épp ezen az iránykeresésen fanyalognak. Nem kellene.
Ahogy olyasmit se, hogy akkor, ott, abban a számban az az akkord, na, az tiszta Joy Division. Nyilván vannak dolgok, amelyeket szeretünk, amelyek inspirálnak, és megjelennek a zenéinkben. Kérem szépen, tegye fel az a zenész a kezét, aki a saját zenéjén kívül semmit sem hallgat, semmi sem inspirálja, csak a saját belső világa. Agyában szüntelen csak a maga által megálmodott hangtani megoldások cikáznak, és a saját fellépésein kívül egy koncerten sem járt, ergo semmi nem „fertőzte meg”, nem hatott a hangzására. Ez, valljuk be, nem túl életszerű.
A valóságba visszacsöppenve a kérdés leginkább az, hogy ezek a kísérletezések, ficánkolások mennyire tűnnek zaklatottnak vagy épp harmonikusnak. Hogy mennyire összetett, netán széteső az aktuális lemez. Ebben az esetben afelé hajlok, hogy a srácok több mindent akartak beleszuszakolni, mint amit az egyre árgusabb szemekkel figyelő rajongók képesek elviselni. S valóban vannak éles kontrasztok az elszállós, egy-két helyen a kelleténél jobban elnyújtott átvezetők és a felpörgő gitárszólók között, de ez nem baj.
Olyan az egész, mintha a Sztüx folyó partján állnánk, és odabiccentenénk a lelkeket az alvilágba szállító révésznek, hogy „haver, várj még pár percet, gondolkodunk, hogy meghaltunk-e”.
Libabőr, de tényleg!
Ha már túlvilág: talán a leglátványosabb különbség az előző lemezhez képest Nóvé Soma hangjának fejlődése, erősödése, amely sok helyen az idén januárban elhunyt David Bowie-t idézi kísértetiesen. Nem akarok nagyon párhuzamot húzni, de a személyes kedvencemet, a korongon második Silverline-t mintha maga a mester énekelné. Igazi libabőr. Ahogy az is örömhír, hogy az ének végre nem ritmikai aláfestés a hangszerek mögött, nem egy távoli dobozból érkező valami, a szöveg immár majdnem mindenhol érthető, azaz artikulálva énekli ki Soma.
Az eklektikához tartozik: a számok között mintha érződne, hogy ez vagy az a darab sokkal közelebb áll a zenekar tagjainak szívéhez. Ami kevésbé, abból mintha kispórolták volna a kraftot. Ezt érzem például a lemezt beharangozó Evermore-ban, de a Silverline-ban is lehetne több a „meggebedünk azért, hogy ez a dal is a mennybe menjen” nekifeszülésből.
Apám is simán eljön a koncertjükre
Nem szabad azonban amellett sem elmenni, hogy a zenekar alig négy év alatt igazodási pont lett a magyar pszi-rockban. Bebizonyította, hogy Magyarországon is lehet izgalmas dalokat írni ebben a stílusban. S így tett azért, hogy ez a sok mindenből merítő és építkező zenei irányvonal ne csak néhány száz, magát nagyon elvontnak gondoló mimóza művészlélek szubatomi létmeghatározója legyen. Kimondva-kimondatlanul, ezért is mér, viszonyít mindenki mindent hozzájuk. A szcéna új arcai velük akarnak jóban lenni, őket üldözik, és lennének előzenekar a Middlemist előtt. A rajongók mellett így a kortárs pszi-rock ifjonc zenészei is akkordra lebontva, mint valami iránytűt boncolgatják a dalokat.
Ez pedig nagyon nagy felelősséget ró a tagokra, s túlmutat a lemezen. Ezzel ugyanis érdemes jól sáfárkodni. Ha összegezni kellene az egészet, a jövő nagy kérdése az lesz, hogyan él ezzel a zenekar, milyen utat mutat a társaknak.
A Middlemist Red a hajó színpad mögötti művészpihenőjében /// Fotó: Komróczki Diána
Ráadásul nemcsak nekik, hanem egyre többeknek. Például a hetvenes évek ősrockfesztiváljain szocializálódott apám is eljön már velem Middlemist-koncertre, s a lemezüket is simán berakja egy vasárnap délután.
S ha élhetek egy teljes mértékben építő jellegűnek szánt kritikával: élőben érdemes lenne még inkább ráfeküdni az interaktivitásra. Mert jó, hogy a produkció vizuálisan is jól muzsikál – a lemez grafikáját egyébként Nóvé Soma készítette –, de érdemes lenne elgondolkozni az aktívabb színpadi jelenléten, ahol két dal között nem csak a következő szám címét hadarjuk el a mikrofonba. Mert tudjuk, hogy a stílus sajátja ez a fajta flegmának tűnő attitűd, mégis – ami a kommunikációt illeti – ajánlanám figyelembe a The Verve 2008-as glastonburyi koncertjét. Valahogy úgy érdemes, ahogy ott Richard Ashcroft nyomja.
Ami a koncerteket illeti egyébként, erdélyi fiatalok, figyelem: a Middlemist Red szerdán rövid turnéra indul. Három nap alatt három koncertet ad, így december 7-én a kolozsvári The Shelterben, december 8-án a marosvásárhelyi J’ai Bistrot-ban, december 9-én pedig a nagyváradi Moszkva Kávézóban lép majd fel.
További érdekességekért érdemes követni zenerovatunk, az Ígéretes titánok Facebook-,Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
Ez a cikk az mno.hu-n jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.12.05.
