Sűrű napok elé néz Petruska András: pénteken a Szigeten, majd másnap a Budapest Parkban is fellép. Mi meg előtte az énekes-dalszerzői létről faggattuk. Interjú.
Egyszálgitáros, énekes-dalszerzőnél mindig az jut az eszembe, miként lehet úgy játszani egy-, másfél órán át, hogy a közönség ne érezze úgy egy idő után, nem elég mozgalmas, nem elég látványos a dolog? Például nekem Kate Nash oltári mozgalmas, Passenger önmagában is szuggesztív volt, de Ed Sheeran „színpadképétől” annak ellenére nem őrültem meg, hogy elképesztően jók a dalai.
Szerintem ez attól függ, hova pozícionálja magát az előadó. Az elmúlt években rengeteg energiát fektettem abba, hogy keresztülvigyem mind a szervezőkön, mind a közönségen azt az elképzelésemet, hogy ezzel a minimalista felállással is lehet pop-rock zenét csinálni, ugyanúgy helye van a nagyobb színpadokon ennek is. Ez a törekvésem nagyjából sikerült is, azonban most egy vízválasztó előtt érzem magam, hogy mit is jelent számomra a nagyszínpad. Nagyobb színpadi apparátust, teszem azt, színházat, Müpát, ahol a technika adta lehetőségekkel nagyobb a varázslat, ám az egésznek mégis van egy bensőségesebb közege? Avagy a fesztivál főszínpadot, ahol show-t kell, érdemes csinálni? Utóbbi nekem nem áll össze a lelkemben – Sheerannel is pont ez a bajom –, noha egyáltalán nem vagyok show ellenes, sőt, de mégis csak van egy lufi érzete az egésznek. Gondolkodom ezen sokat, igyekszem megtalálni a stílusos körítést, mert igény az lenne rá.
Picit ezen rúgózva még, dalszerzői oldalról, hogy gondolod, miként lehet meg-megújulni ebben a műfajban, hogy a közönség még véletlenül se mondja azt: „Bocs ezt már láttuk, csak önmagad ismétled!”
Szinte viszolygok a gondolattól, hogy ismételjem magam. Nemcsak muzsikusként, civilként is. Egyrészt, ahogyan az ember, és a gondolkodása időről időre változik, ideális esetben ugyanezt tükrözi a zene. Én évről évre kísérletezőbb vagyok, újabb dolgok érdekelnek, más történések kérik a figyelmem, és más színét mutatja számomra a zene nagy egésze. Ugyanakkor ott van az a cél is, hogy legyek következetes magamhoz, legyen egy rám jellemző hangzás– és érzelmi világ. Egyszer az egyik kedvenc muzsikusom új lemezével kapcsolatban azt olvastam, hogy egyszerre ugyanaz és mindig más. Számomra ez az ideális példa.
Mennyit segít, egyáltalán segíthetnek-e a műfaj népszerűsítésében, hogy egy-egy előadó be-bekerül egy-egy mainstream zenei tehetségkutatóba, versenybe, ahogy veled történt, hogy ott voltál A Dal 2016-os kiírásában? Mérhető ez bárhogy is?
A Dalba pontosan azért jelentkeztem, mert erős kritikával szemléltem mind a felhozatalt, mind pedig azokat a pályatársakat, akik a felhozatalon siránkoznak, anélkül, hogy tennének bármit. Nyitott volt a jelentkezés, én pedig az esélyek latolgatása nélkül beadtam pár dalt az akkor készülő lemezemről, aztán, ha esetleg beválasztanak, akkor az már legyen a műsorszerkesztők problémája… Én játéknak fogtam fel, és amit el akartam mondani a rám figyelő embereknek, kameráknak, mikrofonoknak, azt hol Bródytól ellesett diplomáciával, hol pedig teljes szabadsággal elmondtam. Sok ismerős és ismeretlen kollegától kaptam meg a visszajelzést, hogy a mi produkciónk nyújtott reményt, hogy még van helye a minőségi zenének a mainstream médiában. Ezen felül meg kezdetek óta azzal a gondolattal működöm, hogy ami nekem megadatott, az az utánam következőknek is jár, és ha akár egy lépéssel is elérőbb járok, már az én felelősségem is ajtót nyitni a kitaposott útra másoknak.
Miközben most két egymást követő napon előbb pénteken a Szigeten, majd másnap a Budapest Parkban lépsz fel, az ember úgy érzi, annak a műfajnak, amiben te is utazol, inkább a kis füstös klubok az igazi otthonai. Mit gondolsz erről? Illetve, miben más egy koncert egy nagy térben és egy szűk, akár izzasztó pincében? Mással kell rá készülni, vagy miként lehet összeegyeztetni a dolgokat?
A klubbal kapcsolatos sztereotípiák – például a „kis füstös” jelző – igazságtartalma jelentik számomra a legnagyobb problémát. Egy klub is lehet elegáns, jó technikával felszerelt, színházszerű. Egy ilyennel nem is lenne bajom, de hazánkban ezek a klubok alig léteznek, vagy más műfajok számára nyitottak. De nem tartom magam túl intim előadónak, hogy az ilyen közegekben jól érezzem magam. Sokkal inkább produkcióban gondolkozom, és kövezz meg, de jól esik bezárkóznom emberként a dalaim mögé – bőven elegek azok kitárulkozásnak. A Szigeten egy olyan új színpadon lépünk fel, ami mind kinézetében, mind jellegében rendkívül otthonosnak ígérkezik számomra, pont az ilyen kezdeményezések jelölik ki a helyét ennek a műfajnak. A Parkra pedig opportunistán lecsaptunk; lehet, hogy elevenen felfal minket a színpad, de az is lehet, hogy megvilágosodom, és rockzenekart akarok majd alapítani… vagy az is lehet, hogy nem kell ezen ennyit gondolkodni, és élvezettel végigcsináljuk, és még másoknak is örömöt okozunk.
A számaidban, úgy érzem, mindig ott mocorog a picit bukolikus, néhol térfás, kicsit ilyen nagyvárosi-dzsentri miliőit idéző hangzás. Ez a fajta, akár nevezhetjük magyar sajátosságnak is, nálad mennyire tudatos?
Az ilyen oknyomozó kérdésekhez nehezen tudok kapcsolódni. Alkatilag vagyok valamilyen, figyelek kifele, befele – ugyanúgy élem az életem, mint mindenki más és közben dalokba jegyzetelek, melyet Babarci Bulcsú barátommal közösen öntünk végleges formába. Szociológiai tanulmányaimból hozom a szemléletet, hogy minden érdekes, minden jelenséget lehet boncolgatni, hát miért ne tegyem mindezt dalban?
Dalaid magyar és angol nyelvűek. Ebben a kettőségben benne van az, hogy nem csak magyarországi, hanem nemzetközi karrierben is gondolkodsz? Ez utóbbira mekkora esélye van egy magyar előadónak? Hogy látod például a saját lehetőségeid?
Az angol ennél mélyebbről jön. A Metropolita albumig, tehát majd két évtized muzsikálásig, a zenei anyanyelvem az angol volt, mivel a hagyományos pop-rock zene is angolszász találmány. A magyar zenei kultúrára és ezáltal az anyanyelven való éneklése már tudatosan, magyar identitásom vizsgálatával találtam rá, és szerettem bele. A nemzetköziség mindig cél, de nem tudom, mikor jutok oda, hogy mind színvonalban, mind egyediségben, mind pedig egy átfogó üzleti gondolkodással képes legyek egyáltalán hozzászólni ahhoz, ami a nagyvilágban van. Érzek magamban potenciált, de ezen még kell dolgozni.
Mennyire tudod összeegyeztetni a munkát a zenéléssel? Mekkora áldozatokat kell hozni azért, hogy a hivatásodban is, illetve a színpadon is ki tudd hozni magadból a maximumot?
Hmm. Evidens volna a magyar zeneiparban, hogy a muzsikálás mellett valamit kell dolgozni? Nekem olyan szerencsésen alakult az életem, hogy kezdettől fogva a hivatásom a munkám, és az pont a színpad. Kérdésedet máshogy értelmezve, rengeteget dolgozom olyan produkciót érintő kérdésekben, ami nem színpad, vagy lemezkészítés. A menedzsmentből és szervezési kérdésekből nagy rész hárul rám is, hiszen nekem kell első sorban meghatároznom, hogy mi a következő lépés. Ez a fajta materiális gondolkodás egyébként rohadt sokat kivesz a spontán játékosságból, de szerintem ez így van rendjén. Igyekszem tudatosan pihenni, és észrevenni, mikor kerülök veszélyesen a túlhajszoltság, vagy a kiégés közelébe. Nem csinálok titkot abból, hogy ez már megtörtént velem, és számos, ilyenkor előforduló, önsorsrontó jelenségre nem tudom még a jó választ. Figyelek, keresem a csöndemet, és hol megszaladok a fejlődés útján, hol picit hátragurulok, de az út egyelőre előre vezet, és ez erővel tölt el.
Aki élőben szeretné megnézni Petruskát, pénteken meglesheti a Sziget Music Box nevű szípadán 18.30-tól, míg szombaton Zséda vendégeként játszik majd a Budapest Parkban 19 órától.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
