Szakmaiatlanságot és a döntésképtelenséget tükröz a központi kormányzat zeneipart érintő jelenlegi kommunikációja. Hová tartunk így hosszú távon? Vélemény.
A kormány az a piszkosul idegesítő haverod, aki mindig „talán”-t nyom az összes házibuli meghívásodra a Facebook eseményeken. Persze van olyan, hogy nem látod előre, hogy alakulnak a dolgok, de azért mégis házigazdaként mennyire jó lenne tudni, hogy mivel számoljon az ember. Na jó talán mégsem olyan. Mert a haverodtól nem függ emberek sorsa, nem állítja azt, hogy majd ő lesz az, aki megmutatja a jó irányt. De a legfőbb különbség mégsem ez, hanem az, hogy a haverod a végén nem vágja cinikusan az arcodba, hogy nem mindegy neked, hogy jön-e, meg amúgy is mindig csak isztok. Erősen véleménycikk.
Mintha nem is léteznék. Mintha egy komplett szakmáról nem szeretne a kormány tudomást venni. A teljes szakmai hozzá nem értés mutatkozik meg, amikor Gulyás Gergely lemezeladásokat emleget 2020-ban. Mivel bízok azokban, akik ezt elolvassák, emiatt el sem kezdem magyarázni, hogy ez miért számít teljesen nevetséges érvelésnek.
Ahogy azt sem hiszem, hogy indokolni kellene, hogy miért kiábrándító az, hogy ha a helyzet augusztus 15. után sem változik, akkor nyitottak tárgyalni a szektor tehermentesítéséről, anyagi segítségnyújtásról. Ha ez a segítség szeptember elejére érkezik meg, akkor elment az idei évből öt és fél hónap anélkül, hogy érdemi lépéseket tett volna az állam annak a szférának a megsegítéséért, aminek a leállása nem részleges volt, hanem egyik napról a másikra gyakorlatilag megszűnt, mintha soha nem is létezett volna.
Persze ez megtörténik. Mindenki együtt lépett bele ebbe a mederbe, mindenki közösen szívta a fogát, és voltak ágazatok, amiket kevésbé, voltak, amiket jobban érintett a helyzet. Mindenki várt, és reménykedett a legjobbakban.
A zeneipar például egészen sokáig tette ezt. De aztán megjött a várt bejelentés, augusztus 15, addig húzták, hogy gyakorlatilag azt érezte az ember, hogy na, ha valamit, akkor ezt jól átgondolták. Vissza lehet térni az életünkhöz, és elkezdeni augusztus végétől számolni a bulikkal, ha pedig minden jól alakul talán hamarabb is.
Aztán tegnap hirtelen: BUMM. Még sem lesz semmi augusztus végén. Vagy lesz. Egyelőre nem tudjuk. Értetlenül áll mindenki, és nem tudja, hogy miért történik mindez. Két hetes időtartamra nagy fesztiválokat engedélyezni, mintha oda csak elmennének sátrakkal az emberek és kész, a teljes szakmaiatlanság ismét.
Ez a cikk eredetileg arról szólt volna, hogy mit reagáltak azok a rendezvények a hírre, amelyek először a szerencsések közé tartoztak, mivel úgy alakultak a dolgok, hogy idén is meg tudják rendezni a fesztiváljukat, mostanra inkább ők azok, akik minden nappal idegesebbek a döntéshozók miatt és a teljes bizonytalanságban várnak valamire. Gyakorlatilag már bármire.
A fesztiválok nyilatkozatait viszont azért felesleges összegyűjteni, mivel mindenki ugyanazt mondja: nem tudjuk. Várunk és reménykedünk.
Ezekben a napokban pedig ők nem tudnak elkezdeni egy sokkal jobb jövő évi rendezvényen dolgozni, nem tudják az energiáikat máshová csoportosítani teljes mellszélességgel, hiszen mesterségesen benne tartják őket egy olyan elképzelt lehetőségben, ami egyértelműen látszik, hogy nem fog megtörténni. Csak valamiért gyávák kimondani azt, hogy augusztus 15-én sem fog visszaváltani az ország a normálisba.
Ahelyett, hogy érdemi lépéseket kapnánk, olyan segítséget, és (egy újabb) megfogható dátumot, amivel valóban munkát lehet végezni, be kell érnünk a cinizmussal, a lenézéssel, és továbbra is a szakmai hozzáértés hiányával. A zeneipar vérzik, a kormány pedig azt hiszi, hogy pont ugyanúgy kell ehhez is tapsolniuk, mint amikor a színpadon nézik a zenészeket.
A cinizmus pedig nem ért el új szintet, csak hozza a régi jól megszokottat. Kisebbségek, média, most épp a zeneipar a soros. Ne szólj bele, te csak egy alkesz vagy, mi pedig pontosan tudjuk, mit csinálunk, amikor nem csinálunk semmit. Az a csoda, hogy még meglepődünk és az a csoda, hogy úgy teszünk, mintha most találkoznánk ezzel először. Érdemi szakmai diskurzus helyett mennyivel egyszerűbb általánosítani, és egy ősrégi sztereotípiát úgy erősíteni, hogy annak a valóságtartalma nagyjából egy hollywoodi blockbusterével egyenlő. (Közben félreértés ne essék, ha azt látnánk, mindenre ugyanúgy érvényes lenne a tiltás, akkor még csak hagyján, de oppardon, focimeccsen ugyanúgy lehet vedelni, bebaszni, mint fesztiválon – épp ezért (is) lóg ki piszkosul az a lóláb.)
De ne legyünk ennyire keserűek, mert ennek van egy hasznosabb része is. Többet láttam/hallottam az utóbbi pár napban a Music Hungary Szövetség nevét, mint előtte bármikor. Talán egyre több ember a zeneiparból és azon kívülről is rájön, hogy érdekképviselet nélkül nem megy. Egy erős és egységes szakmai konzultációt pedig egyszerűbben és komolyan vehetőbben lehet eljuttatni a döntéshozók felé, mint egy vicces Facebook keretet. Már persze, ha meghallgatják őket, ami egyelőre nem úgy tűnik, mintha megtörténne.
Abba pedig már belegondolni is szörnyű, hogy ezzel a hozzáállással mi történik majd az iparban hosszútávon, mi lesz az egyébként piaci alapon nem működő vidéki zenei élettel, mi történik majd az egyébként sem olyan jól teljesítő, de értékes műfajokkal, az egyébként is kevésbé rentábilis rendezvényekkel, amik valódi értéket teremtenek. A kormány hirtelen felteszi a kezét ebben a helyzetben és azt mondja, majd dönt a piac? Esetleg hosszú távú stratégiai döntések következnek, amikkel valóban érdemi változások érhetőek el, és nem kezelik a periférián a zenét, hanem valóban képesek leszünk munkahelyekként tekinteni rá? Vagy esetleg megvárják, hogy a teljes zeneipar a halál közeli állapotba sodródjon, hogy aztán egy új szereplő fehér lovon belovagolva megmentse azt az utolsó pillanatban, még a mostanitól is nagyobb állami függőséget generálva.
Tippelni sem merek.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
