Rendesen kimaxolja a bárhangulatot az Indigó lemeze

Sok hangulatot idéz meg Salt című albumával a Palágyi Ildikó fémjelezte formáció. S minél többször hallgatjuk, annál több minden jön elő a dalokból. Kritika.

 

Palágyi Ildikó alias Indigó /// Fotó: Csoboth Dina

 

Nem egyszer írtam már kritikában, hogy a túlzott változatosság hazárdjáték. A sok hangulat belegyömöszölése egy lemezbe ugyanis orosz rulett, nem lehet előre sejteni, hogy vajon a befogadó közeg miként reagál egy esetleg szerinte túl heterogén anyagra. Akadnak többen, köztük például én is, akik jobban csípik, ha egy albumot egy hangulati koncepcióra fűznek fel. Ha van íve, sodrása az egésznek. A roppant eltérő érzelmi kicsapongások besűrítésével ugyanis fennáll a veszélye annak, hogy szétesik a lemez. Ha mégis arra adjuk a fejünk, hogy minél több érzést mutassunk be, akkor meg kell találnunk azt a középutat, ami nem hagyja szétfolyni a mondandónk.

 

Ez a gondolatmenet futott bennem végig, amikor először végighallgattam az Indigó Salt névre keresztelt tízszámos anyagát. Éreztem benne ezt a játékot, már a megannyi megszólított érzést, ám azt is, hogy mindezek ellenére egy vágányon tartják a dolgokat. A Palágyi Ildikó fémjelezte csapat erőssége, hogy minél többször veselkedik neki az ember a lemezüknek, annál több, illetve újabb és újabb érzések kerítik hatalmába. Pedig alapjában véve nem vagyok ez a melankólikus, chilles jazzhangulat nagy szerelmese, de mégis, beszippantott az album.

 

 

Mondjuk nagy érdeme van ebben a nyitódalnak, a Focus Point igazi talált-süllyedt entreé, s azokat is képes ott tartani, akik alapjában véve nem utazgattak sokat ilyen műfajokban. Jó, persze, ezúttal sincs értelme definiálni bármit is, hogy jazz, vagy bármi más, de az tény, az Indigó-dalok nem vasalt bakancsos, fogkirúgós pogóra termettek, mint inkább belső mélázásra, andalgásra. Még úgy is visznek magukkal, hogy nem koncentrálunk a konkrét dalszövegre, csak a fülünkkel követjük a dallamokat. Ezt persze azért is tehetjük, mert a hangszeres szekció –  Gyémánt Bálint (gitár), Bartók Vince (basszusgitár) és Szabó Dániel Ferenc (dob) – tényleg egy húron pendül a női énekhanggal. Szépen összesimulnak, ami segít az íven maradni.

 

Kivülállóként nekem picit sok az imprós-szólós betét, de talán csak a lemezformátumra, nyilván koncerten ezek szépen viszik, kötik egymásba a dallamokat – miközben azt is hozzá kell tenni, magának az albumnak is van egyfajta élő íze. A megjelenést már csak ezért is egyértelműen intimebb közegben érdemes elképzelni, s gumipánkként valahogy így is képzelem el azt, hogy kell kimaxolni a bárhangulatot, amit az Indigó elég ügyesen csúcsra járat.

 

S ha már merengésről volt szó, például utazáshoz vagy épp otthoni, hangulati aláfestőnek is nagyon tudom ajánlani a lemezt, amelyről még nagy kedvenc lett a Milk Teeth című etűd.

 

Ha pedig élőben szeretnétek elkapni az Indigót, mostanság lesz rá több alkalmatok is, hiszen az elkövetkezendő bő egy hónapban több koncertet is adnak: így április 27-én a budapesti Brody Studiosban, május 10-én a szegedi Jazz Kocsmában, május 18-án a solymári Little Jazz Pubban (Márkus Tibor Equinox feat. Palágyi Ildikó & Bartók Vince) és május 29-én a Kobuci Kertben lépnek majd fel.

 

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Balogh Roland