Baromi jó nézni, hogy fejlődik lépésről lépésre a 2016-os Az év dala kiírásunkat megnyerő csapat. Fotóriport a Suckerpunch A38-as koncertjéről és lemezkritika.
Rádió 1-et hallgatok, és képzeld: bemondták a reklám blokkban a DLRM lemezbemutató koncertet!
– újságolta nekem lelkesen kedves feleségem szerda reggel.
Az még csak hagyján, de le sem lehetett tagadni, hogy Az év dala 2016-os kiírásunkat megnyerő srácok masszív kis kampánnyal hangoltak az A38-as koncertjükre; óriásplakátok hirdették fennen a nagy eseményt úton-útfélen, tömegközlekedvén. Kaptunk mi is menő promót. (A cikk remek fotói Hikisch Gergely keze munkáját dícsérik!) Szóval, minden adott volt. Közben meg rettentően érdekelt, hogy vajon egy ilyen kampány után hányan méltóztatnak eljönni este.
Panaszra nem lehetett ok, s noha első körben keveseltem az emberáradatot, a kezdésre azért kellemesen begyűlt a tömeg.
Az ő galaxisukban ez kifejezetten biztató. Mi több, csinos kis tömeg. No, még csak véletlenül sem azért, mert fakezűek lennének, mint inkább, jó látni, hogy egyre többen kezdik őket megismerni, felfedezni. A DLRM egyik nagy erőssége, hogy minden apróért lenyúl; nincs elvesztegetett, elszalasztott lehetőség. Mennek, mint a gép, és ha kell, tíz, ha kell, több száz (ezer) ember előtt is simán – manírok és bármiféle „sztárallűrök” nélkül – játszanak.
Az egész tök ösztönös, és épp ezért szerethető. Akad benne még némi báj, némi ifjonti hév, de közben meg érződik az, hogy az elmúlt pár év nem múlt el nyomatalanul. Ergo, van fejlődés; mi több, látszik, merre haladnak, mi a cél.
Ha lehet figyelembe ajánlani építkezést, akkor őket érdemes az ablakba rakni. Nyilván, ha visszanéznek (ahogy mi mindnyájan) akadna bőven, amit másképp intéznének, máshogy állnának hozzá, s talán más eredményt is hozna, de a nagytotál teljesen okés. Elsősorban azért, mert a zenekar olyan, mint egy fáradhatatlan bokszoló. Csak megy, megy, brusztol, és sose áll le, sose adja fel. Idővel majd ők is érzik, néha nem árt picit leereszteni, megnyomni a ‘reset’ gombot, meg kiüríteni a memóriát, de ebben a lendületben még van jó tíz év, mire őket is elérik a középkorú nyavaják 😀
Vissza a lemezhez. Szabó Marci, még tavaly év végén, arról beszélt, az új anyag picit más lesz, mint az eddig megszokottak. Hirtelen meg is ijedtem, hogy jesszum, tán visszavesznek a lendületből. Netán nyálirányba fordulnak. Ilyesmik. Aztán szerencsére kiderült, vagy marketingfogásból akartak sokkoltatni, vagy szeretik a hülye vicceket, mert noha nyilván, minden zenei koncepciónak létezik evolúciója (már aki komolyan gondolja), de az ív, a hangulat és az a fajta letaglozó, feszes gitártemplók, amik eddig jellemezték a bandát, maradtak.
Ahogy a (tudatos, netán tudatlan) pol inkorrekt címválasztás is. Ezúttal a Suckerpunch. Nem tudom, ebben mennyi a polgárpukasztás, vagy csak a furcsa véletlenek összjátéka, de mindig sikerül egy csiklandós, áthallásos szót belecsempészniük a címeikbe.
És ha már áthallás: tartozom egy, akarom mondani két vallomással. Címügyileg. Az ugyanis egy dolog, hogy az ember jól érzi magát és elhesszel egy koncerten, de, ha egy este tinikorának két meghatározó alakját is (tudatosan, netán öntudatlanul) megidézik, nos, akkor már minimum kirázza a hideg. Mert hogy, ez is összejött.
Ehhez érdemes átváltanunk picit színesbe, csak, hogy az ember ne érezze már magát annyira öregnek. Nem tudom, ki emlékszik még a Nirvana ’93-’94-es In Utero koncertturnéjára? A lényeg, hogy pár cimborával szoros emberfogásban követtük a dolgokat, azaz, minden MTV-közvetítést megnéztünk, volt, hogy élőben közvetítettek. Immár történelm, de tudjuk, a trió sose fejezte be a turnét Kurt Cobain halála miatt – ’94 február 27, Ljubljana (jelen) és március 1, München jelentette az utolsó két állomást.
No, de nem is ez a lényeg, hanem az, ami a színpadon történt. Volt ugyanis egy fószer, aki minden koncerten egyszer csak felment, nem csinált semmit, csak pogózott. Nyilván beépített ember, de az egész vicces volt, hogy egy csávónak nincs más dolga, csak a fejét rázni, miközben Cobain, Grohl meg Novoselic zúznak. (Ilyen egyébként korábban se volt számukra ismeretlen, ha valaki megnézi a ’92-es Reading fesztiválos koncertjüket, ott is találkozik a taggal.) És mit ad az ég, a DLRM-nek is akadt egy ilyen színpadra felhívott és pogozó embere. Mondjuk, végigpogózhatta volna a teljes bulit (ehelyett csak egy bő számig ment a produkció) 😀
A másik megidézett szellem maga Jim Morrison volt. Amiben a zenekar mindenképp fejlődhetne még, az a számok közötti összekötések. Itt sincs nagy para, de olykor még kissé elengedték a közönséget azzal, hogy vagy beállt némi csend, vagy picit laposabbra sikeredett a poénkodás. Viszont, a koncert közepén akadt egy erős rész, amikor Marci egy monológgal a The Doors frontemberét idézte. Már csak azért is, mert ő is egy kígyóról beszélt, amivel, főleg, ha szöveg és annak hanghordozása is kellőképp látomásos, nem lehet nem Morrisont idézni.
Ennek örömére, így a végére idebiggyesztjük a Suckerpunchot, szíves (újra)fogyasztásra:
DLRM-3C
Animation by Soma Nóvé Recorded, Mixed and Mastered by Gábor Nóniusz (NONIUSZ Productions) @Bresaola Studios, Budapest 3C You are standing in my way you know ‘Cause I had a drink and need this new “Play my music for the hound of the fuckin hell” Sweaty attitude I just wanna hold
Ha pedig még ennyi DLRM sem lenne elég, akkor lehet további fotókat nézegetni! A tavaszi európai turnéjukról ugyanis egy rendhagyó útinaplóval számoltunk be, amit IDE kattintva olvashattok:
A világ egy őrült turné, s ezt a DLRM most meg is mutatja! | Ígéretes titánok
Övék volt az Év dala 2016-ban, azóta szétturnézzák Európát. Most a Tilos Maratonon csapnak oda, előtte kaptunk tőlük egy fotóriportot a tavaszi világjárásukról!
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
