Függőségeinkről, szorongásainkról szól, és azokat akarja kendőzetlenül kibeszélni Géczi Gergő első magyar nyelvű lemeze, a Nosztalgiaroszág. EP-bemutató.
Géczi Gergő (szóló)projektje, a Sungazers sose volt az a habkönnyed matiné, mindig is hangulat kell a meghallgatásához. És ez teljesen rendben is van így – az olykor a lo-fi felé hajló, de alapjaiban rengeteg hangulatot ötvöző, az elektronika mellett gitárral és egyéb hangszerekkel operáló dalok többet adnak, mint szimpla zeneszámok. Agyalós, összművészeti hatású az egész, amolyan popart performanszos miliővel megfűszerezve.
S ugyan mindig is picit rétegdolog lesz, én nagyon csípem ezt a vonalvezetést, még ha tényleg nem minden esetben áll rá az agyam. A Sungazers érdekessége, hogy ugyan elvileg egyszemélyes ügy, de Gergő koránt sem egyedül valósítja meg az elképzeléseit, a klipekhez, a lemezekhez megannyi ember, társ munkájára is szükség van. Nem mellesleg pedig, amikor zenekari felállásban működött a formáció, akkor már csak megszólalás- és koncertügyileg is könnyebb volt az alkotó dolga.
S ugyan a hangsúly főképp a zenén nyugszik, azért a szövegnek is akad kulcsfontosságú szerepe, ezért picit valahogy az angol – már csak az intim hangulat miatt is – valahogy nekem kevésbé adja, mintha magyarul szólalnának meg a szövegek. Nos, reklamációm meghallgatásra talált, a Sungazers vadi új, nálunk bemutatkozó kislemezének három száma mind magyar szöveggel támad. És tényleg adja magát.
Ami a témavezetést illeti, noha, ahogy jeleztem a Sungazers-dalok sose tartoztak a könnyen emészthető rádióslágerek közé, ám a Nosztalgiaország triumvirátusa, ha lehet, még ennél is agyalósabb, és baromira nem könnyed. Sőt, kifejezetten feszélyezve érezheti magát az ember a hallgatásuk közben, és pont ez az EP nagy erőssége. Súlyos dolgokról akar beszélni, és szerintem Gergőnek sikerül is célt érnie. A nyomasztás csak egy kellék, ami hangsúlyt ad annak, hogy bizony kritikákat kell megfogalmaznunk a társadalmat sújtó problémákkal szemben. Nem dughatjuk a fejünket homokba, hanem felismerve például a digitalizáció hozta káros hatásokat, szövődményeket, bizony szembe kell nézni a parákkal.
A feszélyérzet csak ráerősít és nyomatékot ad a kibeszéléshez. Nem egyszerű hát az alapképlet, de pont ezért nagyon érdemes széthallgatni a lemezt! S miközben elindítjátok a lejátszót, érdemes tovább olvasnotok! A hajtás után Gergővel alaposan kiveséztük a lemezt, és ami mögötte van. Devianciákról, szorongásról, figyelemfelhívásról és segélykiáltásról és a művészi szólólét nehézségeiről beszélgettünk.
Nosztalgiaország
A Sungazers első magyar nyelvű anyagának, a “Nosztalgiaország” EP-nek címadó dalához készült hivatalos videoklip.
Mennyi idő alatt állt össze az anyag, kik segítettek? Érdekel, hogy mennyire szóló a cucc, már hogy mi az, amit egyedül raksz össze, ergo meddig feszíthető a szóló határa?
A Nosztalgiaország három, műfaji és nyelvi kitekintésem, ami az elmúlt fél év három váratlan impulzusából született, általában egy-egy óra alatt. Persze, csak a váz, a kidolgozás több időt vett igénybe. Az eddigi munkáimból kiindulva nagyon küzdök a „szólóskodással”, hiszen alapvetően hangszeres zenéket írok. Egy évig működött a live band-ünk, Tokár Zoltán dobossal, Pohl Judittal az Elve zenekarból és Fazekas Mátéval a Dead Like Dinosaurs kísérletünkből, de sajnos idő és térbeli korlátok miatt szögre kellett akasztanunk, így maradt a szólózás. Azt a zenekaros időszakban megfogadtam, hogy egy szál laptopon össze koleszverziózott, teljes zenekari zenét nem adok ki többet, viszont e három dal esetében az elektronika dominál, így nem éreztem szükségét a stúdióban való rekonstruálásnak. Az elmúlt években sok zseniális zenésszel és művésszel működtem együtt, de a mostani kislemez esetében minden saját, értsd, a szövegek, a dalszerzés és az elkészítés is. A Nosztalgiaország dal klipjét Nógrádi Claudiával közösen rendeztük, a Michael Jackson lyric videóját én dobtam össze, az Ajtók klip pedig Rédei Emese grafikus munkája.
Ez az első magyar nyelvű anyag, miért döntöttél úgy, hogy magyarra váltasz?
A dalszövegek is spontán, zsigerből jöttek, és magyarul. Az igazi ritka pillanat, amikor csak átemeled őket a másik oldalról. A Sungazers súlya mindig is az instrumentális elemekben érvényesült, ugyanakkor fontosnak tartom a szövegeket a dal üzenetének közvetítése céljából. Kell hát a szöveg és talán nem mondok újat azzal, hogy angolul sokkal könnyebb írni, nem olyan gazdag és színes a szókincs, mint a magyarban, így nehezebben lehet belecsúszni kínos és klisés megoldásokba. Voltak is ilyen jellegű rossz tapasztalatok, nem is próbálkoztam magyar szövegekkel egy ideje. Pont ezért kivétel a mostani anyag, mert talán először nem éreztem azt, hogy próbálkoznom kell.
A 3 dal mennyire képez egy koncepciót? Mármint, több szám közül válogattad-e össze ezt a hármat, vagy már eleve egymásnak rendelted őket? Kérdem ezt azért is, mert a „sötét”, nyomasztó hangulatuk ellenére, hangulati elemeiben eltérnek egymástól.
Laptopos formában kész van közel három nagylemeznyi anyag tömény prog-rock, de a stúdióban való rekonstruálás, a zenekar újraélesztése és a kiadásuk még váratnak magára. Úgy is fogalmazhatnék, hogy bufferel a pénztárcám. Ami jelen koncepciót illeti: a kislemez a függőségekről, azon belül is a Bödőcs Tibor által frappánsan megfogalmazott „Hungarian heroinról”, az alkoholról, illetve a közösségi médiáról szól. A borítón Rédei Emese Prométheusza jelenik meg, aki az egyaránt a pusztulás és a megvilágosodás szimbólumát, a tüzet hozza le az embereknek. Mint ahogyan a közösségi média a világ eléd tárásával kecsegtetve zár be, úgy a legjobb feszültség oldó szer eszi meg végül a májadat újra és újra. Ezen alaptéma mentén és bizonyos értelemben következményéből is születtek a dalok.
Honnan, miért ez a tényleg nyomasztó hangulat? A második dalnak miért pont ez lett a címe?
Ahogyan a dalszövegek, úgy az alapkoncepció is igazán magyar. Úgy gondolom, a fent említetteket senkinek nem kell itthon bemutatnom, így vagy úgy szerintem mindenki tud vele azonosulni. Lerágott csont, ugyanakkor mégsem eléggé. Amíg Magyarországon közel 800 ezer alkoholista van, nem lehet eleget beszélni róla. Csakhogy egy személyes példát is hozzak, nekem egy nagyon közeli családtagomon sikerült segítenem azzal, hogy nyíltan és tabuk nélkül kezdtem el vele beszélni a problémájáról, ami ilyen esetekben természetesen nem a csak az övé, de a környezetéjé is. Amíg apáinknak ott az alkohol, addig a fiatalabb generáció függősége a közösségi média.
A Michael Jackson egy 16 éves srácról szól, akit a közösségi média nyomása vezet végül a mosókapszulás kihíváshoz. Egy olyan karakterről, akiben egy személyben testesül meg a modern társadalom által generált kisebbségi komplexus. A „Fear of missing out” megszemélyesítése, aki az influencerek életére vágyik reggel a WC-n az Instát pörgetve azzal a bökkenővel, hogy neki semmit nem raktak alá, a nulláról indul és amint a billentyűzár felkerül és kilép az ajtón, úgy érzi megszűnik létezni. Ezért természetesen a szüleit hibáztatja, de persze csak tudat alatt, mert a lázadás már nem menő, már senki sem lázad. Ez a belső ellentmondás végül egy egzisztenciális szorongásba torkollva emészti fel a családdal együtt. A videóban látható alak a karakter alternatív-univerzumbeli énje, ahol végül nem a mosókapszulás játék, hanem a génekben hordozott, majd felnőtt korban felszínre törő szerfüggőség jelentette a kiutat.
A cím pedig ezek után magáért beszél egy olyan ikon képében, aki önmagában hordozta mindezt, természetesen az akkori személyes helyzetén keresztül, azzal a különbséggel, hogy az ő kiútja a mosókapszula helyett a totális transzformáció volt. Műfajilag ez tér el leginkább az eddigi munkáimtól, nem titok, hogy Billie Eilish, azon belül is a Bury a Friend közvetlenül inspirálta, nem csak zenei elemekben, de mondanivalóban is.
Tudom, hogy te is szereted a klipes megoldásokat, ergo, hogy tulajdonképpen minden dalnak legyen vizuális, videós megjelenése. A számok már alapból úgy születnek, hogy fejben összeáll hozzá/rá egy mozgóképes dolog is?
Fura, mert legtöbbször így szokott lenni, sőt olyan is előfordul, hogy először a képi világ születik meg, de Michael Jackson-t kivéve a mostani EP esetében nem így volt. Az első dal klipje eredetileg egy másik számhoz készült, de a felvételek csak másfél évvel később kerültek elő, a dalt pedig azóta kiadtuk, így itt maradt egy klip zene nélkül. Ahogy a Nosztalgiaország dal kész lett, kísérletképp a videó alá vágtam és tökéletesen passzolt, ami nagy szó, mert ezt a folyamatos hatást keltő felvételt nem lehet vágni, akkor elveszti az érvényét. Az Ajtók klipjének alapjául Emese vizsgamunkája szolgált. Ott pihent egy külső merevlemezen évek óta. Mikor először megmutatta, akkor jött a felismerés, hogy hangulatában tökéletesen passzol az utolsó dalhoz, így a felvételeiből összevágtam egy szövegvideót.
Mik a lehetőségeid a projekttel? Hogy látod, milyen a felvevőkészség az ilyen jellegű zenére? Ha számot kell vetned, hogy érzed, az elmúlt években ezen a szólós/zenei projekt vonalon tudtál előrelépni? Hogy látod a saját lehetőségeid?
Ami a Sungazerst illeti, zenekarként jók a kilátások, szólóban azonban semmiképp. Az az egy év, amíg zenekari felállásban csináltuk, nagyon mozgalmas volt. Megfordultunk az első Abaligeti prog-rock fesztiválon, a debreceni Ban-Zaj sorozatában, illetve egy színvonalas progresszív rock estet is csináltunk közösen a Dreamgrave zenekarral Szegeden. Ebből is látszik a sokak által szajkózott igazság, hogy a zeneiparban a koncertezés az egyetlen, amivel igazán lehet érvényesülni. A szólózással nem csak az a baj, hogy playback-ről hiteltelen és gagyi a hangszeres zene, de az is, hogy koncertek nélkül a közönség és előadó közötti csatorna az internetre, azon belül is a közösségi médiára korlátozódik. A Sungazers pedig nem olyan üzeneteket próbál közölni, amire elég volna 280 karakter a Twitteren.
És mi a cél ezzel az új lemezzel?
Ha mindennek ellenére mégis sikerül hallgató füleket találnia ennek a kislemeznek az internet elképesztően nagy zajában, akkor a célom a lemez és leginkább az Ajtók című dal üzenetének átadása: Amíg a Nosztalgiaország egy explicit társadalomkritika, a Michael Jackson pedig egy karakterdráma, addig az utolsó szám egy nagyon személyes hangvételű dal. Konkrétan az én személyem elhelyezve az előző dalok által teremtett környezetbe. Én nyíltan vállalom, hogy engem is közvetlenül érintett és érint minden, amiről a kislemez szól. Az ebből fakadó kilátástalanság és az erre reflektáló útkeresés az Ajtók című dal. Konzekvenciaként pedig annyit vonnék le, hogy szerintem a kiút maga az útkeresés. Egy cél, lehetőleg közös cél, és az eléréséért folytatott küzdelem az, ami értelmet adhat a 21. század értelmetlenségében. Célt pedig könnyű találni, mondjuk, kezdhetnénk a természettel és a magunkkal történő kibéküléssel!
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
