Tíz éve kezdődött, márka lett belőle. Milyen véráldozatok árán áll össze egy fesztivál kínálata? A Campus programigazgatójával, Süli Andrással sztorizgattunk.
Süli András /// Fotók: Reszegi Lászó
Hihetetlen, de igaz: immár tizedjére támad a debreceni Campus. Az idén július 19 és 23 között megrendezésre kerülő mókára július 10-ig még elég baráti áron kaphatóak kedvezményes jegyek. Az évtizedes jubileum alkalmából leültünk egyet dumálgatni a Campus programigazgatójával, Süli Andrással arról, hogyan izmosodott önálló kis márkává a fesztivál. Közben előjöttek az előzmények, a régi sztorik, meg, hogy mi fán terem a debreceni partihard, milyen sziszifuszi meló összepakolni a zenei kínálatot, s hogy amúgy mi a stájsz a cívis városban zeneügyileg.
Így vagy úgy, de immár több mint két évtizede benne vagy a zeneipari darálóban. A beszélgetés elején, a nepotizmus bármiféle vádját megelőzendő, hahaha, gyorsan le kell szögeznem, hogy az idővonalunk rendesen összeér, hiszen mi még az 1990-es évek közepéről, a debreceni „ősidőkből” ismerjük egymást: ti koncertügyileg a Kossuth gimiben mozgolódtatok akkor, mi meg a TÁG-ban. Neked hogyan indult ez az egész szervezősdi, hogy szippantott magába ez a csoda?
Hú, ez a szám most picit sokkol, így kimondva, de tény, az egész dolog a középiskolában indult el. Több formációban is megfordultam, és a végén összehoztunk egy nem feldolgozás számokat játszó zenekart, az Ave Asor-t. Ami a szervezés részét illeti, az nagyjából ezzel párhuzamosan zajlott. A vicc az, hogy az első rendezvény, amit a Kossuth gimiben szerveztünk, nem is zenei dolog volt, hanem egy Holló Színház előadás, még elsősként. Aztán a középiskola utolsó két évében, felelevenítve a korábbi Kossuthos hagyományokat, kezdtünk el szervezni zenésztársaimmal egy alkalomszerűen működő klubot, ahol egyébként a koncertek mellett egyéb kulturális eseményeket, így filmklubot, különféle beszélgetéseket is összehoztunk ennek részeként.
Sok középiskolás aktívkodott akkortájt ilyesmikben, például én is pörögtem ebben elég rendesen, nálad azonban ez a hév megmaradt. Hogyan kezdtél el egyre jobban belefolyni a dolgokba?
Gyakorlatilag nem álltam le, azaz megszakítás nélkül folytattam tovább az egyetem alatt, ahol már a gólyatáborban belefolytam egy Heaven Street Seven és Fish! koncertbe.
Nem mondod, ős Fish! bulit szerveztél az akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetem néven futó konglomerátum jogi karos gólyatáborának?
Igen, elég vicces így belegondolni, de kábé fél éve működött a zenekar, amikor azt összehoztuk, a mai csapatból csak Kovács Krisztián frontember volt tagja annak a felállásnak. Amúgy ez az első olyan szervezésem, ahol országosan is ismert előadóval kerültem kapcsolatba. Ez a fajta aktívkodásom az egyetem alatt végig megmaradt, persze akkor még lájtosan, ahogy diploma után, gyakorló jogászként sem tudtam még durván belefolyni a dolgokba, de azért mindig a szervezés ütőerén tartottam a kezem, nem szálltam ki belőle.
A Campus csapatába hogyan kerültél be?
2002-ben elmentem önkéntesnek az első Vekeri tavi fesztiválra, a következő évben már színpadfelelős lettem, majd utána a barátaimmal egy saját, komplett programhelyszínt (színpadot) rakhattunk össze. Évről évre nőtt a felelősségem, a szerepem, és így jutottunk el oda, hogy csatlakoztam a cég programokért felelős szekciójához.
Egy picit visszapörgetve az idő kerekét, a Debrecen melletti Vekeri-tó korábban is népszerű fesztiválhelyszín volt: rendeztek ott már 1989-ben is EFOTT-ot, majd Tolerancia fesztet, utána meg ugye a campusosok a Vekeri tavi fesztivált 2006-ig, ám egy évre rá ismét jött ott egy EFOTT, ami, mint résztvevő is mondhatom, baromi jól sikerült. Több tízezren voltak és nem mellesleg életem legjobb Yonderboi koncertjét is ott élhettem meg. S valahogy bennem mindig az élt, hogy annak a 2007-es EFOTT-nak a sikere ösztökélt benneteket arra, hogy ti is összehozzatok egy önálló debreceni fesztiválmárkát. Jó felé tapogatózok?
Valamilyen szinten igen. Azt azonban tudni kell, hogy a cég, amely az egész mögött állt, már előtte is komoly fesztiválszervezési tapasztalatokkal bírt, hiszen egyetem alatt a csapat hozta össze többek között az 1998-as tokaji és az 1999-es hajdúszoboszlói EFOTT-okat is. Előbbi, mint láttuk, jó előfutára volt a Hegyaljának, ám az akkor még nem fogalmazódott meg bennük, hogy Debrecenbe is beindítsanak egy hasonló, nagy fesztivált, viszont arra jó volt, hogy folytassák a Vekeri-tavi hagyományokat. Ezek azonban kis, családias, kezdetben két színpados, max a megyéből fiatalokat vonzó rendezvények maradtak, ezt valahogy nem is tudták kinőni. Aztán jött tényleg az a bizonyos 2007-es EFOTT, 60 ezres látogatottsággal, és ezt látva, merült fel, ideje lenne egy valamirevaló könnyűzenei fesztivált indítani Debrecenben, egy tisztességes márkát felépíteni, hiszen minden adott hozzá: nagy egyetemváros, színes, sokoldalú képzésekkel. Így első körben ezt a helyi egyetemista réteget céloztuk meg vele.
Az első, 2008-as Campit ugyanakkor még továbbra is a Vekerin rendeztétek meg.
Igen, szét is ázott rendesen, és eléggé megviselte a céget. Ekkor gondolkodtunk el azon, ahhoz, hogy több korcsoport számára is vonzóvá tegyük a fesztivált, közelebb kell hozni a városhoz. A Vekeri ugyan tényleg nem fényév távolságra van Debrecentől, de azért oda kijutni macera, a parkolás, miegymás nehézkes, így nemhogy a szakadó eső, de már ezek a dolgok sem teszik feltétlenül vonzóvá a helyszínt. Ekkor húztunk egy merészet, és arra gondoltunk, mi lenne, ha beköltöztetnénk a fesztivált a városba.
Ez valóban merész dobásnak számított. Hogy jött az ötlet, hogy a helyszínt átpakoljátok a Nagyerdőre?
Hú, hogy pontosan kinek a fejéből pattant ki, azt így nem tudom, viszont érkezett rá egy pozitív válasz a várostól, így úgy voltunk vele, miért ne! Bevallom, az elején picit izgultam, hogy ez így tényleg belefér-e. Viszont a város ezt hamar „megemésztette”, megrágta és befogadta. Társadalmi esemény lett belőle, és azt a célkitűzést, amit ez a beköltözés jelentett, hogy meg tudjunk szólítani olyanokat is, akik alapjában véve nem igazi fesztiválarcok, úgy érzem, sikerült meglépnünk. Mindezt egyébként nem tudtuk volna megtenni, ha a Debreceni Egyetem nem áll mögöttünk minden tekintetben, együtt lélegezve a szervezőkkel, és támogatja a fesztivált.
Mindezek ellenére a Campus sokáig inkább egy nagy helyi házibulinak számított, ahol pl. nekem, mint debreceninek minden sarkon akad egy cimborám, ám országos szinten nem vonzott annyi embert, mint a hasonszőrű rendezvények. Az elmúlt években viszont azt érzékeltem, ti is efelé mozdultatok el. Hogyan s miként jött, hogy így bővítsétek a fesztivált. Mennyire tudatos mindez?
Ez a dolog részünkről valóban az elmúlt néhány évben kezdett el komolyra fordulni, és megváltozni. Egyszerűen átalakult a piac, kicsit úgymond, a mi szerencsénkre, történt egyfajta megtisztulás, és ott találtuk magunkat, hogy egy reális, évről évre vállalható növekedés mellett Kelet-Magyarországon mi maradtunk az egyetlen ilyen nagy fesztivál.
Ezt felismerve és ezzel a lehetőséggel élve akkor ennek a folyamatnak a része az is, hogy a magyar húzónak számító nevek után mostanság már olyan ismertebb, nagyobb nemzetközi produkciókkal is bővítitek a fellépők listáját, mint korábban a The Asteroids Galaxy Tour, Caro Emerald, a Kensington, vagy épp idén a Lukas Graham és a nyári magyar fesztiválszezon elmaradhatatlan kellékének számító Prodigy?
Szerintem ezek egymásból következnek. Úgy gondolom, a dolognak a kulcsa az volt, soha nem léptünk nagyobbat, mint ami indokolt volt, viszont azt, ami a lehetőségeinkből adódott, azt megugrottuk. Mindig egy kicsit többet költöttünk programokra, próbáltunk apró szinteket lépni, így a nemzetközi előadók esetében is ezt követtük. Mindig figyeltük, ki hol helyezkedik el a nemzetközi fesztiválpiacon, de alapjában véve azt kommunikáltuk, hogy az elsődleges cél a rengeteg magyar zenekar, a sok kulturális program, s erre, mintegy csemegeként jöhet egy-két külföldi fellépő. S ebben is egy lassú, kiszámítható, fokozatos növekedést követtünk, amely az elmúlt években oda jutott, hogy már olyanokat tudunk meghívni, akiket a nemzetközi, európai fesztiválpiac is jegyez. Nagyjából persze még az a fejlődési folyamat, amit az előbb felvázoltál, már hogy a Campus lassan országos fesztivál legyen, még csak mostanában válik valóra, a mérések szerint a résztvevők harmada már messzebbről érkezik hozzánk, mint 50 kilométer.
De ezek a látogatók még továbbra is inkább a környező megyékből jönnek, nem?
Igen. Viszont egyre komolyabb országos kampányokban vagyunk, a média szempontjából is. S az is fontos, hogy két-három éve már azt is érzem, hogy a szakma is egyre inkább úgy kezel minket, mint egy nagy fesztivál.
Tavaly alulról súroltátok a százezres összlátogatottságot, s korábban is látszott, évről évre egyre többen zúztak a Campin. Fesztiválszervezési szempontból idővel felmerül a kérdés, van egy látogatottsági pont, amire azt mondjátok, hogy ennyi, erre a most épp esetetekben százezer főre belövitek magatokat, vagy még továbbra is bővülnétek, bővítenétek a dolgot? Az évek alatt azért látjuk, akadnak olyan rendezvények, amelyek idővel letesznek erről és kb. azonos, fix nézőszámon pörögnek.
Amíg a lépték emberi, és mi is ezt érezzük, addig lehet bővülni. Meglátjuk, hogy a piac mit mond, van-e még igény több emberre. Mert ugye ez azt jelenti, hogy a főnapokon 20-25 ezren tartózkodnak egyszerre a fesztiválterületen. A Nagyerdőben meg az a szuper, hogy még mindig vannak kiaknázatlan lehetőségei, a közelben ott a Vidámpark, amit például a 2013-as fesztivál alatt használtunk, mert épült az új stadion, s még jó pár környező helyszín, amiket akár be is tudnánk építeni a programba. Közben meg szerencsére egyre több a külsős megkeresés: idén például a debreceni Csokonai Színház is kiköltözik a fesztiválra egy külön sátorral, miközben most először a fesztivál körbenőtte az egész stadiont is.
No, és jöjjön talán a legizgalmasabb rész, a fellépők listájának összeállítása. Sokan úgy vélik, ebben megannyi sötét, gonosz játszma zajlik a színfalak mögött, s magam is volt, hogy efelé hajlottam így vagy úgy. De, a lényeg, egy mind nagyobbá terebélyesedő fesztiválnál érthető, idővel nagyon sokat kell sakkozni azon, hogy legyenek húzónevek, de néhány új, ám kevésbé népszerű menő hang is. Legyen látogatottság, jöjjenek el azok, akiket az egy évben egy fesztiválra kilátogató földi halandó itt is meg akar nézni, akiknek a lakossági szettjeire Debrecenben is ácsingóznak, de talán érdemes lehetőséget adni pár valóban új formációnak is. Nálatok idén mintegy kétszáz banda lép fel. Hányan jelentkeztek, hogy szeretnének játszani a Campuson?
Hú, tényleg nem tudok pontos számot mondani.
Ezer?
Nem tudom, elképzelhető.
De mondjuk a keret többszöröse, nem?
Az biztos.
Ezeket mind végighallgatjátok, és abból szemezgettek, vagy, hogy megy ez pontosan?
Mi is elmondjuk, amit sok más fesztivál, hogy a Campus programja az meghívásos alapon áll össze. Ezt úgy kell elképelni, hogy én és a kollegáim kiválasztunk megfelelő mennyiségű legokockát, amelyek szerintünk jók, és ezt megpróbáljuk egy minden szempontból megfelelően illeszkedő mátrixban elhelyezni. Azaz, azon túl, hogy egy zenekar mire képes, mikor ér rá, mit tud vállalni, és hogyan illeszkedik a fesztiválba, az is szempont, hogy egy-egy adott színpadnak legyen megfelelő karaktere, íve, jól felismerhető mondanivalója. Egy zenekar mozoghat a színpadok, vagy akár idősávok között, attól függően, hogy mennyire fejlődik, vagy épp merre indult el, mennyire lesz idővel népszerűbb, vagy ha stagnál, akkor lecövekelhet egy bizonyos sávban, ahogy akár visszafele is történhetnek változások. A fellépők összeállításakor azt is figyelembe kell vennünk, hogy egy-egy napnak is legyen ugyanúgy íve, ahogy arra is figyelnünk kell, egyszerre, két különböző helyszínen például ne lépjen fel két olyan zenekar, amelyek közönségei között átfedés van.
Sokan korholják a fesztiválokat amiatt, hogy nem igen vállalnak be rizikót olyan előadókkal, amelyek ugyan faszák, de az adott helyen annyira nem, vagy épp alig ismertek. Ezt hosszú évek ipari fesztivállátogatási szokásaim alapján én is tanúsíthatom, a fluktuáció nagyjából 10-15 százalék évente, ennyi új hang jön be, miközben a maradék évről évre ugyanaz a mintegy száz banda. Ők vándorolnak körbe-körbe. A Campus ugyanakkor valamilyen szinten mindig picit többet vállalt. Mindig volt egy olyan színpad, ahol egyrészt a debreceni, másrészt pedig akár a baráti szaksajtó, így többek között általam is ajnározott, ám a tömegek számára kevéssé ismert underground bandák is megjelentek. Ezt hogyan matekozzátok ki, hogy mindenkinek picit jó legyen?
Nézd, nem tudok mást mondani, mint hogy nekem ez így kerek. A Campus egyrészt nem engedheti meg magának, hogy szembemenjen az árral, ahogy a kis, rétegzenékre, undergroundra szakosodott fesztiválok. Így nem engedhetjük meg magunknak, hogy bizonyos nagyszínpados előadókat kihagyjunk. Másrészről viszont az egy tök jó dolog, hogy megmutathatjuk, nem csak ezek a zenekarok léteznek, hanem össze tudunk állítani egy olyan színpadot is, ahol nem a mainstream megy. Ráadásul az ilyen bandák között simán lehetnek cserebogarak. Persze nem mindenkinek sikerül kitörnie, de ha egy fesztivál nem kezd el ezzel elég bátran kísérletezni, akkor ezek a dolgok soha nem fognak megtörténni. Azt is le kell ugyanakkor szögeznünk, hogy minden rendezvényszervezőnek megvannak a maga elképzelései, a saját kis szubjektívumai, amit belecsempész a line-upba, mert mi is emberből vagyunk. Bennem például a kezdetek óta megvan az a hajlam, hogy kezdő, ám színpadképes, vállalható zenekaroknak is megadjam a lehetőséget, amelyeknek ott a helyük a Campuson.
Ennek ellenére – mivel látjuk sokszor akár ezen a vonalon is micsoda komoly kommentháborúk zajlanak a közösségi oldalakon – futottatok már bele olyasmibe, hogy azért szóltak meg benneteket, mert X zenekart meghívtátok, miközben a „szakértők” szerint Y-t kellett volna, mert az sokkal jobb, mint X, amelyik meg csak azért került a listára, mert csókos?
Úgy érzem, mi egy nagyon egyensúlykereső stratégiát folytatunk ezen a téren. Aki, mondjuk, például az egyik évben nem fér be, majd a következőben bele fog. Rengeteget tudunk szondázni amúgy év közben, figyeljük, ki hogyan teljesít, hogyan fejlődik, a koncertek nem hazudnak. Annál nincs jobb bizonyíték, ha a meghívott X zenekar hoz 2-300 főt év közben, akkor bizonyítja a választásunkat, miközben előfordulhat ennek az ellenkezője, amikor ott voltak a meg nem hívott Y-nak a lehetőségek, de azokkal így, vagy úgy, nem tudott élni, kevesen érdeklődtek irántuk. És ahhoz, hogy érdekes legyen, nem feltétlenül csak az kell, hogy innovatív legyen, hanem a saját belső késztetésük, akaratuk is kell, látsszon az, mindent megtesznek a sikerért.
Hogy picit mindenki érezze, hány zenekart hallgatsz vagy akár nézel meg élőben egy nap?
Hú, ha mindent egybe vetek, akkor olyan napi tizenötöt tuti. Viszont ritkán hallgatom végig őket, inkább belepörgetek, belenézek a dolgaikba.
Kicsit túllendülve a Campuson, másfél éve az egyébként a fesztivál alatt is koncerthelyszínként funkcionáló Víztorony mélyén útjára indítottál egy klubot (amely már csak személyed miatt is, de kötődik a Campushoz is), ahová a helyi kezdők mellett az ország különböző pontjairól hozol el olyan új produkciókat, amelyek inkább az underground, semmint a mainstream vonalon mozognak. Miközben az 1990-es években volt négy-öt állandó, és megannyi ideiglenes koncerthelyszín a városban, mintegy 350 működő zenekarral, addig a 2000-es évek elejére ez a vonal totál elhalt, a helyek bezártak, az embereket valahogy kevésbé érdekelte az underground, így a Víztorony mindenképp egy szimpatikus kezdeményezés. Hogy látod, van visszaút ebből a nihilből? Mik a debreceni tapasztalatok?
Nem akarok illúziókat kergetni, a helyzet nagyon messze áll az optimálistól, vagy amit annak gondolnék. Viszont a Víztorony kialakításával, plusz néhány nagyon elkötelezett, jó gondolkodású, vendéglátásban mozgó arc aktivitásával azért alakulnak a dolgok, s vannak helyek, például ilyen az Inkognito is, ahol lehet találni új hangokat, megismerni új előadókat és kísérletezni ezzel-azzal. Szóval, újra előfordulhat, hogy egy este akár négy-öt helyen is van koncert Debrecenben. Látok tehát némi fejlődést, ahogy egy-egy zenekar városon belüli mikrokarrierjét is nyomon lehet követni, hogy ötven után száztíz, majd százhetven ember előtt játszanak. Persze ez szívós, sziszifuszi munka, de nem lehetetlen.
Ha előretekintünk, hogy érzed, öt éven belül merre megy ez az élő koncertes klubélet Debrecenben?
Szerintem csak jobb lesz, már csak azért is, mert mindenkinek, aki ebben benne van, ez a célja, hogy ezt fejlesszük, bővítsük a lehetőségeket. Hogy új hely nyílik-e, nem tudom. Én már annak örülnék, ha meglévő helyekhez jutna annyi forrás, akár magántőkéből is, amivel technikai szempontból – lásd hang- és fénytechnika, kiszolgálás, backstage, stb. – megüssenek egy jó színvonalat.
Amolyan záróakkordként, tíz, vagy akár húsz év múlva is lesz még Campus?
Igen, nagyon szeretnénk. Szerintem ennek záloga az az emberi, egészséges léptékű növekedés, ami ezt egy esetleges durva földbe állás nélkül is tudja garantálni. Amiben más lehet a jövőben, az talán az, hogy kicsivel nemzetközibb lesz, és az ország távolabbi szegleteiből is többen jönnek majd, mindezt úgy, hogy hangsúlyozottan megőrzi a debreceni jellegét. S emellett célom, hogy a különféle nemzetközi szakipari fesztiválok révén még jobban bekössem a fesztivált az európai véráramba, illetve, hogy így mindig tudjunk épp aktuális, izgalmas külföldi produkciót is elhozni, megmutatni a helyi közönségnek.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
