Progresszív hova-túra a bluesos hangulattól a pornográfiáig

Ide-oda kanyargunk egy óvszerekkel teli erdő nem túl tiszta folyamában, és kábé oda érkezünk, ahonnan indultunk. Itt a szegedi Skore első nagylemeze! Kritika.

 

► For English version, please CLICK HERE ◄

 

Skore lemeze, a Missing Chapter elsőre nagyon másnak tűnhet, mint amilyen úgy egyébként. Adott egy kedves kis borító, régi poros könyvekkel. Mellé ott a kezdő dal, amiből simán hihetnénk, hogy laza, pszichedelikus blues-rockot fogunk hallgatni; Bridza Tamás énekhangja is eleinte lágynak, könnyen fogyaszthatónak mutatja magát.

 

Aztán ha végighallgatjuk a korongot, akkor leesik, nagyjából miről is van szó, de ha nem figyelünk nagyon a szövegre, még mindig nem biztos, hogy teljes lesz a kép: mert a szavakkal egy rakás mocsok rakódik a cuccra. Ráadásul mindez nagyban szervezi azt a kanyargós szálon futó szövetet, ami magát a lemez nyomvonalát is megadja. (Ezért érdemes a lemezt először a Youtube-ra felpakolt szövegvideók formájában fogyasztani. Utána a lelkeseknek érdemes lehúzniuk Bandcampről is, ami szerintem nem csak a közösségi finanszírozás, hanem az albumformátum megtartása miatt is a legszimpatikusabb zenei oldal.)

 

 

A számlista hét, viszonylag hosszú dalból áll, Prologue-gal nyit és Epilogue-gal zár. Ez a – minő meglepő – intro-outro felállás tehát azt ígéri (sejteti), hogy konceptalbumba botlottunk, és tényleg: a Missing Chapter egy ide-oda ívelő, de végig ugyanazon a vonalon mozgó, valahonnan valahova tartó pszichedelikus örvény. Az igazán durva viszont az, hogy ez nem csak a lemez egészére, hanem a dalokra egyenként is igaz.

 

Noha a Prologue épp csak felvezeti a lemezt, de a képlet már itt is komplex: a progrock-alap és a néhol már-már latinos gitárszóló két külön hangulatból csinál egy harmadikat. A kezdeti, ideges romantikát viszi tovább, fullasztja melankóliába a kicsit azért önsajnálós Lose Myself To You, de a dal közepe felé már be is durran a szívizom.

 

Na, valahol itt kezdünk el meglepődni, merre is jutottunk az elejétől: főleg, hogy a Rebel Boy már kifejezett pornográf. De nem marad egy síkon, mert közben egy dinamikus, énekléstől üvöltésig zakatoló érzelmes önportré is egyben. A zene itt a szöveggel szinkronban halad, egymásba folyatva egy szabadabb, és egy képtelenebb egyedüllétet. A Restlessly High innen folytatja, konkrétan utal is a Rebel Boy szövegére.

 

A történet a Growing Up To You-nál hajlik el leginkább pozitív irányba, a saját magamtól a másik fél felé, de ne higgyük, hogy klasszikus happy end lesz a vége: a Dark Twin-nel megyünk vissza a társas magányba, a tudatmódosítók és inkognitó egérlyukába; onnan meg éhes önkeresésre az utcára, hogy aztán máskor talán máshogy legyen. A dal unalomból ellőtt gumi, ami aztán mégsem a semmiben köt ki, hanem legalább valahol. És nem csak ettől reménytelinek nem igen nevezhető, de a majdani jobbakat azért nem kizáró kicsengés miatt volt jó húzás a vége felé hagyni ezt a számot, hanem, mert ez a sztoriban-zeneileg legszövevényesebb darab, ezért stílszerű összegzése az egésznek.

 

Na, de hol tart most a túra? A bluestól egészen a HC-ig jutottunk, de valahogy mégis ugyanazon a csapáson. Utoljára pedig vissza az elejére, ott van még az Epilogue, ami majdnem hogy megegyezik Prologue-gal, és úgyanúgy lezáratlanul hagy, ahogy az nyitott – és akkor itt elkerekedő szájjal húzhatjuk fel a szemöldökünket, hogy miért is adott nagyon frappáns címet az anyagnak a Skore.

 

Nem véletlenül mentünk végig egyenként a dalokon: a csapat első nagylemezéről, szerintem, csakis történetként érdemes beszélni, mert a szövegtartalom és a műfajilag durván rétegzett zene, a maga hangulataival, hangulatváltásaival azzá teszi – és talán csak, ha látjuk a sztorit, akkor érezzük igazán, milyen erős anyagot is kaptunk a srácoktól. Pedig könnyű lett volna elrontani, mondjuk, simán lehetett volna vegyesfelvágott egy olyan dologból, ami használja a progresszív rock, a pszihedélia, a hardcore és a blues elemeit is. Ehelyett olyan pirulát kapunk, amit nyelv alatt tartva érdemes fogyasztani, véletlenül sem szabad egyből behabzsolni.

 

Ha pedig mindenáron kukacoskodnom kellene: a zenekaron kicsit még érezhető a 2000-es évek eleji divatosabb metál bukéja, miközben azért a Bullet for My Valentine-os polót már ugye, sokan kinőttük. Ha pedig ennyire komplex a zenei anyag, minek kell hát a jó minőségű alkoholt vegyíteni valami szénsavassal? Ahogy a frappáns szövegfordulatokat egy-egy giccsesebb megoldással itt-ott (talán csak a Lose Myself To You-ban) kipettyezni? De mindezeken túllendülve, összességében megéri hallgatni a srácokat, ha meg végigment a lemez cikkolvasás közben, akár újrajátszva elmélyülni a Missing Chapterben.

 

Na meg lecsekkolni őket élőben is, a szegedi csapat ugyanis december 1-én a Full Vortex és a The Project zenekarokkal közösen a békéscsabai Narancs Rock Caféban tolja majd.

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Serfőző Krisztián