Mire elég két év? Mennyit lehet fejlődni meg valami nagyon-nagyon rétegből picit a „poposabb” irányba elmozdulni? Úgy néz ki, a csigatejnek lassan összejön ez.
Kétségtelenül jót tett Serfőző Krisztiánnak (jobbra a mikrofonállvány mögött), hogy többszemélyessé duzzasztotta a csigatejet /// Fotó: Bajnóczi Anna
Két éve írtam először Serfőző Krisztián egyszemélyes zenei izéjéről, a csigatejről. Noha az, amit csinált, picit esetlennek, olykor nehézkesnek, nehezen értelmezhetőnek tűnt, az énekben, a hangjátékban akadtak szemöldök felhúzásra utaló jelek, mégis volt benne valami piszkos, pankos nemtom mi, ami miatt úgy éreztem, ha érdemben sikerül fejlődnie, akkor még akár valami lehet is belőle.
Az egyszáll gitáros dalszerzőknek amúgy is sokkal jobban kell küzdenie, hogy a klasszikus, zenekaros felállás helyett szólóverzióban le tudja kötni a közönséget annyira, hogy egy-két szám után ne hagyja őket ott a mondanivaló, a mélyebb szövegtartalmak iránt nem igen érdeklődő, mélyen tisztelt nagyérdemű. Krisztián ráadásul, ha lehet mondani, még ennél is nehezebb pozícióból indult (erőlködött): valamiféle punk-vagabond-posztpopart költőszerű figurából, amolyan kortárs zenés, verses-szöveges-kiabálós dologgal. Na, ebből, a meg nem értett költő pozíciójából kábé lehetetlen nyerni – ezt jól illusztrálja a szerzői Facebook-oldalának lájkolási számadata is. S ha azt mondjuk, a magyar gitáros-dalszerzők nehezen töltenek meg egy sportcsarnokot (kivéve talán olyan korszakos zseniket, mint Cseh Tamás mester), akkor ez a zenei szövetbe csomagolt verses-punk-trubadúr dolog meg végképp lehetetlen helyzetben van. Mivel kevesen olvasnak verset (de akár ilyen zenés cikkeket is), így az ilyesmi a „fogyasztók” 99,9 százalékának egy értelmetlen, értelmezhetetlen (befogadhatatlan) katyvasz. Sajnos, de ez van!
A csigatej-szerű dolgoknak ezért szinte lehetetlen a küldetésük. Szerintem – elnézve a mostani trendeket – erre sose fognak tinilányok milliói sikítva az ágyba pisilni eufóriájukban. Ez van! Nyilván ezzel Krisztián is tisztában van, ahogy azzal is, hogy fejlődnie kell. Kellenek, mondjuk a játszótársak, akár kiegészítő jelleggel; felvételnél, koncerteknél segédkező zenész cimbik, plusz a hangzáson is úgy kell csavarni, hogy az bizony befogadható legyen. Úgy, amit már nem feltétlenül húznak el balra az emberek. Ez nehéz, de ha akarunk pár hallgatót, kikerülhetetlen.
Ezért volt jó, mutatott fejlődést a 2015 év végén Németh Gáborral közös, Lepereg című kislemezük. Akadtak tehát bíztató jelek!
No, most itt egy új nagylemez, a Ma nincs tej, amely több szempontból is megvalósítja azt, amiről fentebb lamentáltam. A hangzás – még ha ezúttal is érződik rajta a garázsszag, a sufnituning, itt-ott meg olykor indokolatlanul hol elhalkul, hol felerősödik – minőségi ugrás. Ez pedig jól áll a daloknak, végre, popos, (értsd, nagyobb zenehallgató csoportok által is) megemészthető ütemek, szövegek kerültek a számokba! Szóval: VÉGRE! Ez persze nem jelenti azt, hogy az egész lemez egy egység, s hogy az első dal felültet a vonatra, amiről a tízedik után leszállunk. Inkább azt lehet érezni, akad pár darab, aminek mentén el lehet indulni, ami köré a jövőben lehet építeni az újabb dalokat. Nem kell feltétlenül konceptben, albumban, mint inkább, picit a könnyen dúdolhatóságban gondolkodni. Az egy járható útnak tűnik. Ahogy az is, hogy Krisztián sem erőlteti már annyira az egyszemélyes kommandót, s – mint mondta most – törekszik a zenekaros megoldásra. Bozó Dani basszeros – aki a felvételeken még nem játszott – beemelése tök jót tehet az összképnek, miként, még ha csak időszakosan, de a közös munka, koncertezés dobosokkal is.
A dalok közül kettőt érdemes kiemelni, az abszolút személyes kedvenc a Desert Blue. A gitár, a ritmus s nagyvonalakban az ének (kajabálás) is totál a helyén van, ügyes darab, lehet rá építeni.
A másik jól eltalált szám a Bétakarotin, amire nyomtak egy teljesen minimál szövegvideót. Több nagyon nem is kell neki, a számhossz, 3 perc 30, meg pont pöcc. Ez a darab is kifejezetten ül, értelmezhető, kellő humor is megbújik benne, fejlesztésre alkalmas.
A lemez címadó Ma nincs tej, vagy a Skizoid, illetve a Vér van a tóban is felfűzhető erre a „poposabb” (emészthetőbb) vonalra. Ezekre a dalokra már fel lehet húzni egy olyan koncertet, ahol az előadókon kívül többen lehetünk három főnél. Szóval, ha lassan is, de jó látni, hogy ebből a piszkos-irodalomszerű zenei valamiből fejlődhet úgy egy koncepció, ami képes egy „nagyobb” közönség figyelmét is megtartani. Továbbra is szurkolok a csigatejnek, addig pedig itt van egyben az egész album, nyugodtan lehet hallgatózni!
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
