„Bárki, aki azt mondja, a zenével nem kellene politizálni, az hülyeséget beszél!”

Kell-e politizálnia a zenészeknek? És ha igen, egyáltalán hogyan? Egy baromi őszinte beszélgetés az amerikai Arms and Sleepers tagjával, Mirza Ramiccsal.

 

► For English version, please CLICK HERE ◄

 

Az amerikai triphop banda, az Arms and Sleepers volt a Fingers Crossed vendége a legutóbbi Dürer Kertes koncertjükön. Mi a banda bosnyák származású, ám immár több mint 20 éve Amerikában élő tagjával, Mirza Ramiccsal beszélgettünk a fellépés előtt, s egy csomó érdekes, megszívlelendő dologról esett szó.

 

Nem túl gyakori, hogy valaki egy 18 számos dupla lemezt adjon ki – manapság sokan inkább dalokban vagy kislemezekben utaznak –, ám ti mégis erre vállalkoztatok. Miért?

Az ezt megelőző lemezünk nagyon rövid volt, de nem szoktunk az időn agyalni. Ha zenét írunk, csak az érdekel minket, hogy amit érzünk, az ott legyen benne. Így ez az album, az összes szám, ötlet és gondolat egy nagy kompozíció részét képezik. Sok számot ki is raktunk a lemezről, ami úgy simán egy tripla album is lehetett volna. Mi kifejezetten a kreatív ötletekre fókuszálunk, és nem arra, hogy az emberek vajon albumokat hallgatnak, avagy sem – sajnos, amúgy inkább nem. Felvételkészítéskor számunka a legfontosabb, hogy az adott dal jó legyen és szeressük. S gondoljanak bármit az emberek, minket kizárólag az érdekel, hogy őszinték legyünk önmagunkhoz.

 

A Love is Everywhere című korongotokat hallgatva érződik, az egész egy kerek történet. Van kezdete és vége. Ugyanakkor említetted, bizonyos dalok kikerültek belőle. Hogy döntöttetek arról, mi maradjon, és mi menjen?

A leginkább az számít, hogy egy-egy adott szám mit jelent számunkra, mit mond nekem. Néhányat egy meghatározó időszakban, nagyjából egy éve, írtunk, amikor igen kemény dolgokat éltünk át, és ezek az élmények katartikusak voltak. Ezért úgy döntöttünk, inkább ezekre a dalokra összpontosítunk, mint inkább azokra, amiket nem sokkal az album befejezése előtt írtunk. Azokat gyűjtöttük össze, amelyek érzelmi és személyes szempontból is erősen kötődnek egymáshoz.

 

Olvastam egy ajánlót a lemezetekről, amelyben azt írták, az egészet a te chicagói élményeid inspirálták, ahol szociális munkásként dolgoztál. Mi történt ott veled?

Két évvel ezelőtt három hónapon át melóztam oktatásügyi területen nagyon sok, borzasztóan fiatal és szegény afroamerikai gyerek között. Fontos tudni, hogy Chicago egy nagyon megosztott város, rasszok szerint szegregált, és rengeteg olyan sráccal találkoztam, akinek azért nincsenek lehetőségei, azért él a reménytelenségben, mert fekete, vagy épp más színű a bőre. Közben meg látva azt, milyen tehetségesek, mennyire szenvedélyesek, nagy löketet adtak ahhoz, hogy megírjam ezeket a számokat. Az album borítóját egyébként meg az egyik ottani mentoráltam, tanítványom készítette.

 

 

Tudatosan vetted be a munkába a srácokat?

Ha egy tanítványom, vagy bárki, akit mentoráltam, odajön hozzám és megmutatja a műveit, a szenvedélyét, az életét, akkor én mindig nyitott vagyok arra, hogy együttműködjek velük, bevonjam őket bárhogy a zenéink elkészítésének folyamatába. Küldtem nekik egy jó pár számot, mielőtt befejeztük a lemezt, és mondtam nekik: „Ez rólatok szól. Ezek a dalok arról szólnak, amiket elmeséltetek nekem, a ti élettörténeteitek, ti inspiráltatok. Lenne kedvetek az illusztrációk elkészítésében is közreműködni?” És az egyik igent mondott. Így dolgoztunk össze. S a srác azóta jó barátom lett, egy borzasztóan tehetséges művész, és örülök, hogy szövetkeztünk.

 

Mióta kijött az lemez koncerteztetek arra?

Hébe-hóba fellépünk Chicagóban is, de bevallom a január végi megjelenés óta nem jártunk arra. Ha minden igaz, idén szeptemberben majd megyünk, s kiderül, mennyire működik a dolog.

 

A Love is Everywhere-ből süt a kritika, érzed a zene politikai mondanivalóját. Olyan mintha egy kiáltvány lenne. Ilyenkor eszembe jut az a soha véget nem érő vita (vagy nevezhetjük diskurzusnak is): vajon egy zenésznek kell-e, vagy épp nem ildomos politizálnia, társadalmi problémákról, illetve ideológiai kérdésekről beszélnie. Te hogy vagy ezzel a témával?

Örülök, hogy erre rákérdeztél, mert ezzel kapcsolatban nagyon sok vitám volt az elmúlt öt hónapban. Azt hiszem elég sok rajongót vesztettünk mostanában amiatt, mert kicsit hangosabbak voltunk az amerikai elnökválasztás, vagy más ügyek, így a romániai tüntetések, a lengyelországi jobboldal előretörése, az európai migránskérdés, vagy épp a terrorizmus ügyében. Én Boszniában születtem, így az életem, a politikai öntudatra ébredésem egy igen negatív közegből indult.

 

Akkor te a balkáni háborúk idején, az elől menekültél el Boszniából?

Igen, még 1992-ben. Utána több országban is éltünk, majd 1996-ban költöztünk az Egyesült Államokba, mint bevándorlók. Így én egy háborús övezetből jött menekültnek számítok, akinek az identitását a háború csiszolta. Ezért is vélem úgy, a vallási vagy etnikai ellentétből táplálkozó konfliktus baromság. A zenénket egyébként az elmúlt fél évben sokkal jobban áthatják a politikai dolgok, mint mondjuk egy éve, vagy épp még egy évvel korábban, amikor az európai menekültválság a csúcson volt. A fellépés előtt és közben is szoktam szövegelni és általában komoly témákról. Személy szerint pedig úgy vélem, bárki, aki azt mondja, a zenének nem kellene politizálnia, az hülyeséget beszél. Teljesen. A politikai megnyilvánulás ráadásul nem jelenti azt, hogy az embernek mindenáron bele is kell gabalyodnia a politikába. Egyszerűen arról van szó, hogy az embert érdekli, mi zajlik körülötte a világban. És ha téged, mint művészt, vagy egyszerűen csak, mint egy emberi lényt, bárki is légy, nem érdekelnek a rossz dolgok, amik körülötted zajlanak, ezekről nem beszélsz, nem vitatkozol, akkor nem vagy őszinte. Mert ha alkotóként azt mondod, hogy nem akarod összekeverni a világ történéseit a művészeteddel, az azt jelenti, megtagadod, kizárod a saját közeged egyik sarkallatos pillérét, ami így jellemtelenné tesz, és totális baromság. Társadalomban élünk, így naná, hogy részesei vagyunk annak. Szóval, nem tudunk elszökni.

 

Mégis, hogyan politizálhat elegánsan egy művész?

Őszintének kell lenned magadhoz. Ha úgy gondolod, hogy Trump, vagy, hogy helyi példánál maradjak, Orbán, egy nagy nulla, ha tényleg nem értesz egyet ezekkel a politikusokkal, vagy másokkal, vagy az országod egyes törvényeivel, a gazdasági rendszerével, azzal a kapitalizmussal, ami ma megy, ha tehát valami nem tetszik, arról beszélni kell. Persze nem feltétlenül úgy mondjuk, ahogy én teszem. Az, amit én vakerálok, egy dolog, de már az is egyfajta öntudat, kifejezés, ha alkotómunkát végzel. Nem igazán bírom azokat az embereket, akik azt mondják, ezt totálisan el kellene tűntetni az életünkből. Mióta januárban kijött az album, azóta is posztolok nem provokatív, ám személyes tapasztalatból fakadó témákról. S néhány ember úgy reagált: „Én tényleg nem szeretem ezt, távol kellene tartanod a zenédet a politikától. S elveszed a zene iránti élvezetem azzal, hogy valami olyan dolog mellett állsz ki, amiben én nem hiszek”. Erre csak azt tudom mondani: „Rendben van. Ha azt szeretnéd, hogy valamiről csendben hallgassak, akkor az csak kamuművészet lesz”.

 

 

Ha már erről beszélünk, miként lehet a politikai dolgokat a zene nyelvével közvetíteni?

Okosan kell csinálni, ám ebben nem mindenki ügyes, mivel nem egy könnyű dolog ezt csinálni. Úgy vélem, az egésznek az emberek közti kapcsolat, a kommunikáció a kulcsa. Tavaly áprilisban Európában turnéztunk, miközben Görögországba és Olaszországba is jöttek a menekültek, s a fellépések alatt azt kérdezték tőlem: „Mit gondolsz arról, hogy a muszlimok jönnek Európába?” Én pedig csak azt tudtam mondani: „Nos, igazából én is muszlim vagyok. Fehér, de muszlim. Ateista, de a gyökereim muszlimok”. Az emberek meg ledöbbentek, mert soha nem gondolták, hogy itt ez a srác, baseball sapkával a fején, fehér, magas, Amerikából jött, csak nem lehet muszlim, nem igaz?

 

Nem lehet, azért, mert Európában van egy olyan elképzelés, hogy a boszniai, az albán vagy épp a koszovói muszlimok nem is olyan muszlimok, mint akik a Közel-Keleten élnek?

A sztereotípiákon lehet csiszolni, mert én például szeretném, ha az emberek eljönnének a fellépéseimre és azt mondanák: „a te zenéd tényleg sokat jelent nekem”, és elkezdődne egy párbeszéd ezekről a dolgokról. Azt mondanák, a világ nem tökéletes, mert az Arms and Sleepersnek egy olyan amerikai zenekarnak kellene lennie, amit egy fehér, keresztény fickó csinál. Aztán az jönne, „lehet, hogy muszlim és ez picit fura, de ettől függetlenül még szeretem a zenéjét és ez így oké”. Majd amikor legközelebb összefutnak valakivel, aki Szíriából jött és szuper zenét csinál, nem fogja őket érdekelni, hogy az adott illető honnan származik, csak az, hogy szereti azt a zenét, amit ő készít. Csak meg kell nyitni ezt a párbeszédet, ezt a dialógust, azt hiszem, ez lehet a kulcs.

 

Csak azért kérdem ezt, mert valahogy nekem itthon úgy tűnik, a zenekarok – köztük az újak, a fiatalok – nem politizálnak annyit, mint amennyit kellene. Igaz, ehhez hozzá kell adni azt is, hogy az 1970-es, 1980-as években, és talán utána is, volt egy olyan törekvés, hogy a társadalmat apolitikussá tegyék. Talán ez lehet az egyik oka annak, hogy nem látok gyakran túl nagy érdeklődést ez iránt azoknál a magyar fiataloknál sem, akik már a szocializmus bukását követően születtek.

A zene a kommunikáció egyik formája. Olyan, mint a nyelv. És a zenén át kapcsolatba lépsz egy közösséggel. És mindegyiknek van miről beszélnie: „Milyenek a törvények a mi országunkban? Hogyan bánunk egymással? Számít-e az valamit, ha valaki fekete, vagy fehér, vagy más a vallása?” A zene tehát egy kommunikációs csatorna, amely összehozza az embereket, hogy képesek legyenek arra, hogy kezdjék megismerni egymást. Amerikában van olyan zenei közeg, amely összehozza a leszbikus és meleg embereket, és ez jó, mert erről szól ez az egész. Mi értelme lenne annak, ha az olyan zenekarok, amelyben van meleg vagy leszbikus, azt mondaná: „Nem, mi nem beszélünk ilyen dolgokról!” Szóval ilyenkor inkább megpróbálsz bizonyos identitásokról, életmódról párbeszédet kezdeni.

 

 

Látjuk közben azt is, hogy a zeneipar, a fogyasztási szokások alakulnak. Kevesebben vesznek fizikai hanghordozót, egyre többen használnak online zenelejátszót, streamelnek vagy épp letöltögetnek, torrenteznek. Mit gondolsz erről az egész ingyenes letöltés dologról? Támogatod vagy ellenzed?

Nem vagyok teljesen ellene, de ez egy nagyon összetett téma. Talán a legfontosabb, hogy szerintem a zene általánosságban véve alulértékelt. Az emberek azt hiszik, a zene csak úgy jön magától. De egy zenekar vagy egy előadó ugyanúgy megmentheti az életed, mint az az orvos, akihez mondjuk, akkor fordulsz, ha eltöröd a térded, és ő meggyógyít. Ha kemény időszakot élsz át, ha lelkileg kivagy, számítasz valakire, mondjuk egy előadóra, aki amúgy hosszú órákat töltött annak a zenének az elkészítésével, amely végül segít neked. Én például kissrác koromban állandóan Nirvanát hallgattam, és az segített, hogy jobban érezzem magam. De azok a számok nem csak úgy jöttek. A zenekar leült, megírta a számokat, elment a stúdióba, hogy felvegye azokat. Ez időbe, mi több, pénzbe került. Az emberek meg ma azt hiszik, hogy ez magától értetődő, mint a levegő, mert sok van belőle. Ezért úgy vélem, a zene mind szakmailag, mind képesség szempontjából alulértékelt valami. De el kell azt is mondjam, nagyon sok helyen játszottam már, borzasztó szegények között is, például Kelet-Ukrajnában. Ott például nem várom, hogy bárki is vegyen egy hanglemezt tőlem 20 euróért. Szóval azt is megértem, ha valaki felmegy a netre, és ingyen letölti a zenét. Közben meg azok a koncertjeim voltak tán a legjobbak. Úgy vélem tehát, egyensúlyozni kell, mert például ha valaki ingyen letölti a zeném és utána eljön egy koncertre, amiért meg már fizet, annak nagyon örülök. Aztán tovább hallgatja a számaim és lehet, később vesz egy lemezt, vagy kazettát, s ez már valami. Azokkal meg, akik csak letöltik, de meg nem mozdulnak azért, hogy élőben meghallgassák, nem igazán foglalkozom.

 

Vita van a zenészek között arról is, hogy vajon az olyan zenemegosztók, mint a YouTube, segítenek vagy kizsákmányolják az előadókat, zenekarokat? A Radiohead frontembere, Thom Yorke nem egyszer hasonlította már a nácikhoz a YouTube-ot, mert – minként kifejtette – szerinte csak kiszipolyozzák a zenészeket, miközben semmit sem csengetnek vissza nekik. Neked mik ezzel a tapasztalataid?

Meg kell jegyeznem, ma több pénzt látunk a zenemegosztóktól, mint korábban. Például a Spotify rendesen csenget a lejátszások után. Nem sokat, de ha szorgos és aktív vagy, arra elég, hogy ebből fedezd az ezzel kapcsolatos dolgaid. Úgy gondolom tehát, ez a vonal fejlődik, de ettől még mindig igen bonyolult és nehézkes a zenészlét.

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Balogh Roland