Idilli környezet, már az első évben teltház. A müncheni Superbloom picit német, picit más, mint a megszokott, de nagyon szerethető. Fesztiválkritika.
Ritka pillanat, amikor az ember ott lehet és részt vehet egy célzottan vezető fesztiválok közé törő esemény nyitányán. Legutoljára – persze helyi értéken kezelve – a 2013-as Strand fesztivál és Yonderboi ottani, talán utolsó nagyüzemi fellépésekor kecsegtetett számomra ilyen alkalom, arról azonban sajnos lemaradtam, miközben maga az inkább tiniknek kitalált, „fapados” Sziget feszt az évek során egyre szerényebbé vált.
Noha a fesztiválpiacon folyamatosan feltűnnek iszonyatosan ígéretes versenyzők, a recept általában az, hogy a jó koncepció kicsiben indul, és a sikereinek köszönhetően tudja évről évre építkezve aztán szép nagyra nőni magát. A müncheni Superbloom, amelyet idén szeptember elején rendeztek meg először, azonban egyből nagyban kezdett, 50 ezer emberre szabták az eseményt. És a fellépők listája alapján is egyértelműen lejött, nem kispályáznak. No, de pontosan milyen is egy olyan fesztivál első szezonja, amelyik nem titkoltan azonnal a nagyok közé pozicionálta magát? Alább alaposan kivesézzük!
A helyszín
Az elmúlt lassan 30 évben volt szerencsém megannyi fesztiválon részt venni, amelyek egymástól teljesen eltérő helyszíneken kerültek megrendezésre. Egy klasszikus értelemben vett városi fesztiválnak két szempont igen fontos: az adott rendezvény mennyire tud úgy illeszkedni a város arculatába, hogy az még nem tájidegen, viszont magán a helyszínen el lehet rugaszkodni attól, hogy az az érzése támadjon az embernek, hogy egy nyüzsgő nagyváros közepén áll. Jó példa erre a Sziget, aminek Budapest az otthona, de a Hajógyári sziget mégis egy külön ki világ, és nemcsak a flitteres dekor meg máz miatt, hanem a folyó és az erdő ad neki egyfajta természetközeliséget. Már ha nincs olyan aszály, mint idén, ami miatt a két év kihagyás után megrendezett Sziget olyan hatást keltett, mint a Burning Man fesztivál, konkrétan pár óra kint lét után már azt éreztem, egy sivatagban pihegek.
Nos, a müncheni Olympiaparknál nem lehet elképzelni jobb város közepi helyszínt. A dimbes-dombos, zöld lankás, tóval tarkított óriási tér egyszerűen beszippantja az embert és a tekintetet. Elolvadunk a látványban. Tényleg tökéletes. Nincs jobb szó rá. Noha a debreceni Campus is hasonló környezetet kínál – a Nagyerdei Stadionnal meg az azt körülölelő erdővel –, ám még lokistaként is azt kell mondjam, a 70 ezer férőhelyes, földbe mélyített müncheni Olimpiai Stadionban olyan patina van, amit nehéz überelni.
A helyszín remek sajátossága, hogy a három legnagyobb színpada három teljesen különböző koncertélményt kínál. A főfellépőknek helyet adó stadion mellett, a további két fő helyszín közül a Super Stage hozta a szabadtéri nagyszínpad hatást (lásd Sziget Nagyszínpad), míg a fedett Olympiahalle csarnok (Bloom Stage) a Papp László Sportarénával vetekedett. Erre, a hangzás szempontjából sem elhanyagolható változatosságra jól lehet építeni, és tematikusan pakolni rájuk a zenekarokat.
A szervezés
Az, hogy a fesztivál egy olyan grandiózus rendezvénysorozatot követően, mint a nem sokkal korábban pont ugyanide szervezett több tucat Európa-bajnokság, öt nap alatt épült fel, már alapjában véve nem kis teljesítmény. Az, hogy mindezt gyakorlatilag nagyobb farkashibák nélkül sikerült összerakni, egyértelmű piros pont.
A rutinos fesztiválra járóknak furcsa lehet, hogy a megszokott 15 óra és hajnali 3 közötti idősáv helyett a Superbloomon délben indultak a koncertek, s az utolsó fellépők is befejezték a mókát 23 órakor. Az atipikus megoldás azonban meglepő módon működött. Mindössze a szesszel való feltankolást kellett átidőzíteni, de ami elsőre szemet szúrt: már délben hemzsegett a terület a zenére szomjazóktól. Mi több, ugyancsak szokatlan attitűd, de az egyre masszívabb hazai zenei buborékosodással szemben, azt lehetett látni, hogy baromi sokan ülnek be tök ismeretlen előadókra, esélyt adva nekik arra, hogy meggyőzzék az érdeklődőket. Ez az itthon egyre kevesebbet látott kísérletezgetés – véletlenszerűen tök ismeretleneket hallgatni (nem csak egy percre belehallgatva!) próba-szerencse jelleggel – pedig a fesztiválozás talán egyik legfaszább dolga.
Amellett, hogy amúgy kb. minden szervező, önkéntes, biztonsági személyzet tök segítőkész, mi több, kedves volt, akadt még az egész szervezésnek egy olyan aspektusa is, ami ugyan csepp a tengerben, de mégis mutatja, hogyan gondolkodik egy fesztivál a résztvevőkről, azokról, akiknek szervezik ezt az egészet. Ez pedig a sajtóközpont. Évtizedes trend, hogy a fesztiválok a médiát egyre inkább terhesnek érezve mind kevésbé veszik emberszámba azokat, akik amúgy valóban megszállottságból, elhivatottságból írnak e rendezvényekről. Érthető, hogy boldog boldogtalant „sajtó” címszó alatt tök felesleges „ingyen” beengedni a fesztiválokra. Ahogy nyilván kerülendő a tök részegen a backstage-ben balhézó okostojásokat, a sajtómunkások – a szigorúan vett munkavégzést, interjúzást leszámítva – teljesen jogosan ki lettek tiltva ezekből a zónákból. De az érthetetlen és megalázó, hogy fesztiválok 2022-re hogyan juthattak el odáig, hogy az egyébként róluk hosszú évek óta következetesen tudósító, lelkesen író, a fellépőkkel interjúzni akaró újságírók akkreditációs kérelmeire már rá se hederítenek, és azt se mondják, bocs, fapapucs.
Mindezek fényében a Superbloomon már-már meglepetés számba ment, hogy a sajtóközpontban nem hogy le lehetett ülni melózni, kifújni magunkat, VOLT víz (bubis, bubimentes), kóla lájt, sőt némi harapnivaló: perec, csoki, alma, banán (!). Tizenöt éve tudósítok fesztiválokról, de ilyen terülj-terülj asztalkámmal még a büdös életbe nem találkoztak a médiának fenntartott zónában. Apró figyelmesség, de azt hiszem, sok mindent elárul.
A hangulat, környezet
A korai kezdéssel összhangban vicces volt látni a délelőtt tízkor a közeli metróállomás előtt melegítő fiatalabbakat, akik kis büfék előtt álltak lelkesen sorba a 2 eurós sörökért, hogy még bekapják őket a belépés előtt, miközben 60-as melós kinézetű bácsik adogatták ki nekik az ablakokból a söröket baromi hangos minimaltechno aláfestés mellett.
Kifejezetten visszataszító, amikor a Sziget kapcsán egyesek évről évre következetesen arról írnak (azt próbálják meg oktrojálva elhitetni a hazai közvéleménnyel), hogy a magyarokhoz képest a nyugat-európai fesztiválozók mennyivel szebbek, jópofábbak, határozottabbak, céltudatosabbak, stb. Amellett, hogy ez az übermensch attitűd több, mint visszás, ráadásul még nem is igaz. A müncheni közönség is épp oly vegyes volt, mint mondjuk a legismertebb magyar fesztivál, legyen szó testméretről, -alakról, szépségről vagy minden más egyébről.
Ami viszont szembeötlő az a fegyelmezettség volt. Egy fesztivál kapcsán valahogy ez a szó nem igen jutna eszébe az embernek, de az az igazság, hogy magyar mércével nézve a közönség roppant mértéktartóan viselkedett. Sehol se lehetett látni sárban fetrengő sakálrészeg, bekészült arcokat. Ahogy a fesztiválokra jellemző idővel hegyekké növő szemét és mocsok se igen volt jellemző, sőt! Életemben nem jártam még ilyen tiszta fesztiválon, mint a Superbloom. Ahol a második nap végén az FKF munkatársai tuti sírtak volna örömükben, hogy tulajdonképpen nincs is mit eltakarítaniuk.
A line-up
A fellépők névsorát átböngészve nem lehetett kétség, az első Superbloomot egyértelműen a hazai közönségnek szervezték. S ugyan több Szigeten és Glastonburyn is megfordult előadó lépett fel, mint Sigrid, Anne-Marie, Years & Years vagy épp Stromae, ám a leglibabőrösebb bulikat a hazai formációk hozták. Egészen hideglelős volt nézni pl. ahogy az Olimpiai Stadionba benyomuló kb. 35 ezer német egyként üvölti a Kraftklub slágereit. A leginkább a Fish!-be oltott Belga stílusú, chemnitzi zenekar egy órás műsora messze egészen páratlan élmény volt.
A két este az is kiderült, legyünk bárhol a földön, olyan lakossági lemezlovasok, mint David Guetta, kiirthatatlanul népszerűek, s velünk maradnak, míg világ a világ.
A német túlsúly ellenére sem lehet azt mondani, a Superbloom ne kísérletezne feltörekvőkkel: erre jó példa, hogy sajtópartnerünk, a CEEntral Party jóvoltából Deva is felléphetett a fesztiválon. És ha már kísérletezés, jó volt látni, hogy a nem sokkal 12 után kezdődő koncertet bő kétszázan is végigülték, mi több, táncra perdültek, és összességében szimpatikus volt látni, ahogy a full német közönség rápörgött a magyarul éneklő Takács Dorinára.
Apró szösszenet: Will Smith lánya Willow és magáról elnevezett „punkrock” zenekara annyira gyenge, hogy az még az izzadság alól is tökéletesen érződött. Mondanám, az azonos tónuson üvöltés még egy Smithnek is kevés önmagában. Arról nem beszélve, hogy ritkán láttam olyat, hogy valaki az 50 perces sávjából 35 perc után leszalad a színpadról, hogy akkor köszönjük szépen, szevasztok!
A fesztivál egyértelműen legőrültebb koncertjét egy 23 norvég csaj és zenekara hozta. Marie Ulven Ringheim Girl in Red elnevezésű cucca annyira mocskosul nyers, hogy talán a nagyon korai Green Dayhez, illetve a legmasszívabb metál bandákhoz tudnám hasonlítani – igaz nem metált, hanem nosie-rockot nyomnak. A csaj annyira őszintén baszatja, hogy neki tényleg mindent elhiszek, és egy teljes koncert erejéig kiszakadva mindenből, azt is elfelejtettem, ki is vagyok. Ekkora lendület és baromi jó összhangzás hallatán nem csoda, hogy meghívták őket az idei Glastonburyre. Mondanám, hogy a Girl in Redet mindenkinek látnia kellene, ám tartok tőle nálunk az olyan szövegekért, mint: (egy lánynak, Hannának címezve) „nem a barátnőd, hanem a csajod akarok lenni, aki szájon csókol. (…) nem a barátnőd akarok lenni, hanem a kurvád…” asszem a zeneipari főispán pillanatok alatt leparancsolná őket a színpadról. [Pedig kár érte, jó ügynök volt!]
Az árak
A legérzékenyebb ponthoz értünk: a mocskos anyagiak. Az kétségtelen, még 320-as euróval nézve is, a 6,5 eurós sör az kifejezetten drága, 400-zal számolva meg majdnem a duplája a szigetes társának. A hamburger meg a kis harapnivalók abszolút pariban voltak a szigetes árakkal, előbbit 11 euróért simán lehetett venni.
Ha a jegyeket nézzük, ott is nagyjából pariban van a két fesztivál. Napi átlagot vonva, a Szigetre az „early bird” jegyeknél 18 200 forintra jön ki egy nap, míg ugyanez a Superbloomnál 25 ezer körül alakul. A helyszínen vásárolt belépők esetében a két feszt paritásban van, mindkét esetben 35 ezer körül alakul egy főnap. Persze ehhez hozzá kell azt is számolni, hogy Münchenbe ki is kell jutni, ami vonattal oda-vissza úgy 26 ezer körül fáj, plusz szállás ugye, amit ha időben foglalunk, az is hasonló tétel per nap.
Az ugyanakkor abszolút praktikus, hogy a karszalagokkal ingyen lehet utazni a müncheni tömegközlekedésen a fesztivál ideje alatt, ami nem elhanyagolható tétel lenne.
Észrevételek, „gyerekbetegségek”
A Superbloom vállaltan nem csak a zenéről, hanem egyéb művészetekről is szeretne szólni. Ezt az emberáradatban hömpölygő artisták, megannyi fura szerzet is nyomatékosította. A kedvencem egy csapat bicikli alkatrészekből összeeszkábált, biciklilánc hajtotta fémtehenek voltak, akiket Mad Max mozikból előugrott gulyásaik terelgettek ide-oda. A „több mint zene” keretében közéleti kérdésekről is esett szó, a Your Planet nevű színpadnál a fenntarthatóságtól az energiaválságon át a TikTok – méreg vagy csúcs címen meghirdetett témáig elég vegyes volt a felhozatal. Személy szerint – mint napilapos újságíró – nem zárkózom el a közélet fesztiválon történő megjelenéséig, arra ugyanakkor úgy gondolom, nagyon érdemes figyelni, hogy semmi esetre se toljuk túl és ne rágjuk az emberek szájába. A Superbloom egyelőre okosan sáfárkodott ezzel.
Magyar viszonyokhoz szokott szemnek igen csak szemet szúrt a fesztivál területen belüli bankautomaták előtt kígyózó sorok. Jól tetszenek érteni, mindenki kápéért állt sorba, merthogy a „hanyatló Nyugaton” még bizony készpénzzel is lehet fizetni a fesztiválon. Sőt, a többség inkább ezzel az opcióval élt, annak ellenére, hogy a bankkártyát is mindenhol lehetett használni. Ahogy egyébként a magyar tapasztalatok mutatják, sokkal gyorsabban megy a kiszolgálás egy csak kártyás fesztiválon, így talán a Superbloomon is érdemes lenne átállni erre a jövőben.
A fesztivál talán legnagyobb „kommenttraumáját” az Olimpiai Stadionba való be- és kijutás okozta. A biztonsági szolgálat ugyanis egy idő után teljesen lezárt a megtelt stadiont, ahová nem lehetett bejutni. Így többen is lemaradtak pl. az első nap főfellépőjének szánt Calvin Harris Dj-szettjéről. Noha a stadion esetében elvileg adott lenne a folyamatos ki- és beengedés, hiszen a két kapu mögötti szektorban erre van lehetőség, a szervezők ezzel nem életek. Miközben az tök érthető részükről, hogy a heringeffektus miatt egy idő után nem engednek be embereket a színpad elé, talán ezt a folyamatos két oldali ki és be dolgot át lehetne gondolni és a jövőben dinamikusabbá tenni. Ahogy az elején a jegybeváltásnál és beléptetésnél kialakult tumultusokat és szinte végeláthatatlan hosszan kígyózó sorokat is érdemes lenne elkerülni.
Ugyancsak érdemes lenne talán majd egy picit alakítani a két legnagyobb színpad – a stadion és a Super Stage – összeköttetésén, mert a két legtöbb embert megmozgató helyszín között az átjutáshoz kijelölt útvonal olykor elég szűknek tűnt. Nem volt semmi para, nagy dugó sem alakult ki, de a komfort és a szellősebb érzés miatt érdemes lenne egy sokkal szélesebb passzázs a közlekedésre.
A hangosítás kivétel nélkül mindenhol prémium minőséget képviselt. A kedvencem a Super Stage volt, ahol úgy lőtték be az egészet, hogy közvetlenül a színpad előtt a hangerőt picit lágyabbra tekerték a nézőtér közepére felállított második hangfal sornál. Így például a kb. 300. sorban hangosabb volt az egész, mint a harmadikban, viszont nem esett szét, sőt! Az egyetlen hiányérzet az Olympiahalle esetében lehetett, ahol miközben a küzdőtéren pöpec volt minden, a fedett csarnok ülőhelyes karéján sajnos konkrétan szétesett hangügyileg az egész. Így ott érdemes lenne kicsit többet mókolni a hangtechnikával.
Célkitűzések, merre tovább?
Így az első felvonás után a legfontosabb kérdés, hogyan s merre tovább? Ahogy a line-upot összeállító Christof Huber arról beszélt nekem, hogy előzetesen 50 százalékos nézőszámmal, azaz 25 ezer fővel kalkuláltak. „Az, hogy már az első évben teltházat sikerült csinál, több, mint amire számítottunk. Ilyen, hogy egy vadonatúj fesztivál legelsőre 50 ezer embert vonzzon, nem igen volt példa Németországban. Ráadásul mindezt úgy, hogy igazából nem vittük túlzásba a közösségi médiás kampányt, hanem kifejezetten a helyi, régiós közönségre összpontosítottunk klasszikusabb célzott »hirdetésekkel«” – mondta Huber, aki nem mellesleg a svájci OpenAir St. Gallen feszt igazgatója is. Csak egy kis összehasonlítás, a debreceni Campusnak idén sikerült először soldout estét produkálnia, ami 45 ezer embert jelent egy kb. fele akkora területen, mint a Superbloom.
Az már biztosnak tűnik, a város befogadta a fesztivált, miután a müncheni városvezetés egy közös sajtótájékoztatón jelezte, áldásukat adják a folytatásra.
Kérdés persze az is, a Superbloom mennyire akar nemzetközi lenni (vagy akár plusz egy nappal tovább hízni). Ha abból indulunk ki, hogy különösebb erőfeszítés nélkül helyi erőből összejött a teltház, akkor első blikkre azt gondolhatjuk, nem létkérdés. A Bajorország/Németország PR azonban szerintem mindig jól jöhet a fesztiválnak, még akkor is, ha pénzügyileg nem is feltétlenül hozna sokat a konyhára.
Ehhez persze több dologra is szükség lenne. Egyrészt meg kellene teremteni annak a lehetőségét, hogy még több ember bejöhessen a területre. Másrészt a külföldi – így például a potenciális magyar – fesztiválozók számára komplett, utazást, szállást és fesztiválbelépőt magában foglaló csomagokat kellene meghirdetni.
Személy szerint tökre örülnék egy „retró” német DJ színpadnak, ahol végig olyan Love Parade veteránok nyomnák, mint WestBam, Dr. Motte, Anja Schneider, Paul van Dyk, Sven Väth vagy épp Marusha.
Bárhogy is alakul a Superbloom jövője, egy biztos: 2023-ban szeptember 2-án és 3-án rendezik majd meg a második felvonást!
Érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
