Angolul minden jobban szól – énekli magyarul egyik dalában a Massza. Persze többről van itt szó, mint egy oximoron: kicsontoztuk a zenekar első nagylemezét.
Máté Müller, Zoltán Szamosközi és Tamás Bánhegyi
Tizenegy szám, ami nem akar több lenni annál, ami. Puff, bang, odaver egy szűk órára, elvagy, jól érzed magad, s kedved támad még ahhoz is, hogy elszisszents egy dobozos Kőbambit. Ez a tömör fejlődéstörténet ugrott be a Massza nemrég megjelent első, Full szervízre keresztelt nagylemezét hallgatva. Ahogy a dalaik, úgy én sem akarok belemenni nagy megfejtésekbe, mert úgy hiszem, tényleg fölösleges. Szerintem ők sem akartak komoly filozófiát építeni a számok köré. Nem is kell.
Fölösleges tehát azon jojózni, hogy akkor a Bánhegyi Tamás (gitár, vokál), Müller Máté (dob, vokál) és Szamosközi Zoltán (basszusgitár, ének) részvételével daráló trió rendesen belead-e apait, anyait, tényleg meghalnak-e a színpadon a rock and rollért, vagy valami hasonlóért, mert a mellékelt ábra szerint igen, ez mind rendben van. A száztíz százalékos izzadságszag érződik a korongon, tényleg! Ahogy az is, hogy 45 percre elvisznek magukkal egy fesztiválon is. Igaz, még nem főkarmesterként, de amíg a dalaik mennek, nem agyalsz azon, vajon a határidős melódat befejezted-e, mielőtt leporoltál mondjuk az épp most elstartolt VOLT-ra, hogy elmerülj a fesztiválmocsokba, és elég bátor legyél ahhoz, hogy például június 30-án délután 2-kor (!!!) a tűzön napon (már ha tűz), vagy épp valami árnyékban (már ha kell) megnézd a srácokat zúzás közben.
Visszatérve a kritika nyomvonalára, mert hogy ennek a betűkirakósnak most ez az apropója, felesleges olyasmit elpuffogtatni, hogy na, ilyen az, amikor a ’80-as évek rockja, annak hangulati öröksége a huszonegyedik században szólal meg. Pedig ez valahogy azóta ott kapirgálja a tarkómat, mióta először egyben átpörgött bennem a lemez.
Mint ahogy az is, hogy az uraknak a jövőben talán érdemesebb lenne majd inkább a két-három számos, kislemezes dalpublikálási szokásra átállniuk. Értem én, hogy nagylemez, ráadásul az első, aminek megjelenését a Cseh Tamás Program támogatta – amely támogasson is minél több előadót így, úgy, amúgy –, de nem minden esetben jó az, ha pont emiatt nagyon szoros határidőre össze kell rántani a dolgokat. Mert nem biztos, hogy azonos íven tud haladni az anyag. Másrészt pedig nem biztos, hogy meglesz a dalok között az a kellő játék (nagyon, de nagyon csúnya szóval élve: heterogenitás), amire egy utcáról beeső hallgató – potenciális fanatikus – úgy csettintene: „Oké, egy-két szám után érdekel, mi lesz a vége!”
Mindkettőre érdemes ráfeküdnie a srácoknak is, a záróakkordon, a Távolságon például lehetett volna még matekolni picit, akár énekügyileg is, ahogy egy-egy EP-vel, dalokat csorgatva a jövőben még véletlenül sem mondja azt senki: „Jó, jó, de egy idő után ugyanolyannak tűnnek a dalaik.” (Persze, témán kívül, de meg kell jegyeznem, ez a CSTP kontra albumkiadás időre kérdéskör megérne egy külön cikket, amit talán egyszer megírunk majd, de nem most!)
Viszont, hogy ne csak rossz zsaru legyek, a Beletaposom, az Üres, az Aminek lennie kell és az Angolul minden jobban szól kvartett nekem bejött. Ott érzem a hatalmas szívet. Ezekre tehát szerintem simán lehet építeni. S ilyesmiket a jövőben is adnék!
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
