„Nem fenyeget az a veszély, hogy saját magunk emlékzenekara legyünk”

Hihetetlen, de 25 éves a colorStar! Siker, bulik, drámák, különcség és megannyi sztori. Interjú a zenekar két alapítójával, Szalay Péterrel és Keleti Andrással.

A colorStar jelenlegi legénysége


November 20-án az A38 Hajó gyomrában ünnepli meg fennállása 25., valamint második lemeze, a Via La Musica, 20. évfordulóját az ezredforduló idején felpörgő magyar elektro-pszichedélia egyik legfelkapottabb zenekara. Ennek kapcsán az eltelt negyedszázad fordulatairól beszélgettünk a colorStar-alapítókkal.


Amikor nekivágtatok, gondoltátok valaha, hogy a colorStar megéri 25. szülinapját?

Keleti András: Bevallom, nem gondoltam ilyesmire. Ilyenkor szerintem nem néz ennyire előre az ember, hanem annak örül, hogy rátalált valamire, ami miatt elkezdenek koncertre járni az emberek.

Szalay Péter: Én reménykedtem benne, szerettem volna, úgy álltam hozzá.

Szalay Péter és Keleti András /// Fotók: Balsay Dorina


A colorStar mindig egy kifejezetten tudatos formációnak tűnt. Milyen koncepció mentén állt össze a hangzásvilág a kezdet kezdetén? Voltak-e előzmények, példaképek, hogy igen, mi ilyesmi zenét szeretnénk, vagy inkább egy organikus fejlődés eredményeképp alakult így, ahogy már az első dalokban, illetve az első, 1998-as Heavenicetrip! lemezeteken is hallhatott az ember?

Péter: Szerintem abszolút volt benne tudatosság. Még a Vidámpark zenekart csináltuk, ami zeneileg teljesen más volt, de már akkor elkezdtünk kísérletezgetni, új utakat keresni. Én például akkor jutottam hozzá egy komolyabb gitáreffekthez, míg az alapító dobosunk, Farkas Zoli például egy dobgépet szerzett be. Ezeknek a jammeknek, kísérletezős alkalmaknak köszönhetően rátaláltunk egy új hangra, módszerre, amire aztán a későbbiekben tudatosan építettük fel az új brandet, ami aztán a colorStar lett.

András: Petinek és Zolinak ezek a felfedezései és az ebből érkező gépi inspirációik adták az egyik lökést, a másik kulcs pedig az volt, hogy jól működtünk instrumentálisan annak ellenére, hogy az előzmény, a Vidámpark szövegcentrikus dolgokra épült. Emellett nagyon érdekelt minket az az új irány, a modern elektronikus tánczene, illetve az ennek hatására is kibontakozó instrumentális – acid rock vonal, amit a Korai Öröm és a Másfél képviselt. Ezekből a hatásokból kezdett kibontakozni ez a recept.

Péter: Az első lemezen az elektronikus tánczenei hatást még inkább csak csírájában lehetett érezni, az inkább klasszikusabb, rockosabb anyagnak számított, mert még csak tanulgattuk, hogy kell ilyesfajta zenéket csinálni, aztán a második albumunkon, a 2001-es Via La Musicán már sokkal inkább meghatározó volt. Az első albumon még inkább a már említett Korai Öröm és a Másfél, vagy olyan közös kedvenceink voltak az ihletők, mint a Pink Floyd, a Kraftwerk, vagy Philipp Glass.

András: A tudatossághoz picit visszakapcsolódva, a zenekar életét végigkísérte, hogy nagyjából mindig műfajokon felül álló dolgokban gondolkodtunk, ami egyedivé tette a zenénket.

Egy kedves barátnőm mutatta meg a zenéteket valamikor 2002 taján. Semmit sem tudva a zenekarról első hallásra tökre azt hittem, nem is magyar produkciót hallgatok. Azt éreztem, hogy a Zagar, Dj Bootsie és Yonderboi mellett ti is kilógtok a kor hazai, élő felhozatalából. A lendület valahogy másként hatott, mint az ezredforduló magyar ugara. Ez a markáns különutasság mennyire volt tudatos, illetve mennyire szólt a külföldre kikacsintásnak?

Péter: A külföld szerepet játszott benne, de mindenkinek másképp. Én például kifejezetten szerettem volna, de akadt, aki annyira nem. El is indult egy folyamat, ám idővel elhalt. És az is tudatos törekvés volt, hogy a zene ne legyen helyhez, országhoz, régióhoz és műfajhoz köthető, ne legyen beazonosíthatóan „magyar”, de az aktuális angolszász trendeket se kövesse, hanem inkább ilyen sajátos nemzetköziséget árasszon, úgy a zenével, mint a többnyelvű szövegekkel.

András: Bennem is élt a vágy, és ugyan a körülöttünk lévő zenekarokat figyelve volt fogalmam arról, mi mindent meg kell tenni az ilyesfajta karrierért, ám végül nem sikerült megtalálni a megfelelő csatornákat hozzá. Azt viszont tudtuk, iszonyatos tőke kell hozzá meg elszántság, és még így is egy ingoványos talaj az egész. Persze lehet menni showcase fesztiválokra, meg el lehet érni dolgokat, mire azonban mi idáig elértünk volna, a zenekar pályája másfelé fordult, és inkább az itthoni dolgokat aknáztuk ki, idehaza aktívkodtunk több-kevesebb intenzitással.


Ha visszagondoltok, mikor lehetett volna nagyobb sansz nemzetközi karriert építenetek, az ezredfordulón, vagy később?

András: Azt gondolom, hogy az elejétől folyamatában kell építkezni. Egyébként 1999-től ez el is indult, voltak külföldi fellépéseink, turnéink.

Péter: Igen, csak aztán 2002-ben pont egy belga-holland turné kellős közepén szállt ki valaki a bandából. Így nem tudtuk befejezni a turnét, haza kellett jönnünk Belgiumból, ami amellett, hogy sok szempontból kellemetlen volt, lelkileg is megtörte a zenekart.


A zenekarra az első pillanattól jellemző volt a két-, majd többnyelvűség. Mi adta ezt a kívülről picit talán bábeli választást, mennyire jött ösztönösen, milyen elgondolás mentén kevertétek a nyelveket, s ebben milyen fejlődési ívek voltak?

Péter: A már említett „nemzetközi feeling”, tehát a műfajok, régiók feletti hozzáállás miatt próbálkoztunk az angol meg a magyar mellett más nyelvekkel, meg „saját fejlesztésű” halandzsaszövegekkel is. Legalábbis az elején így volt, aztán jobban eltolódott a hangsúly az angol szöveg és a dalforma felé.

András: Ez is összefügg azzal az alapvetésünkkel, hogy úgy voltunk vele, semmilyen irányba nem megyünk, nem köteleződünk el. Mindig egyedi hangulatot akartunk teremteni minden egyes dalunknak, s ha ezt mondjuk a franciával, vagy teszem azt, a japánnal lehet elérni, akkor azzal. Később ez aztán változott, alakult.


Szövegközpontúbbak lettek a dalok?

Péter: Két albumra, a 2004-es Komfortra és az utána következő 2009-es ColorStarra Tarnóc János költő, műfordító írt angol dalszövegeket. Ezek mindenképp összetettebbek voltak a korábbiaknál, és ezen a nyomvonalon elindulva idővel András is megtanult összetettebben colorStaros szövegeket írni. És ehhez a dalközpontúbb, későbbi vonalhoz az is hozzájárult, hogy egyre jobban megtalálta magát, mint énekes is.

András: Igen, ez volt az én evolúcióm. (nevet)


Ha már fejlődés, ha korszakolni kell, hogyan osztanátok fel a negyedszázadotokat? Ahol több idő, akár egy fél évtized is eltelt egy-egy lemez között, azok tekinthetőek-e egyfajta határoknak?

András: Az első éveket az akkor nagyon pörgő és felkapott Süss fel napról (a mai Morrison’s elődje) nyugodtan hívhatjuk Süsis korszaknak. Ez úgy kb. 2000 körülig tartott, utána jött egy fesztiválkorszak, nagyjából tíz éven át, aztán kicsit háttérbe került a zenekar. 2010 körül aztán jött a „fiatalítás”, és egy új korszak a zenekar életében.

Péter: A tagcserék mentén is lehet korszakolni. A harmadik lemez, a Komfort által meghatározott éveket nevezhetjük Bese-korszaknak, akkor csatlakozott a zenekarhoz Bese Csaba basszusgitáros, aki hangzás szempontjából is meghatározó volt akkor. Érkezett közénk egy állandó szintis – sampleres is, a Szinya, Szinovszki Márton, ami hozott egy technikai fejlődést is, mert előtte főleg CD-ről szóltak az alapok. Aztán jött két csere a basszusgitáros poszton, majd a 2012-es Flow lemezbemutató előtt kiszállt az alapító dobosunk és szintisünk is. Ez szintén egy markánsabb törés volt, ezután szerveztük össze a ma is működő tagságot.

András: Akadtak tehát nehéz pillanatok, de a legmélyebb periódusokban is volt egy-egy bulink, ami nagyot szólt.


Előfordult olyan időszak, amikor elmondhattátok, hogy meg tudtok élni a zenélésből, a colorStarból?

Péter: Csak a colorStarból nem, összességében a zenélésből meg úgy-ahogy. Ebben viszont nagy szerepet játszott az is, hogy a tagság hozzáállása soha nem volt egységes, volt, akinek inkább jelentett hobbit, vagy épp jobban lelkesedett egy másik projektért.

András: Olyan viszont előfordult, hogy mondjuk a colorStar adta a bevételeink legnagyobb részét.

És ez nagyjából mettől meddig tartott?

András: Úgy 2002-től 2010-ig.


Van-e olyan meghatározó pillanat, amit ha másképp csináltok, úgy akár teljesen másképp is alakulhatott volna a zenekar története?

Péter: Az egyik ilyen mindenképp az alapító basszerosunk már említett kiválása volt. Egy belga-holland turné közepén jártunk, és a nagyja, a holland állomások még hátra voltak, amikor az azonnali és visszavonhatatlan szakítás megtörtént. A szervező mondta is, hogy nagyon rossz lesz neki és nekünk is, ha nem tudjuk megcsinálni. Sajnos, nem tudtuk rábeszélni, hogy csinálja még végig velünk az utat.

András: Ez nagyon fájt. Főleg az, hogy ha nagyobb infrastruktúrával tudunk nekivágni annak a turnénak, vagy okosabb logisztikával, akkor lehet, ez a magánéleti dologból induló konfliktus nem is alakult volna ki. Ha ez ott másképp történik, akkor lehet, teljesen más ívben folytatódik a colorStar karrierje, úgy, hogy olyan európai klub színterek is megnyílhattak volna előttünk, amelyekben korábban még nem játszottunk. Szerintem ez egy kulcspillanat volt a zenekar életében.

Péter: Én azt is szerettem volna, ha gyakrabban adunk ki zenéket, ez az állandóság, ez az aktívabb jelenlét sokat dobott volna a karrierünkön. De persze hiúsult meg szerződésünk is kiadóval, mert meglátták, hogyan működünk, és megrettentek a szétszórtságtól, illetve attól, hogy mi az átlagnál többet szöszöltünk egy-egy kiadványunkkal, így nem mindig tudjuk tartani a határidőket ezen a téren.


Van-e olyan dal, ami esetleg az idő előrehaladtával már kevésbé a szívetek csücske, vagy esetleg a könyökötökön jön ki, kevésbé szerettek már élőben játszani, vagy épp fordítva, akad-e olyan szám, ami idővel egyre jobban megkedveltetek és ki nem hagynátok?

Péter: Akad olyan, amit nagyon utálok, és nem is akarok játszani. Olyan is van, ami a könyökömön jön ki, de látom, hogy szeretik, ezért minden szívfájdalom nélkül játszom. Van több olyan is, amit szívesen játszanék, de a mostani zenei közeg miatt nem érezzük annyira aktuálisnak, vagy épp fel kéne újítani.

András: Az Aalomadalom az a dal, ami amióta létezik, sosem maradt ki. Leginkább koncertzáró, vagy ráadás, de mindig műsoron van. Ez a már-már kötelezőnek tűnő állandóság picit frusztráló tud lenni, viszont sokszor koncerthelyzetben meg olyan a hangulat, hogy ez fel sem merül az emberben.


A másik oldalról nézve mindezt: volt olyan dal, amihez nagy reményt fűztetek, mondván ez tuti nagyon bejön majd az embereknek, aztán csalatkoznotok kellett, illetve előfordult, hogy egy dal az előzetes várakozásotokhoz képest is nagyobbat szólt?

András: Olyan akadt, amit eredetileg nem is colorStar számnak, hanem reklámdalnak készítettünk: a Roam the Land végül reklámdal nem lett, de felkerült a 2009-es colorStar lemezünkre, és kifejezetten jól teljesített. Pedig tartottunk tőle, hogy nem fog, mivel annyira nem colorStaros.

A Roam the Land nem osztotta meg nagyon a közönségeteket? Úgy rémlik, mintha ennek kapcsán lett volna némi felzúdulás.

András: Talán, de elég sok embert is bevonzott, és általa szerették meg a zenekart.

Péter: Összességében inkább arról volt szó, hogy a kezdetek óta minket követők jelentős része szerint az első három album jelentette a colorStar aranykorát, és az utána következők irányvonalát kezdték el kifogásolni. A colorStar lemezen egyébként nem is a Roam the Land váltotta ki a legnagyobb értetlenséget, hanem az Angyal című számunk.


Egy ilyen felzúdulást ti hogy éltetek, éltek meg? Zavar benneteket, gyötrődtök miatta, vagy annyira nem őrlődtök rajta?

Péter: Személy szerint én azt a lemezt teljesen másképp csináltam volna. Van, amit szeretek róla, van, amit nem, viszont a hangzását, úgy ahogy van, elcseszettnek érzem. Valamennyire megviselt, persze, hisz közben meg rengeteg időt, kreatív energiát öltünk bele.

András: Annál a lemeznél több dolog is összejött, ami miatt igen heterogén lett az egész. Néhol túlgondoltuk, néhol túl barokkos megoldásokat tettünk bele, de talán a leglényegesebb az volt, hogy ott nem igazán akadt vezérfonál, amire felfűztük volna az ívét.

Péter: Alapból nehezen állt össze az egész, mert már öt éve nem adtunk ki semmit, és sürgetett az idő, de még így sem volt elegendő mennyiségű anyag ahhoz, hogy átgondoltabban tudjunk szerkeszteni, válogatni, így került rá olyan zene is, aminek nem feltétlenül lenne ott a helye, és emiatt lett aztán túlzottan is eklektikus az összbenyomás.


A zenekar életében is megvoltak a kultikus helyek, klubok, fesztiválok, ha ezt nézzük, mi maradt a hőskornak számító első 10 évetekből? Van-e abszolút kedvenc, emlékezetes fellépésetek, bulitok?

András: Ha azt nézzük, nem sok minden. Szerettük a Süsit, a West Balkánt, én a régi JATE klubot is csíptem. Nagy gödrös zenekar hírében is álltunk, főleg, hogy két hozzájuk kapcsolódó helyen is volt próbatermünk. (A régi Gödör klub a mai Akvárium helyén és előtt üzemelt – a szerk.), és még a ’90-es években sokat Almássy tereztünk is. 2010-ig nagyjából minden nagyobb magyar fesztiválon felléptük, a Szigettől a VOLT-on, a Balaton Soundon át olyan fesztiválokig, mint a SZIN, vagy épp a Hegyalja. Az utóbbinál egy külön tematikus sátor volt az elektronikus zenét játszó fellépőknek, ahol szintén nagyon jó kis bulikat adtunk.

Péter: Igen, viszont az olyan, számunkra nem feltétlenül tipikusnak mondható helyszíneken tudott a zenekar mint produkció, „teljes pompájában” megmutatkozni, mint a MüPa és a már szintén nem létező Pecsa (aka Petőfi Csarnok), ahol a zenekar tíz éves fennállását ünneplő koncertfilm is készült. Ezekben a nagyobb terekben tud leginkább érvényesülni az a vizuális koncepció, amit jó lenne alapértelmezettként, minden fellépésen prezentálni.


Fennállásotok egybe esik a zeneipar teljes átalakulásával, digitalizációjával. Én pl. még mp3-ban kaptam meg az első két lemezeteket, a Heavenicetrip!-et és a Via La Musicát, majd CD-n a Komfortot. Ma meg már lassan senki nem vesz CD-t, s az mp3 is egy kihalófélben lévő állatfaj, miközben mindent letarol a stream, értékelhető bevétel meg egyre inkább csak a fellépésekből jön. Hogyan éltétek meg, élitek meg ezt az evolúciót?

Péter: A „régi”, nagy kiadók fémjelezte korszakban, szerintem nekünk nem lett volna sok lehetőségünk megjelenni, mert ahhoz túl rétegzene, amit csinálunk, így jól jártunk azzal, hogy idővel ezeknek a jelentősége csökken, beindult a digitalizáció, és létrejöhettek az olyan kisebb labelek, mint a Megadó Kiadó, az 1G Records vagy a Launching Gagarin.

András: Azért nehéz bármiféle ítéletet mondani, vagy összehasonlítani, mert a zenénk kialakulása is összefügg a digitalizációval. Ennek köszönhettük, hogy folyamatos minőségi fejlődés mellett egyre inkább otthon, saját közegünkben, hangstúdiónkban dolgozhattunk az anyagainkon. Ez pedig alapvetően határozta meg a létezésünket; 2010 után például már nem nagyon mentünk el stúdiózni. De mindentől függetlenül úgy vélem, a jó és az izgalmas zenei produkció minden időben utat talált a látható megjelenés irányába. Lásd, a Bizottságnak is csak megjelent aztán lemeze. Hogy az esetünkben ez hogyan alakult volna, nem tudom, de szerintem előbb-utóbb valamilyen formában észrevettek volna minket.

Ha a streaminget nézzük, van értékelhető bevételetek a digitális lejátszásokból?

András: Dani (a zenekar jelenlegi dobosa és menedzsere, Sándor Dániel – a szerk.) biztos lát valamit a képernyőn, de ez nem jut el hozzánk, ami azt jelenti, hogy valószínűleg elenyésző, ami abból jön. (nevetnek)


Összeszámoltátok valaha, hogy csúcsidőben mennyit koncerteztetek egy évben?

András: Nagyon nem. A 2002 és 2010 közötti legaktívabb időszakban egy jó július és augusztus hónapban előfordult úgy 7-9 koncert egy hónapban, ősszel-tavasszal a klubszezonban kevesebb. Ha nagy átlaggal számolunk, úgy havi 4 fellépésünk lehetett, ami éves szinten alulról súrolta kb. az ötvenet.


Indulásotok óta lassan három generáció is felnőtt. Nálatok történt markáns rajongótábor korcsere, vagy a közönségetek főleg azokból áll, akik már a kezdetek óta követnek benneteket?

Péter: Én azt érzékeltem, hogy 2010-ig érezhetően jöttek az új, fiatalabb rajongók, hiszen, ha egyébként nem lett volna folyamatos korosztályi frissülés, akkor a zenekar tuti nem élte volna meg a 25. születésnapját. 2010 óta talán már nem érzékelek annyira ilyesfajta fiatalodást, de idővel megváltozott a hozzáállásom a dologhoz, mivel a zenekar szerepe is átalakult az életünkben. Szembe kellett nézni a realitásokkal, és hozzá kellett szokni ahhoz is, hogy 2010 után lényegesen kevesebbet léptünk fel, a korábbi pörgés lelassult. A zenekar egyre inkább egy üggyé, egy fontos hobbivá vált.

András: Mindig jöttek új rajongók, én azt láttam, hogy folyamatosan érkeztek azért új emberek, akiket bevonzott a zenénk. És azt is látom, hogy ez most megint mintha új erőre kapott volna, például úgy, hogy a régi rajongóink gyerekei flesselnek rá a zenekarra. Nem egy ilyen sztorit hallottam, hogy elhozták a srácokat, akik mondjuk Krúbit vagy mást hallgatnak, aztán a mi zenénk is beszippantotta őket. Ebben a folyamatban fontos azt is látni, minden zenekari dologra, így a közönségépítésre is keményen rá kell feküdni, ahogy arra is, hogy jó anyagokat adjunk ki, hogy az bevonzza az embereket.


A Facebook-falatokat pörgetve a visszaemlékezések alapján a zenekart mindig is csípte a „zenei” sajtó, lelkesen írtak rólatok A Népszabadságtól a Magyar Nemzetig.

András: Ez valóban így volt, ugyanakkor nem a sajtótermékek, hanem egy-egy újságíró volt az, aki követte, figyelte a karrierünket és amikor kellett, írt is róla. Én úgy éreztem, hogy megtisztelő a szeretet, de valahogy sose foglalkoztak velünk annyira, amennyire a munkáink és aktivitásunk alapján lehetett volna. Mivel deklaráltan nem akartunk egyik műfajhoz sem tartozni, ezért a tematikus portálokban ritkán írtak rólunk, és általánosságban véve a sajtó mindig eggyel progresszívebbnek, undergroundabbnak tartott minket, mint ahogy azt mi magunkról gondoltuk.

Péter: Sokszor ütköztünk falakba. A kereskedelmi rádiók kb. sose játszottak minket, de az internetes sajtóban is voltak olyan szakportálok, zeneblogok, ahol nem sikerült áttörni, vagy jó sok időnek kellett eltelnie, hogy észre vegyenek, foglalkozzanak velünk. Nem értettük, az miért lehet, hogy miközben számtalan olyan zenekarral van komoly átfedése a közönségünknek, amelyekkel tele a sajtó, addig velünk nem igazán foglalkoznak. Azt vettem észre, hogy az utóbbi években ez a tendencia érdekes módon fordult egyet, a zenekar státusza, keresettsége visszaesett a fénykor éveihez viszonyítva, ehhez képes viszont olyan fórumokon is foglalkoznak velünk végre, ahol korábban esélytelennek tűnt.


Kiderült, hogy mi lehetett az oka a korábbi mellőzöttségnek?

Péter: Bizonyos tapasztalatok alapján bennem az a benyomás alakult ki, hogy bekerültünk a szerkesztőknél egy skatulyába, ami miatt nem is érdeklődtek irántunk, hogy még mindig ott tartanak, hogy ez valami furcsa, instrumentális izé, és innentől kezdve egyszerűen nem fordítottak energiát vagy figyelmet arra, hogy éppen mit csinálunk, miközben a fesztiválokon meg többségében ugyanazok az emberek néztek, és bírtak minket is, mint azokat, akiket rendszeresen játszottak a műsoraikban. Ott volt például a Petőfi rádió esete: miközben a 2000-es évekbeli megújulása után megannyi zenekart „fedeztek fel” a magyar közönségnek, addig rólunk sokáig nem vettek tudomást. Aztán hosszú idő után, a Roam the Landdel végre bekerültünk a rendszerbe, ám akkor meg sokáig csak azt játszották.

Lovasi András mondta még nekem egy interjúban a Kispál 2010-es leállásakor, hogy addig érdemes egy zenekart csinálni, amíg nem érzed úgy, hogy már magadat ismétled és ez kezd kellemetlenné válni. Ti hogy vagytok ezzel?

Péter: Én még nagyon nem érzem, hogy ez így lenne velünk. Annyira különbözőek az albumaink, hogy ezzel még el is tudtunk embereket távolítani a zenekartól, vagy épp ellenkezőleg, újakat bevonzani. Szerintem még nagyon sok alkotói potenciál van a colorStarban. Csak mivel a zenekar szerepe és helye az életünkben átalakult, ezért nem görcsölünk már annyit és talán elfogadjuk, hogy az idő és a kapacitás hiánya lassítja a dolgokat. Azt viszont nem érzem, hogy belátható időn belül önismétlésbe gabalyodnánk.

András: Imádok koncertezni, de ott éreztem néha azt, hogy addig érdemes csinálni, amíg el nem jutunk odáig, hogy ezt egy tribute zenekar is meg tudná csinálni. Közben egyébként én is úgy gondolom, mint Peti, hogy sok potenciál van még bennünk.


Ha előre tekintetek, most hogy érzitek, mennyi van/lehet még bennetek és a zenekarban? Lesz aranylakodalom? Milyen lesz a colorStar jövője?

Péter: Csak az alkotói kapacitást nézve, én el tudom képzelni, hogy még sokáig működjön. De hogy mit hoz az élet, azt senki sem tudja.

András: Harmincig magam előtt látom a folytatást. Hogy utána mi lesz, azt majd az élet eldönti. Lehet még 20 évig is csináljuk, igaz, ha ez idő alatt nem adnánk ki új lemezt, akkor tényleg a tribute zenekarok sorsára jutnák. De nem fenyeget minket, hogy saját magunk emlékzenekara legyünk, most is egy csomó új ötlet lapul a gépeinken, amikből szépen dalok fognak születni. Szóval, megy tovább szépen a szekér!


Ha kedvet kaptatok a jubileumi colorStar-élőre, akkor az alábbi linkre kattintva mindent megtaláltok!

Érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Balogh Roland