„Amint kilépsz a házból, át kell menned rocksztárba, és az embereket is meg kell győznöd arról, hogy az vagy!”

Tinimoziktól a letöltésekig. Mióta a Simple Plan működik, a zeneipar alapjaiban változott meg. A kanadai zenekar gitárosával, Jeff Stincóval beszélgettünk.

 

Jeff Stinco /// Fotók: Sinco / Ígéretes titánok

► For English version, please CLICK HERE ◄

 

Többek között Európában turnézik most a kanadai Simple Plan, így nemrég a Budapest Parkban is tiszteletüket tették. Koncertjük előtt mi meg leültünk a banda gitárosával, Jeff Stincóval, hogy beszélgessünk egy kicsit a kezdetekről, a ’90-es évekről, a tinifilmekről, a fiúbandákról és arról, miért gondolja úgy, hogy ők a világ legnagyobb kis zenekara? Főleg 9 millió Facebook-követővel!

 

Lassan 20 éves lesz a zenekar. Gondoltad valaha, hogy a Simple Plan megéli ezt, és ilyen sokáig színpadon lesztek? Vagy egyszerűen csak úgy voltatok vele, mikor összehoztátok a zenekart, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, nyomjuk és más nem számít?

Kell egyfajta naivitás ahhoz, hogy összehoz egy zenekart. Meg gyermeki ártatlanság és persze nem árt, ha kellőképp ambiciózus, a világtól elrugaszkodott is vagy. Mi arról dumálgattunk, hogy körbe szeretnénk turnézni a világot. A zenetévés videoklipek és zenei DVD-k korszakában azt láttuk, a Metallica Ausztriában koncertezik, fellépnek Moszkvában, a Pearl Jam is körbe utazta a világot, és azt mondtuk: Wow, mi is ezt akarjuk csinálni! Hittünk benne, hogy mi is képesek vagyunk körbeturnézni a Földet. Azzal kapcsolatban meg, hogy a zenekar vajon megéli-e a húszat, fiatalon úgy voltunk, hogy igazából még 25 évesek se akartunk lenni. 18-19 éves korunkban kezdtünk bele, szóval számunkra egy 30 éves is öregnek számított! Úgy voltunk vele, az ilyen tagok már öreg emberek, és nem lenne szabad színpadon se lenniük. Anno így gondolkodtunk és ez visszatekintve kicsit meglepő. Ha valami – annak tükrében, hogy ilyen régóta nyomjuk –, hát ez és még sok más minden is változott azóta. Egyébként a kezdetekkor sokan szerettek felcímkézni minket: „Mi ez a zenekar? Popcsapat? Rockbanda? Netán pop-punk?” Mára az emberek tudják, mi az a Simple Plan, ha bírnak minket, ha nem. Úgy gondolom, a tény, hogy ilyen régóta zenélünk, bizonyítja, valamit csak jól csinálhatunk. Így az olyan hangok is halkabb lettek, hogy akkor miféle banda vagyunk, meg mit is képviselünk, és szerencsére az emberek ezt ma már tudják, ahogy azt is, hogy mit tudunk.

 

A hangzásvilágotok például tök olyan, mint egy napfényes kaliforniai vagy más déli államból származó amerikai bandáé, miközben valójában kanadaiak vagytok. Számít-e bármit az, hogy honnan jöttetek? Hogyan kezelitek ezt a helyzetet, hogy így vagy úgy, de kívülállók voltatok, vagytok? Nehezebb volt úgy eredményeket elérni abban a közegben, amiben utaztok, hogy Montréalból jöttetek?

Miközben felnősz, az útkeresésed közben sok bandát megnézel, hallgatsz, amelyek így hatással vannak rád. Ráadásul húsz, vagy harminc éve felnőni nem azt jelentette, mint ma, nem volt internetünk. Szóval csak hallottad, hogy ez vagy az a zenekar jön a városodba, és így történt, hogy az olyan, Montréalba ellátogató és koncertező zenekarok, mint amilyen Lagwagon, No Us for a Name, Face to Face vagy a Green Day, nagy motivációt adtak. Emlékszem, egyszer úgy mentünk el egy helyi csapat, a Doughboys fellépésére, hogy azt sem tudtuk, kicsodák. Annyi volt meg, hogy helyiek, és elképesztően agresszív punk-rock zenét nyomnak, és akkor álltunk ott s mondtuk: „Atyaég, ez az, amit mi is csinálni akarunk!” Montréalban felnőni azért is érdekes, mert nincs igazán komoly könnyűzenei élet. Ráadásul az emberek alapból franciául beszélnek, s az erős szeparatista mozgalmak miatt akkoriban nem volt ajánlatos angolul énekelni sem, rossz szemmel nézték. Ma ez már teljesen másképp van, a mai srácokat ez nem érdekli, tesznek rá nagy ívben, viszont a mi szüleinknek ez még nagyon számított. „Mi a francnak énekeltek angolul?” – kérdezgették egyesek. Mi meg mondtuk: „Azok a műfajok, amiket hallgattunk nagyon kötődnek az angolhoz, ezért!” Szóval, érdekes módon, ahhoz, hogy bármiféle karrierünk legyen, le kellett lépnünk Montréalból. Így fordultunk Toronto, majd fokozatosan az Egyesült Államok, így New York és Buffalo felé. Így történt. El kellett menekülnünk Montréalból azért, hogy zenélni tudjunk, de ez tök jó dolog volt számunkra.

 

Kerültetek valaha olyan szituba, amikor úgy éreztétek, az amerikai srácok rátok mutogatnak, miközben egymás között azt sutyorogják: „Nézzétek, ezek a srácok északról, Kanadából jöttek, de ilyen déli pop-punk szerűséget játszanak, elég fura!” Ilyesmi miatt éreztétek valaha úgy, hogy hátrányból indultok?

Az énekesünk, Pierre Bouvier akcentus nélkül nyomja, neki az angol az igazi anyanyelve, így sokáig az emberek nem tudták, hogy Kanadából jöttünk. Kivéve, ha a másik gitárosunkkal, Sebastiannal próbált meg valaki dumálni, aki az elején kb. alig beszélt angolul. Ma már tud, de akkor még hallottad az akcentusán, hogy ezek tuti nem Amerikából jöttek. Persze, interjúk közben Pierre olykor mondta, hogy ja, mi kanadaiak vagyunk, de ebben nem volt semmi öncélú marketing. A korai amerikai turnéink alkalmával egyébként kb. sose jött ez elő. Évek teltek el, mire az emberek valóban rákérdeztek, hogy ó, heló, honnan is jöttetek?

 

 

Néhány napja a Vice zenerovatában, a Noisey-n belefutottam egy cikkbe, amiben arról írtak: „Emlékeztek, amikor minden 2000-es évek eleji filmben kötelezően szerepelnie kellett egy pop-punk zenekarnak?” És ti is ott voltatok ebben az összeállításban. Vicces visszaidézni azokat az időket, amikor ez tényleg így ment, minden tinifilmbe kellett egy tinizenekar. Közben meg ugye ez nem volt annyira régen, a zeneipar mégis nagyon rövid idő alatt totál megváltozott. Ami akkor ment, az mintha egy galaxis távolságban lenne ma. Mi történt az elmúlt 15 évben?

A legjobb dolog, ami velünk történhetett, az a fiúbandák voltak, mert az emberek megunták őket hallgatni. Két dologról volt szó egyébként valójában. Először is, az emberek azt hitték, az Offspring és a Green Day után ez a műfaj halott. Aztán jöttek a fiúkból álló zenekarok, odavertek, és az emberek valódi zúzást szerettek volna, így az olyanok, mint a Sum 41, a Good Charlotte és mi, tök jól jártunk és volt lehetőségünk. Asszem ez a válasz mindenre. Fiúk voltunk egy bandában, de nem voltunk egy fiúbanda. Az emberek meg melódiákat akartak, de olyanokat, amikben van őszinteség, keménység. Közben a másik, az évek alatt az internet mindent megváltoztatott. Mindenki elkezdett illegálisan zenéket letölteni, és ez kinyírta az ipart. Ez amúgy nekünk nem ütött be, mert mi nem csináltunk nagy pénzt lemezeladásokból. Jó, valamennyit igen, de ez sose volt számottevő. Mi mindig is sokat turnéztunk, és ez nem változott az évek alatt. Aztán jöttek a zene- és videómegosztók, amik meg közben sokat dobtak rajtunk. Hirtelen rákerültünk a lejátszási listákra, és azok a fiatal srácok, akiknek lövése sem volt arról, mi a Simple Plan, megismerték a zenekart. Közben, ha az egyes időszakok koncertjei közötti különbséget nézzük, úgy gondolom, ez, mármint a lejátszási listák, a videomegosztók sokat dobhatnak az egészen.

 

Hogyan tud egy zenekar eligazodni a zenemegosztás útvesztőiben? Hogyan lehet túlélni ezt a változást, analógból digitálisra átállni?

Ami változott például elég durván az az, hogy a hiphop előadók korábban nem turnéztak. Eladtak tízmillió lemezt és vettek maguknak egy villát New Yorkban. Most meg hirtelen ők is elkezdték járni a világot. Elkezdtünk egymással versenyezni, és ez elképesztően szórakoztató. Elképesztően sok minden megy ma, és az emberek kritikusabbak, mint valaha. Ahhoz, hogy megvegyenek egy jegyet a koncertedre, baromi jónak kell lenned! És simán le tudnak csekkolni a Youtube-on, és mondják is, hogy „ez a banda szar”, vagy „ez meg nagyon jó”, megnézhetik, ki nyomja komolyan és ki nem. És legyünk őszinték, ez a játék jót is tesz nekünk, zenészeknek. Úgy öt-hat éve felvettük egy Melbourne-i koncertünket, és feltoltuk a Youtube-ra, és ez csodát tett velünk! Azt mondták az emberek: „Hogy az a…, ezek a srácok tudják, hogy kell játszani!” Egy csomóan mondták nekem: „Láttam azt a koncerteteket online, és eljöttem, hogy élőben is lássam, hogyan zúztok!” Ez tök jó. Az pedig, hogy lassan húsz éve az iparban vagyunk, szavahihetővé tesz minket, az emberek pedig nyomnak ránk egy „elfogadva” gombot. És ez nagy dolog. Tíz éve ez még csak egy vágyálom volt, ma már nem az. S miközben egyre több fiatal banda jön fel, az emberek megveszik a jegyet a koncertjeinkre, mert azt mondják: „Megnézzük a Simple Plant, mert tudjuk, hogy nagyon jó show-t nyomnak majd.”

 

Nem kétséges, egyre kevesebben vesznek CD-ket, lemezeket, a manapság itt-ott reneszánszát élő kazettákról nem is beszélve, és mind többen használják a zenemegosztókat inkább, vagy húznak le ingyen zenét a netről. Te mit gondolsz erről az ingyenes letöltés dologról? Támogatod, netán ellenzed?

Nincs igazán mit mondanom róla. Ha elvisznek egy Mekibe, és ott van egy ingyenes BigMac, vagy egy olyan, amelyikért fizetni kell, te melyiket választanád? Miközben a kormányok nem engedik azt, hogy ellopj egy BigMac-et, addig azt hagyják, hogy ezt megtedd a zenével. Kérdem én, mi a p…csát csinálnak a kormányok? Közben meg ki vagyok én, hogy ezt jóvá hagyjam? Csak egy zenész vagyok egy bandában. Ma már nagyon könnyű a zenemegosztókról is számokat letölteni, és persze vannak, akik esetleg akár fizetnek is ezért, mondjuk havi 15 dollárt, és ezzel még így is többet költenek arra, mint mondjuk a CD-vásárlásra. Amikor én voltam kölyök, egy évben akár 500 dollárt is kicsengettem CD-kért, vagy akár magnókazettákért, de az emberek ma már nem tesznek ilyesmit. És az is igaz, hogy a nagy szolgáltatók nagy pénzeket fölöznek le, de ha jók a számaid, sokan kattintanak rád, akkor az előadóknak is visszacsorog ebből. Taylor Swift is megpróbálta kikerülni a zenemegosztó szolgáltatókat, aztán most mégis visszatért oda, mert nem tudott eladni elég lemezt.

 

Igen. Valami hasonló volt a Radioheaddel is. Thom Yorke elég keményen nekiment a Youtube-nak, és a nácikhoz hasonlította őket, mondván ellopják a művészetet és az előadóknak nagyjából semmit sem nyomnak vissza. S még ha azt is láttuk, a Radiohead mintha eltűnt, letörölte volna magát ezekről a fórumokról, végül mégis újra megjelentek ebben az univerzumban. Még ők sem tudták függetleníteni magukat.

Az jó dolog, ha a nagy nevek állást foglalnak ilyen témákban. Persze ez képmutatás, de legalább elmozdítják a dolgokat, így lehetőség van a változásra.

 

Mi van az új, fiatal, feltörekvő bandákkal, amelyek már ebbe születtek bele?

Aggódom értük, rettegem értük. Nagyon veszélyes a közeg.

 

 

Nem rég, az Iron Maiden basszusgitárosa, Steve Harris adott épp hangot annak, hogy mennyire kevés lehetősége van ma egy kezdő zenekarnak. Úgy nyilatkozott: „Keményebb ma érvényesülni, mint a történelem során bármikor”, még úgy is, hogy most lehet megosztani, letölteni, miegymás. Azt hiszem, meg látom is, igaza van, de miért olyan nehéz ma befutni, egyről a kettőre jutni?

Igen, valóban, szinte lehetetlen. Mikor mi elkezdtük az egészet, a bandák csak azért adtak ki albumokat, hogy legyen indok turnézni. Vegyük például a Police-t. Mikor Amerikába jöttek, az baromi nagy durr volt! Az Iron Maiden is ezt az utat járta. Ma meg kb. minden zenekart össze tudsz hasonlítani egymással. S így merül fel a kérdés, kezdő zenekarként, hogy tudod túlüvölteni a hangzavart? Rengeteg nagyszerű formáció működik manapság, hogyan tudsz kiemelkedni közülük? Majdnem lehetetlen. De vegyünk egy példát, ott az All Time Low, baromi okosan csinálták, mikor bejött a Twitter meg az Instagram, ők voltak az egyik elsők, akik használni kezdték. Először kicsiben ment, aztán csak nőttek és nőttek, mire a végére igazi közösségi média zsenik lettek. Így kezdődhet el valami, de az a para, hogy ma már ezt sem lehet ugyanígy megcsinálni.

 

Azt láttuk az 1990-es években, hogy a nem túl menő bandák is képesek voltak ezreket megmozgatni, ma, meg még ha valódi őstehetség vagy se tudsz pár száz embernél többet mozgósítani az elején. Mi történt, miért van ez így?

Az internet és az előállítási költségek miatt. Régen egy vagyon volt felvenni egy lemezt, ma meg ezt össze tudod hozni akár 500 dollárból. B@szkikám, aprópénzért is lehet már normális felvételeket készíteni, érted! Ez persze jó. Ez a művészet demokratizálódása. De pont ezért – mert egyre többen tehetik ezt meg – elképzelhetetlenül nehéz kitörnöd. S nem tudom, ez vajon mennyire változik majd a jövőben, de azért azt is látom, hogy sok helyen, így Magyarországon is a helyi zenekarok között kiemelkednek nagyágyúk. Csak, hogy egyet mondjak, ott van a skót Biffy Clyro: az Egyesült Királyságban oltári nagyok, miközben egyébként az Egyesült Államokban kishalnak számítanak.

 

Tudsz tanácsot adni a fiataloknak, a kezdőknek, mire figyeljenek, ha ki akarnak törni a szürke átlagból?

Nagyon nagy közösségi médiamogulnak kell lenniük, és mindig meg kell próbálniuk ráérezni arra, merre megy majd a világ, mire vágynak az emberek. Az olyan zenekarok, mint amilyenek mi is vagyunk, mindig egy lépés hátrányban leszünk. Rá kell érezned, mi jön. És meg kell értened, minden egyes ember újabb potenciális hat embert ráncigálhat el a koncertedre, így figyeljenek mindenkire, akivel találkoznak. Igazából ez kb. az a jó tanács, amit mi is kaptunk a producerünktől, Arnold Lannitól: „Amint kilépsz a házból, többé nem vagy önmagad, át kell menned rocksztárba, és meg kell győznöd az embereket is arról, hogy az vagy!” Ez azt jelenti, hogy zenekarban kell gondolkodnod, ebben kell élned. Tolnod kell előre a bandád, tájékozottnak, felkészültnek kell lenned és figyelned kell arra, mi történik, mik a trendek. Nincs tehát egyszerű válasz, egyszerű megoldás. Nyomjad a közösségi médiát, foglalkozz, beszélj a közönségeddel, a rajongókkal.

 

Nektek van még olyan dolog, amit eddig nem sikerült elérnetek, de szeretnétek?

Természetesen. Úgy gondolom, a zenekarunkban még mindig van potencia arra, hogy növekedjen. Asszem, mi vagyunk a világ legnagyobb kis zenekara. Olyan őrült jó bandákkal turnéztunk, mint a Black Eyed Peas, a Linkin Park vagy épp a Metallica, de valahogy sose értünk oda, ahová ők. Azt hiszem, az elkövetkezendő években feltolhatjuk magunkat a fesztiválok húzónevei közé. Ez egyébként már összejött Ázsiában, vagy Dél-Amerikában, de Európa ebből a szempontból más. Nemrég a nürnbergi Rock Am Ring fesztiválon még olyan nagy legendákkal játszva is, mint Liam Gallagher, oltári sokan voltak ránk kíváncsiak. Ez hatalmas. Asszem, meghódítani Európát így, az elég menő lenne.

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Balogh Roland