Egy turistát is be tud szippantani a Dreamgrave

Milyen az, amikor egy metálban járatlan „kibic” szembekerül egy lemezzel? Nos, ez kiderül a Dreamgrave legfrissebb anyagáról írt rendhagyó kritikánkból.

 

► For English version, please CLICK HERE ◄

 

Mikor kis szerkesztőségünkben a novemberi időbeosztást rendezgettük, nekem csak az járt a fejemben, hogy olyan zenekarról írjak, amelyik kiesik a komfortzónámból. Elsősorban ezért is esett a választásom a szegedi székhelyű, ötfős, metálban utazó csapatra, a Dreamgrave-re. Igaz, hogy hosszú lejátszási listák tarkítják a Youtube-csatornámat a dörmögős stoner rocktól, a hazai hip-hop csapatokon keresztül, a sötétben villózó technóig, egészen a jazz valamint a hazai és külföldi rockzene hőskorából is (és még tudnám sorolni), vagyis elcsépelve: zeneileg mindenevő vagyok (mégha a kategorizálást sose szerettem), ám a metál valahogy mindig is egy nagy feketelyuk volt számomra.

 

Pedig volt olyan időszak, amikor kitartóan próbálkoztam, de már az is ritkaság számba ment, ha egy metálalbumot végig tudtam pörgetni. Vagyis bizton állíthatom, hogy számomra a Gyimesi Dömötör (ének, gitár), Mayer János (billetyűk), Molnár Mária (ének), Tóth Tamás (dobok), Baranyi Krisztina (hegedű) és Gilián Péter (basszusgitár) felállásban üzemelő Dreamgrave Monuments EP-trilógiájának első felvonása, a The Anxious, az a metállemez, amit eddig a legtöbbször megpörgettem.

 

Kifejezetten jó ötlet, ha egy zenekar nem egy nagylemezt ad ki, hanem mondjuk, ahogy a Dreamgrave, elharmadolva, egy kislemez sorozatban zúdítja dalait a világra. Így könnyebben fent lehet tartani a zenekar körüli zizegést, és a stílustól messzebb tanyázó emberek egere (vagy érintőképernyője) is nagyobb eséllyel téved valamelyik friss anyagára. Persze, az a veszély is fennállhat, hogy kicsit beszürkül a dolog, és a gyakori megjelenések miatt a lelkesedés hullámai egyre alacsonyabbak lesznek. Ugyanakkor szívből remélem, hogy a Dreamgrave-re az első lesz jellemző. Erre szerencsére minden adott is, hisz egy kifogástlan arculat társul öt professzionális zenésszel.

 

Mindig is kedves a szívemnek, amikor egy zenekar imázsát két színre kompenzálja, ami jelen esetben, ahogy látható, a lila és a fekete. Azért persze a legfontosabb, természetesen a korongon lévő három szám, így a talán kicsit elnyújtott felvezető után érdemes rátérni magukra a dalokra.

 

 

A Drop The Curtain (ami a személyes kedvencem) tökéletes felütése a lemeznek. Az énekesnő hangja simogat, s hamar elkezdi kényeztetni a hallójáratainkat, majd szépen építkezve bekapcsolódik, az összes hangszer a tetőponton pedig megérkezik egy acélos, férfivokál is. Vagyis számomra a tetőponton. A zenekar szerintem az ezt követő instrumentális részt, a gitárszolóval szerette volna a csúcsra járatni, de engem ez annyira durván nem talált el. Annál inkább a szám kereksége, az utolsó ütemeknél visszatérő angyali hang magányos tisztasága, ami tökéletesen kerek történetté teszi számomra ezt a darabot.

 

 

A következő szám, a Monuments, jazzes indítása kellemes és nagyon nagy meglepetés, majd a hirtelen nagy hörgéssel számomra a lelkesedés alábbhagy. Nem érzem annyira magaménak, bár lehet talán azért, mert az albumcímadó dalokkal szemben mindig nagyok az elvárásaim. S itt pont, ahogy elkezdene húzni magával az egyik riff, egyből 180 fokos fordulatot vesz a zene, és teljesen más érzések kezdenek el hatalmukba keríteni, de még időm sincs ezeket megismerni, máris egy harmadik, teljesen másmilyen helyre csöppenünk. Nekem ez így kicsit zsúfolt, s vannak olyan részek, amiket például könnyedén el tudnék képzelni akár egy-egy különálló számként is.

 

 

Hasonlóan érzek a záró, The Passing Faith in Others c. anyaggal kapcsolatban is. Igaz, itt a kezdés megint nagyszerű, a hegedű szólamával pedig gyönyörűen kezd el építkezni a dal, miközben mind a női, mind a férfi énekből pont annyit kapok, amennyit szeretnék, és a hangszerek is remekül kommunikálnak egymással. Ám amikor épp kezdett elkapni az érzés, hogy, basszus, lehet több hasonló zenét kéne hallgatnom, akkor belefutottam egy számomra hosszúnak tűnő instrumentális részbe, amelyet kis megszakítással egy másik, szintén hasonló szekció követett. Én pedig csak arra vártam, hogy visszatérjen az a varázslat, ami a szám elején hatalmába kerített, de sajnos csak egy elhalkulás jött.

 

S itt valami olyasmi történik, amit valahogy sosem tartottam szerencsésnek: nyelvet váltanak a számon belül. Lehet, ez csak az én konzervativizmusom, de, ha egy szám angolul kezdődik, akkor az menjen végig angolul és ez ugyanígy igaz a magyarra, vagy épp a világ összes nyelvére. Bár, a teljes elhalkulás miatt, erre a részre inkább úgy tekintettem, mintegy külön számra (vagy egy hosszabb outro-ra), mégis kicsit felesleges dísznek éreztem ezt az egyébként igen érdekes és nagyon profi albumon.

 

Összességében meglepett, hogy mint, aki eddig a metállal a szemezgetésnél nem tudott továbbjutni, néhány rész teljesen elcsábított. Sokszor kapott el viszont az a zavaró érzés, mintha egyetlen egy számba szeretnének mindent elmondani nekem, és nem csak egy-egy szépen kidologozott (akár összefüggő) történetet elmesélni.

 

Dreamgrave-ben – azonban még így turista szemmel nézve is – nagyon megvan az a potenciál, hogy a műfajukon belül meghatározó csapatként tömegeket tudjanak megmozgatni. Én pedig örültem, hogy mélyebben megismerkedhettem egy metálanyaggal, de azt hiszem, egy jó darabig, ez lesz az a lemez, amit a legtöbbször hallgattam meg ebből a stílushalmazból.

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Huszár Gábor