Metálzene befogadható módon? Lehetséges! A Mirror friss klipje újabb követőket toborozhat, de a műfaj szerelmesei sem fognak csalódni. Nem hétköznapi kritika.
Disclaimer: Jelen cikk szerzője nem szakértője a (poszt?)metal műfajoknak, mindazonáltal tisztában van azzal, hogy említett műfajok követői és rajongói pontosan tisztában vannak a műfajokkal, és a közöttük lévő különbségekkel. Az egyszerűség kedvéért tehát a cikkben a műfaji meghatározás minden esetben a „metál” lesz. Az esetleges kellemetlenségekért a cikk szerzője őszintén elnézést kér.
Bő egy hónapja annak, hogy az Eurovízió magyar selejtezőjét az AWS nyerte. Talán csak a Leicester City 2017-es angol bajnoki címe jött annyira váratlanul, mint egy hörgős-visítós metál (lásd: disclaimer) banda győzelme a köztévé által indított műsorfolyamban. Elég csak megnézni Siklósi Örs arcát, amikor megtudja, hogy ők mennek Lisszabonba (a lényeg 0:45-től jön). A vicc, amit a szavazók túl komolyan vettek. Én egy kicsit abban bízom, hogy Donald Trump ugyanilyen fejjel nézte végig a választások eredményhirdetését. Ez a siker közben azt is jelentheti, hogy ezen felbuzdulva növekszik majd a metál (lásd: disclaimer) együttes-alapítások száma, amiből remélhetőleg hosszabb távon az igényes „gitárzene” magyar szcénája is profitálhat.
A Mirror azonban két és fél évvel a műfaj hazai aktuális „diadalmenete” előtt alakult, azzal a céllal, hogy befogadhatóbbá tegyék a – valljuk be – mai napig rétegzenének számító műfajt. Hogy ez mennyire sikerült, az kérdéses, és szubjektív. Az eredmények viszont tárgyilagossá és objektívvé teszik az zenekar teljesítményét. 2015 szeptembere óta két kislemez – az elsőről mi is írtunk – és a tavalyi ÉTER Fesztivál tehetségkutatójának első helye fűződik a nevükhöz, és ígéretük szerint hamarosan a mérföldkőnek számító nagylemez is érkezik.
A február 19-én kiadott Ennyi jár című dal feltehetően már az imént említett korong első fecskéje, és ezzel együtt a banda „második videoklippje” titulussal is dicsekedhet. Maga a videó nem ad semmi extrát, vagy másik szemszögből nézve egészen korrekt, és ez a két állítás nem zárja ki egymást. Nagyon szépen fényelt fekete-fehér klip, az együttes minden tagjáról megfelelő mennyiségű képkockát láthatunk, a kameraszögek is ötletesek, a kötelező „énekes szájából kifröccsenő nyálcseppek” is a helyén vannak. Ha ez az első anyag, amit megnézel a srácoktól, mélyreható képet fogsz kapni arról, hogy mégis kikkel állsz szemben. Ugyanakkor mivel az első klipjük is hasonlóan semmitmondó, nekem, mint befogadónak, hamarosan jól esne egy bármiféle üzenettel is rendelkező képanyag, mert a „srácok zenélnek” koncepció könnyen unalmassá válhat. (Mirror, ha kell egy jó rendező, szóljatok!)
Mivel nem egy metál (már le sem írom) szaklap vagyunk, nem kell mondanom, hogy bizonyos fokig laikusnak számítok a témában, de a srácok azt ígérték, hogy befogadhatóbbá, emberközelibbé, poposabbá (?) teszik a műfajt, és ha engem kérdeztek, sikerült. Zsinórban többször is végighallgattam a dalt, ami nagy szó, mert a legutóbbi Bring Me the Horizon albumon is csak három részletben tudtam áthámozni magam.
A Mirror egyáltalán nem árulta el a műfajt, megvan benne minden, ami kell. Pasch Ernő és Szapek Gergő gitárjai kellően zörögnek, de ha belepusztulok sem tudom megmondani, hogy a melódiák közül melyik volt melyikőjük feladata. Szegény Sleisz Endre basszusmunkája viszont – sajnos – elvész a kikevert anyagban, pedig több hangszórón is hallgattam, ugyanazokon, amik után tudtam egekbe emelni vagy éppen elmarasztalni más bőgősök teljesítményét.
A dobok mögött Nagy Sándor eszméletlen jó munkát végez, és saját meglátásom szerint egy metál (tudjátok) banda első körben azon áll, vagy bukik, hogy milyen ember ül a dobok mögött. Sanyinak (akit remélem lehet így hívni, nem beszéltem vele erről) duplázó volt a jele az oviban, és vagy a dobmikrofonok nagyon jók, vagy olyan erős a csuklója, mint Pókembernek.
Az énekes, Acosta Olivér Miguel nagyon jó választás egy ilyen ambíciókkal rendelkező együttes számára. A melodikusabb részekhez nagyon illik a hangja, tökéletes pop-énekes válhatna belőle, ha az X Faktort választaná a minőség helyett, cserébe a screamelős részeknél olyan szépen, erőteljesen jön zsigerből az, aminek akkor jönnie kell, hogy első körben el sem akarom hinni, hogy tényleg ugyanabból a torokból érkezik mindkét hang. És ha már a dobnál azt mondtam, hogy nálam az az első buktató, akkor az ének/scream szekciót helyezném a képzeletbeli dobogó második fokára. Jelentem, a Mirror bőven átment a beugrón.
Nagyon szépen elválik egymástól a verze és a refrén, lehet lassúzni baráttal/barátnővel, utána pedig ugrálni a mosh pitbe, és ez még ismétlődhet párszor. Sőt, van akkora különbség a két említett rész között, hogy a klasszik, „csak oldalt állok és sörözök” nézők is eldobják a maradék italuk, amikor Olivér hörögni kezd. Negatívumként viszont muszáj megjegyeznem, hogy 96 százalékra érettségiztem magyarból és jelenleg is bölcsész vagyok, de többszörös olvasás, és elemzés után sem jöttem rá, hogy a dalszöveg mégis miről szól. De tök őszintén, amíg ilyen számokat ír a zenekar, engem nem is nagyon zavar.
Aki pedig kedvet kapott, és megnézné a srácokat élőben, most épp a Depresszióval turnéznak, s legközelebb április 6-án pénteken, Kiskunfélegyházán a Rocktárban, míg másnap, április 7-én szombaton a budapesti Barba Negrában lehet majd őket meglesni 😉
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
