Személyes vallomás, dalba öntve. Szimfonikus örömkönnyekkel debütál Kozmofobe. A Last Day of My Life annyira tiszta, hogy csak hálálkodni tudunk érte. Premier!
Azt hiszem, mindannyiunknak megvoltak azok a magányos percei, amikor az internet szórakoztató-tudományos hasábjain, a Wikipédián és a konyhapszichológiai szakoldalakon létező és diagnosztizált fóbiák listáját böngésztük. Így került a köztudatba és futott igen szép karriert az anatidaefóbia, a titokban ránk leselkedő kacsáktól való félelem, de lelkes böngészők az antofóbia (virágpara), vagy a fobofóbia (parapara) láttán is elkerekedő szemmel tehették fel maguknak az „ilyen tényleg van?” kérdést. A kozmikofóbiát vagy kozmofóbiát azonban – ha belegondolunk – sokkal könnyebb megértenünk, a Kozmosztól, az Univerzum végtelenségének gondolatától való rettegés talán csak egy extrább változata annak az érzésnek, hogy milyen kicsik és jelentéktelenek is lehetünk mi a Világ egésze szempontjából. És milyen aprónak tűnhet a végtelen Űrből egy budapesti bedroom-studió, ahonnan most mégis egy nagyzenekarnyi pátosz tör elő.
Törőcsik Hanna hosszú évek óta mozog a zene világában, acapella-kórus, jazz konzi, dal- és zeneszerzői tapasztalatok és producer-suli után most érezte elérkezettnek az időt arra, hogy életre hívja singer-producer projektjét, Kozmofobe-ot. A Last Day of My Life című debütanyag pedig annyira érett és tiszta lett, hogy csak hálálkodni tudunk érte.
Sírva vigad a magyar, ahogy a mondás tartja. És még ha vitatkozunk is az állítás valóságtartalmával, azt érzem, talán tényleg lehet egy kis enzimünk, ami extrán fogékonnyá tesz minket a keserédes élményekre. Legnagyobb hőseink, történelmi eseményeink, kulturális örökségünk egyszerre szívfacsaró és felemelő. Ezeket az érzéseket konvertálta hanghullámokra Kozmofobe, és ez a hangulat ejti rabul az egyszeri underground fogyasztót amint felcsengenek a sebészi pontossággal kiválasztott és beillesztett MIDI-fileok. De hogy máshogy is lehetne viszonyulni ahhoz a gondolathoz, hogy vajon ki lesz ott mellettünk életünk utolsó napján?
A Last Day of My Life olyan, mint egy kép nélküli videóklip, egy utazás az asztrális világba. Lana del Rey a Müpában, és Woodkid hangszerelte. Monumentálisan szentimentális hangzásvilágát még Hans Zimmer vagy John Williams is megirigyelné, a vonósok és a felütések bármilyen epikus montázs mellé ideális hattérzenévé teszik, de lelki szemeim előtt már legalább két ilyen kortárs-vonaglós moderntánc koreográfia is körvonalazódik. Minden ütemben az érzelmek túltöltődésének és feszítettségének játéka van benne, és a dal legnagyobb előnye, hogy mindez őszintén hangzik. És persze, hogy őszinte, a Kozmofobe debütálása ugyanis Hanna személyes vallomása. A szöveg (és a szavakra simuló zene) a szerző testvéréhez, Törőcsik Franciska színésznőhöz fűződő viszonyról szól. Micsoda szerencse, hogy ő is megszólal a dalban, a Last Day of My Life tehát egy duett, és ahogy egyszerre hallhatjuk a két Törőcsik lányt, az egyszerre szívfacsaró és felemelő. Az arculatot és az artworkot pedig az az egyébként szintén nálunk debütáló Zsüd jegyzi, akiről én most tudtam meg, hogy festeni is tud, de még hogy!
Nem tudom, hogy egy a zene körül ennyire zsongó embernek mennyi ideje és energiája marad a szerelemprojektjével foglalkozni a „nap végén”. Márpedig valószínűleg csak ez lehet a gátja Kozmofobe további anyagainak elénk gördülésében, de sajnos olyan erősen indított, hogy ezt már nem lehet annyiban hagyni. Magyar undergroundunk égboltjának Amazon-csillagképében most egy új fény ragyogott fel, Kozmofobenak pedig minden lehetősége megvan arra, hogy elfoglalja helyét a női szerzői-pop kozmosz állócsillagaként.
Ha kedvet kaptatok és szeretnétek magyar dalokat hallgatni, KATT a Titánok Spotify-ra! Csak jókat mutatunk!
Érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
