Hova tovább? – Ilyennek láttuk a 2018-as Budapest Showcase Hub-ot

Az egyik kéz ad, a másik elvesz. Pár atyai észrevétel kedvenc zeneipari fesztiválunk 3. felvonásáról. Egy fotóriportba rejtve elmélkedünk a hogyan továbbról.

 

 

Mielőtt bármi, fontos megjegyezni: az első pillanattól fogva szimpatizálunk, és támogatjuk a Budapest Showcase Hub zeneipari fesztivál koncepcióját. Azaz azt, hogy mutassuk meg, és emeljük be a nemzetközi vérkeringésbe szűkebb pátriánk, a kelet–, közép-európai régió zenekarait, előadóit. Már csak azért is, mert csodás Nyugat ide, vagy oda, bizony akadnak nálunk is olyan cuccok, amelyek simán elférnének egy elsővonalas nemzetközi fesztiválon is.

 

Ez volt a kiindulópont két éve, s most hogy véget ért a harmadik felvonás, amolyan külső szemlélőként érdemes pár észrevételt tenni – elsősorban a felhozatal, a helyszín és a koncepció (jövőkép) szempontjából.

 

 

Már a beharangozott fellépők listája alapján érezni lehet, az idei BUSH műfajilag még kísérletezőbb lesz, mint próbált az lenni korábban. Így például markánsan bekerült a repertoárba a jazz és az elektornikus zene néhány eklektikusan hangzó vadhajtása. Akadt tehát olyan sáv (pénteken), amikor mindhárom helyszínen ilyen, nagyon nem fősodratú vonal ment egyszerre. Hülye kérdés, de jó-e ez nekünk? Underground énünk azt mondatja velünk, igen! Mi több, bizony nagyon kellenek olyan produkciók, amelyek a megszokottakhoz képest valami újat, fülnek szokatlant hoznak.

 

Bevallom, én nem vagyok nagy fanatikusa például a jazzes hangzásnak, de a lengyel EABS képes volt megállítani. Legalább másfél szám erejéig, de beszippantott. Szervezéstechnikailag tehát okos húzás, hogy ha kísérlet, akkor adott sávban mindenhol nem konvencionális formáció nyomja. Ha ugyanis valahol pop/rock/népszerű izé ment volna, akkor tuti oda özönlik mindenki. Így viszont kénytelen, kelletlen, ez megy, bizony meg kell állni, meg kell hallgatni. Miközben az is alapból átjött, még csak véletlenül sem fakezű formációk kerültek showcase-színpadra.

 

 

A kísérletezés persze mindig rizikó. Ott settenkedik ugyanis a kérdés-félelem-feszültség: vajon be fog-e jönni? Néhányan promóter-programszervező ugyan pusmogott olyat a fülembe: ez talán már túl sok, túl eklektikus, ám nekem még épp nem volt zavaró. És ez itt a lényeg! Mármint, nem az, hogy mint zenével foglalkozó újságíró, nálam még ez belefért, hanem, hogy a tesztjelleg nem billent át az „ezt már minek” attitűdbe. Erre a műfajokkal okosan sáfárkodunk jellegre tehát nem árt a jövőben is ügyelni. Valahogy úgy, ahogy az idén.

 

Ami a konkrét fellépőket illeti: a szlovén Haiku Garden nagyot ment, a fesztivál egyik legkellemesebb meglepetéseként, mert már csak a bő egy évvel korábbi budapesti fellépésükhoz képest is érződött mennyit fejlődött a zenekar. Ugyancsak nagyot ment a litván Benas Aleksandruvic aka ba., még úgy is, hogy a felvételeihez képest élőben kevesebb popos elemmel, mint inkább abszolút jó értelemben vett torzított (punkos) gitármocsokkal támadt. Az meg, hogy a szövegeket csak a litvánok értik, továbbra is vicces. A Shortparis nagyjából azt hozta, amit várhattunk: izgalmas, őrült, elmebeteg műfaji eklektikát a végeláthatatlan tajga/tundra világából. A frontember közben Thom Yorke és Michael Stipe orosz szerelemgyermekének tűnt, de valahogy épp ezekért a kulturális asszociációkért, kapcsokért került közel a hallgatókhoz – a „ha nyitott vagy a zenére, a meghökkentő dolgok elvihetnek magukkal” jeligével.

 

A horvát Chui közben meg nem kapott el annyira, mint vártuk, még úgy se, hogy egy Terminátor főcímzene feldolgozással érkeztek. S nem arról volt szó, hogy nem nyomták jól, de valahogy nem éreztük azt, hogy belesimulnának a showcase-hangulatba. Nem úgy, mint az észt Frankie Animal, amely ügyesen nyomta, akadt pár remek pillanata, de picit még jobban rá kell feküdniük erre a zeneipari fesztiválozásra.

 

Hiányérzet nem maradhat, ahogy a meglepetés, hogy „nem ezt vártuk” se túl jó. Így jártunk például a szerb Nakeddel, amely ugyancsak izgalmas, balkáni hangulatot képes varázsolni, ám nem biztos, hogy ez működik egy alagsori „csőben”, ahol fel kellett lépniük. Merthogy a kérdéses helyszín, a Robot párjaként funkcionáló Frame-ben olyan pordukciók ültek igazán, mint a Karpov not Kasparov, amely elsőre szokatlan mivolta ellenére is hamar elkapta az embert. Egy pillanatra olybá tűnt, mintha a román Lolka és Bolkába csöppennénk – ugye-ugye, sokan már kérdezhetik, hogy most miről hablatyolok, mi a szösz ez – nekik érdemes esetleg utánamenniük! –, de abszolút megérte. Mondanám, az ilyen jellegű, kísérletinek tűnő elektro eléggé showcase-kompatibilis.

 

Közben elérkeztünk a helyszínkérdéshez, ami talán – már csak a jövőre nézve is – az egyik legfontosabb aspektusa az egésznek. Lehet én időzítettem mindig rosszkor, de a Lärm (koncepció szempontból) nagyon nem jött be, valahogy kiesett a vérkeringésből és sose éreztem azt a BUSH szerves részének. Ezzel, szemmel láthatóan, nem csak én voltam így. Hiába ideális a hely elektró-bulikhoz – ahol, csak a teljesség igénye nélkül, a fehérorosz Awlnight is elég f@sza szettet darált le, a hangulatot ebben a szerepben nem sikerült hoznia, amin az is csak rontott, hogy előfordult: papíron még ment egy fellépés, amikor a kidobók már senkit sem engedtek fel, mondván: NEM! 😀

 

 

Persze, miután lassan az összes kis és közepes méretű belvárosi budapesti klubot – a teljesség igénye nélkül lásd GMK vagy Kuplung – leradírozzák a térképről, úgy lesz egyre nehezebb megfelelő helyszínt találni. Főleg olyat, ahol szimultán mehet 3-4 színpad. Így az Instant és társai adnák magukat, mert például – ahogy több nőismerősöm is fogalmazott – az eddig csak tökrészeg külföldi legénybúcsús férfihordáktól visszhangzó (egysejtagy szagot árasztó) Frame, mint a Robot kisöccse, elég jól vizsgázott. Szóval, látszik, nem a potenciál hiánya, mint inkább egy célirányosabb elektró-koncepcióra lenne szükség a gépzene vonalon (már, ha ez cél).

 

Helyszempontból a közönség témakörön is érdemes lenne picit elmélázni. Noha a showcase, mint formátum, elsősorban a zeneiparnak, az abban mocorgóknak szól, de ez sose jelentett teljesen zárt közeget, ahogy a BUSH is azt kommunikálja a kezdetektől, minden érdeklődőt várnak szeretettel, és így a koncertekre bárki vehet(ett) belépőt a helyszínen is. Cél ugyanis az is, hogy a szakma mellett az átlag (magyar) zenefogyasztó is megismerkedhessen az ideérkező zenekarokkal. Sőt, igazából az lenne jó, ha a nyugati-nemzetközi mezőny mellett mind többen ismernénk a markánsabb régiós előadókat is, hogy ne csak nézzünk bambán, ha alkalomadtán egy szomszédos országba visz az utunk. A hazai közönségcsalogatás-ügyileg viszont sajna az Instant-koglomerátum nem feltétlenül a legjobb, illetve picit zavaró, amikor a Budapestre érkező bulituristák, akik amúgy is ott innák fossá magukat, betömörülnek a bejáratok előtt, mert a finom italoktól kissé eltompulva azt már nem értik, minek kéne nekik belépőt venniük, viszont tök jó fekvőrendőrök lennének, az tuti 😀

 

 

Ahogy a bevezetőben írtam, ez egy valódi „az egyik kéz ad, míg a másik elvesz” szitu, amit nehéz finomhangolni, viszont kicsit kellene.

 

Közben ott a másik opció, az Akvárium, ahol a tavalyival ellentétben, idén nem nyitó, hanem záróbált tartottak. S bármennyire is remek a Nagyhall, valahogy nem passzol a BUSH-hoz. Biztos, én vagyok a panelproli, de nekem túl csinci, fenszi hely, ami pöpec egy nagykoncerthez, de nem elég underground egy showcase-hez.

 

 

Ami a jövőt illeti, az nem kérdés, hogy nyomatni kell tovább, viszont finomhangolások nélkül, sajna, ellaposodhat a koncepció. Azon is érdemes lenne picit elgondolkodni, mennyire cél a szakmán kívüli közönség beemelése, megmozgatása. Ez már csak azért sem lenne rossz, mert így javíthatnánk azon a nem túl fényes trenden, hogy vajon az átlag zenefogyasztó hány nem magyar formációt ismer a térségből. (Mert nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, elég lehangoló lenne az egy főre jutó számadat.)

 

Ugyancsak kérdés, hogy ha kétségkívül épp a régiós showcase fesztiváloknak is köszönhetően fejlődnek, mélyülnek a szakmai együttműködések a térségben, mindez miként csapódik le a magyar fesztiválkínálatban. Mert az egyik elsődleges célnak mégis csak annak kellene lennie, hogy minél több térségi formációt mutathassunk be az istenadta népnek. Még akkor is, ha az előbb vázolt általános trend – az egyre inkább kitáguló világgal (elvileg lehetőségekkel) szemben épp homlokegyenest – a teljes személyes izoláció irányába és a nyitottság hiányába zuhan. Ebben is történtek persze előrelépések, nem egy banda lépett már fel ennek köszönhetően, elég csak a Haiku Gardent, vagy épp az Akvában a Fran Palermóval gálázó, olykor Kelet-Európa Bonobójaként is emlegetett, román Golant említeni, akik a BUSH-on is ügyködő #newkidsfromthebloc jóvoltából idén már ott voltak a Művészetek Völgyében is. Nincs tehát megnyerhetetlen szélmalomharc, viszont jó lenne még markánsabb jelenlét, cserebere.

 

 

Ha pedig a hazai kínálatot, azaz az exportfrontot nézzük, személy szerint tökre örülnék, ha ebben is lenne egy picit combosabb kísérletező-jelleg. Már csak azért is, mert itt érzem a leginkább a biztonsági játékot. S való igaz, rengeteg formáció szeretne showcase-ezni, ahogy egy-két ritka kivételtől eltekintve, valamennyi megfesztiváloztatott magyar zenekar, formáció, előadó is profi a maga módján, a saját galaxisában, ám mégis (nem csak bennem, s nem csak BUSH vonatkozásában) akad némi hiányérzet amiatt, hogy néha talán lehetne picit meglepőbbet húzni.

 

 

Az irány tehát továbbra is jó, támogatandó, viszont érdemes lesz picit csavarni a dolgokon. Egyrészt, hogy érezhető legyen a dinamikus fejlődés, másrészt pedig, hogy fenntartható legyen az érdeklődés, egyúttal mindkét oldalon (szakma + zenekarok) meglegyen a lehetőség új szereplők feltűnéséhez, beemeléséhez.

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Balogh Roland