„Ha csak úgy felcsapod a kockás füzeted, hogy valamit írni kéne, abból csak szívás lesz!”

A júniusi Müpás fellépéséig szünetet tart és lemezt ír a Konyha. Beszélgetés Szepesi Matyival az új dalokról, az örök tinilélekről és Fábián Juli emlékéről.

 

Szepesi Matyival /// Fotók: Hikisch Gergely / Ígéretes titánok

 

Legutóbbi találkozásunkkor mondtad, az elmúlt időszakban kijutott a szomorú eseményekből.

Inkább a személyes életemben történtek velem megrázó dolgok, nem zenekari szinten.

 

Ezek a megrázkódtatások rányomták a bélyeget a dalszerzésre, a szövegírásra?

Fura ez. Az elmúlt másfél évben két olyan ember ment el, akik nagyon közel álltak hozzám, ráadásul mindketten nagyon fiatalon. Nehéz megélni ezt, olyan mintha a világ már nem lenne ugyanaz. Nem hiszem, hogy okozatként, inkább ezzel időben párhuzamosan, a Különbéke lemez befejezése utáni egy évben nehezen vettem fel a fonalat az alkotás terén. Zenei téma volt bőven, egy 2017. januári próbán a hozott ötletekből feldzsemmeltünk egy bő fél albumnyi alapot. Ehhez képest tavaly mindössze egyetlen dalt sikerült befejeznünk (Messze vagy), ami a korábbiaknál jóval kevesebb, és picit rá is feszültem erre.

 

Érdekes, pont a Különbéke kapcsán mondtad még azt nekem, hogy néha inkább azt éreztétek, egy-egy anyagotoknak nem volt ideje rendesen kipörögnie, mert máris jött valami új, ami kiszorította a korábbiakat.

Igen, de ebben mi is hibásak voltunk abban a tekintetben, hogy az első két lemeznél a legtöbb puskaport eldurrogtattuk megjelenés előtt: a kulcsdalok klipjei már azelőtt kijöttek, mielőtt maga az anyag egészben kiadásra került volna. Például a Nem a régi, vagy a Kiskifli megjelenése bőven beelőzte a lemezt. Oké, az előbbi nyilván a zenekar megalakulásával egy időben érkezett, de a kulcsdalok már az album kiadása előtt kint voltak. Ezt a következő lemeznél már sikerült két dalra redukálni, de a Lesz majd egyszert és a Vegyétek el a mobilomat is hosszú hónapokkal az Elmentek a szörnyek 2014. novemberi megjelenése előtt kiadtuk. És bár nagyon szerettük a lemezformátumot, mindig volt bennünk egy olyan felbuzdulás, hogy ha elkészült egy-egy erős dal, amitől sokat várunk, akkor nyomassuk, hozzuk ki mielőbb – ami nyilván piaci szempontból egyfajta követelmény is.

 

 

Kezdéskor meg különösen, a „zenekart fel kell futtatni” attitűd fontos. Azért ma már teljesen más állapotában van a Konyha, ha most meghirdettek valamit, akkor az sokkal nagyobb figyelmet kap. Ezt a fejlődési ívet figyelve, akkor lehet, hogy a következő nagy lélegzetvételű anyagotok egyben a tarsolyban marad, míg ki nem adjátok?

Lehet, hogy nem, az elmúlt egy év után már feszít a közlésvágy. A Különbékénél történt először az, hogy akkor mentünk stúdióba, amikor úgy éreztük, most már mindenünk megvan hozzá. És érdekes módon, mivel nem állítottunk magunk elé határidőket, az utolsó pillanatban is ki tudtak potyogni erős dolgok, vagy épp átalakultak. Sokkal kreatívabban ment az egész munka, mintha prés alatt lettünk volna. Engem megijesztett ez az elmúlt egy év, mert ilyen még nem volt, de kezdem érteni, miért történt. Nagyon szeretnék úgy írni a továbbiakban is, hogy ne ismételjem önmagam – főleg a dalszövegek terén – és most többször éreztem azt egy-egy félkész ötletnél, hogy ezeket a köröket már lefutottam. Nem vagyok tanult író-szövegíró, nyilván, akinek ez a hivatása és tudatos rálátása az eszköztárra, talán egyszerűbb honnan merítenie-elindulnia, de nekem ez sokkal nehezebb. Ösztönösen írok valamit, és ha azt látom, hogy hopp, ezeket a metaforákat már használtam, akkor behúzom a féket. Ahogy eddig is egy tág univerzumot építettünk magunk köré – zeneileg is, az egyszerűbb rockos, de energikus hangzástól a szofisztikáltabb fúvós dalokig – nem akarom szövegek terén sem behatárolni magunkat.

 

Ha már szövegek. Ezt azt hiszem, már írtam is, de nem érzed, mintha a Konyha-szövegek a vicces, pajkos, játékos, picit önirónikusan fanyar hangulatból az idő előrehaladtával a mind inkább befelé vizslató, s nincs jobb szavam rá, de a kissé önmarcangolósabb, önkritikusabb irányba tart?

Nem. Hmmm – ?

 

Pedig ezt a Különbékénél is lehetett érezni. Hogy ez most nem akar könnyed lenni. Akkor ez nem tudatos?

Ezt csak dalokra lebontva lehetne szerintem elemezni. Az biztos, a Különbékénél kevésbé volt szándékos törekvés arra, hogy könnyedebb dalokat írjunk. Nehéz kérdés ez, mert megint a tudatosság és ösztönösség határvonalát firtatja. Például ott a Kiskifli, ami egy kreatív baleset volt, egy jó sor továbbírása, és tematikailag és zeneileg is kevés az átfedés a többi dologgal, amit előtte vagy utána írtunk. Viszont összehasonlíthatatlanul több pozitív visszajelzés jött rá, rengeteg megtekintés, feldolgozások, utcán utánam kiabálás stb… A második lemez készítésekor természetesen ott motoszkált bennünk a késztetés, hogy legyen egy hasonló dal, mert az embereknek ez bejött, és bár eléggé eltért az első lemez retrósabb-bluesosabb dalaitól, mi is bírtuk. Így született meg a Vegyétek el a mobilom – tudatosan kerestem ezt a zsánert, hogy csináljunk egy hasonló punkos-popos számot, miközben már akkor sem hallgattam ilyen zenét. Amúgy még most is rágják a fülem, hogy nem akartok megint valami olyasmit írni, mint a Kiskifli, sőt, a dal nézettsége is azt mutatja, hogy lenne igény hasonlóra. Összehasonlításképp: a harmadik lemez dalait is szépen nézték a YouTube-on, átlag 15.000 lejátszás per dal (7 és 51.000 közötti szórással), az épp hat éve feltöltött Kiskiflit meg egy év alatt negyvenezren, így jár most már lassan 190 ezernél.

 

 

De ez amolyan zenefogyasztói habitus, nem? Már, hogy van, ami egyszerűen bekattan.

Lehet, de az a vicc, hogy az elmúlt kb. öt évben nem tettünk érte semmit.

 

Nem is kell, de ilyesmire te is láttál kismillió példát. Mondjuk, vegyünk egyet, ott a Green Day, a 2016-os Revolution Radio c. lemezük baromi erős, a címadó daluk szövege meg fenomenális, úgy politikus, és basz oda a rendszernek, hogy senki nem nevez néven, de tudjuk. S mindezek ellenére sokan inkább az 1994-es Dookie lemezükért vannak még mindig oda, mint az állat.

Vagy a 2004-es American Idiotért – de értem mire gondolsz. Szóval van analógia, csak az az érdekes, hogy abban az időben, amikor a Kiskifli aktuális volt, a seggünket vertük a földhöz örömünkben, ha negyvenen voltak egy pesti koncertünkön. Persze, nagyon örülünk annak, hogy most sokkal több embernek fontos, csak nagyon furcsa, hogy mitől működik ennyire. És itt jön mindig a kérdés, hogy akkor legyen-e megint hasonló dal.

 

És szeretnél? Szeretnétek?

Játszani nagyon jó ezeket a számokat. Decemberben csináltunk a Robotban egy egyórás koncertet, ahol csak a rockos dalainkat nyomtuk le. Egy percre se volt megállás, a negyedik szám után már úgy éreztem, meghalok. De közben a színpadon ezeket nagyon jó játszani, sokkal nagyobb energiák szabadulnak fel, mintha a cizelláltabb, lassabb dalokat adnánk elő, közelebb áll a saját koncertélmény-eszményemhez. Viszont, ami paradox: nagyon kevés jelen idejű rockzenét hallgatok. Múltkor belepörgettem pár mai rocklemezbe, és teljesen lehangolt, amit találtam (és aztán Dani ugyanezt mondta el, tőlem függetlenül). Ma már ez a zsáner nem létezik, ami akár hat éve még megvolt. Ha meghallgatod egy 10-20 éve indult pop-punk, vagy teszem azt, stadionrock zenekar friss lemezét, mit hallasz a refrénekben? Ordító éneket és némi groove cincogást. És ennyi, nem hallasz gitárt a refrénekben. Röhej, de így van. Nyilván megvan ennek a magyarázata, rádiós igények, átalakult zenefogyasztás, stb., de én meg már nem érzem magaménak ezt a zenét – az egyetlen kivétel tavaly a Kasabian lemeze volt, annak nagyon örültem! Megy is a diskurzus a srácokkal, hogy a következő anyag is merre menjen. Már amennyire lehet tudatos dolgokról beszélni. S van egy nagyon erős „hang” a zenekarban: ne keressünk kompromisszumokat, hangszerelésben sem. Nekem eddig nagyon fontos szempont volt, hogy egy most felnövő srácnak se legyen taszító vagy semmitmondó a hangszerelésünk, mert akkor a tartalmat, az üzenetet sem fogja értékelni, mert csukva marad rá a füle, hát bánjunk úgy a struktúrákkal-hangszerekkel, hogy találjon rajta fogást. Viszont rá kellett jönnöm, hogy a tizen- huszonéves generáció is hallgat olyan zenéket, amiket mi egykor, illetve ők kb. úgy hallgatják már a tőlük 20-25 év távolságra lévő Nirvanát, mint ahogy mi hallgattuk a tőlünk akkor 20-25 évre lévő Doorst, Zeppelint – szóval emiatt sem izgulok már. Nekünk az a legfontosabb, hogy az üzenetünk minél több emberhez eljusson.

 

 

Ha már üzenetek és jövő: idén terveztek lemezt?

Igen.

 

És kitűztetek valamilyen publikus céldátumot?

Igen. Szeptembert.

 

Hogy állnak a dalok?

Érdekes folyamat ez. Ahogy elkezdek szövegeket írni, akkor nagyon gyorsan felpörögnek a dolgok és minden megváltozik. Az is elképzelhető, hogy akad egy zeneileg baromi erős alap, de nem születik rá szöveg. Tavaly nagyon sok zenei témánk született, plusz vettünk pár új hangszert-effektet is, amik nagyon inspirálóak. Viszont annyira megakadtam a szövegekkel, hogy kértem egy kis időt a zenekartól – akik jófejek voltak és megértették – hogy most ne nagyon koncertezzünk. Erre azért is volt szükségem, mert úgy éreztem, nem akarok újra azokon az utakon elindulni, amelyeken egyszer már végigmentem. Viszont, amikor megvan a szöveg, sokszor minden felgyorsul, ilyen volt az ősszel kiadott Messze vagy c. dalunk története is. Hónapokig csavargattam a szöveget, amikor levittem a vázlatot próbára. Megbeszéltük, ki, mit, hogy, mindenki megkereste benne a hangszere helyét a dal keretei között és mikor másodszorra játszottuk el, már úgy szólt, mint ahogy most is hallhatod. Daninak csak meg kellett nyomnia a felvétel gombot (az elmúlt évben profi stúdiókörülményeket teremtett a próbatermünkben), fél órával azután hogy elkezdtük nézegetni, rögzítve voltak a később kiadott dal végleges alapjai. Meseszerű volt. Mindenki totál ráérzett, jó élmény volt. Persze van, amikor melósabb.

 

Az új albumot hol akarjátok felvenni? Lehet, hogy az egészet megoldjátok házilag?

Az fogja eldönteni, milyen karakterűek lesznek a dalok és azok mit kívánnak technikailag. Daninál kényelmesen tudunk dolgozni, egyedül akusztikus dobokat nem tudunk felvenni, de nem is biztos, hogy minden dalnál szükség lesz rá. Ami fontos – ez eddig mindhárom lemezünknél megvolt – hogy felvételkor mi hárman egyszerre játsszuk fel a dalokat. Van ugyan minimális utólagos javítás és kiegészítő szólamfeljátszás, de az, ahogy a Konyha megszólal, abban kulcsszerepe van a közös élő feljátszásnak – mint a ’60-as, ’70-es években. Erről szól a zene, az emberek összejönnek és egymásra hangolódnak.

 

Hány számban gondolkodtok?

Ez még teljesen képlékeny. Én erős anyagot szeretnék. Az első két lemezen kilenc-kilenc értelmezhető dal volt, tehát nem fontos, hogy nagyon hosszú legyen. Az, hogy a Különbékére tizenkettő került fel, azt az élet hozta. Ráadásul még további két dal született, ám azoknak nem volt szövegük, viszont olyan jók, hogy félreraktuk őket, és simán elképzelhető, hogy most rákerülnek az új lemezre.

 

 

Nem akarok friss és mély sebeket feltépni, és ha nem szeretnél, ne is válaszolj, de mivel annyira közel álltál hozzá, nem tudom nem megkérdezni tőled: Fábián Juli, az ő emléke – megjelenik-e bármilyen formában az új Konyha-lemezen?

Nem tudom most megmondani. Ez nem ilyen tudatos. Bármit is elmondtam, kiírtam magamból az elmúlt években, az sem egy tudatos útnak volt a vége, szintézise. Azonban, ahogy az életem változik meg azzal, hogy elveszítek valakit, főleg olyasvalakit, aki nagyon közel állt hozzám, mégis örökre velem lesz, az életem része marad. Rohadt nehéz és fájdalmas az elengedés, de Julival kapcsolatban annyi csodálatos emlékem van, hogy arra koncentrálok, hogy mekkora szerencse, hogy ismerhettem, hogy napi kapcsolatban lehettünk, dolgozhattunk, zenélhettünk együtt. És ezek a gondolatok lehet, valamilyen formában bekerülnek a sorok közé, de tervezetten nem. Ha megnézem, milyen dalok születtek mostanság, azok sem tudatos munka eredményei. A szövegeknél is, lehet, jön egy sor, egy kép, amit leírok, de elteszem, és majd csak később veszem ismét elő. És ki tudja, mi lesz belőle.

 

S ha újra előveszel egy ilyen szöveget, évek múltán miként tekintesz rá? Mert pl. ma már gondolom te is másképp élsz meg egy bulit, vagy más élethelyzetet, mint akár öt-tíz vagy tizenöt éve? Mennyire látszik ez az „érési” folyamat akár a szövegalkotáson?

43 éves leszek idén, nyilván másképp élem meg a dolgokat, mint akár tíz éve és akkor még nem is mentünk messzire. Az az érdekes, hogy zenekar-közönség interakciójában zenészként most éljük meg fordított nézőpontból azokat az élményeinket, amik közönségként tizenéves korunkban történtek velünk. Most van az, hogy felmegyünk a színpadra, és úgy tudjuk behúzni egymást a közönséggel a buliba, ami nekem tényleg egy ’90-es évekbeli Kispál vagy PUF klubkoncert hangulatát idézi. Ezt megélni elképesztő. És nyilván valamilyen szinten konzerválja az emberben a kamaszt, akár szövegírás tekintetében is. Nem akarok komolykodó szövegíróvá válni, de bizonyos történések és tapasztalatok után viszont már nem tudok sorokat ugyanúgy leírni, megírni.

 

Közben, aki követ benneteket, vagy akár csak rátok les, azt látta, tavaly elképesztően sokat koncerteztetek. Végignyomtátok a fesztiválszezont, a Nagy-Szín-Padot. Ha tehát ezt nézzük, koncertügyileg tavaly beleerősítettek.

Igen. Nagyon. Szinte majdnem minden fesztiválon sikerült fellépnünk, így 2017-ben volt meg az az igazi előrelépés, amiért előtte hét évig dolgoztunk, tavaly arattuk le a gyümölcsét, hogy előtte annyira erős volt az alkotómunka. Nyilván ennyi koncert kevesebb lehetőséget ad arra, hogy az ember rendezze a kreatív dolgait. Viszont a turnézás, az, hogy estéről estére darálsz, más dolgokban meg segít, például egyre jobban szól a zenekar. Én abban látom a továbbfejlődés lehetőségét, hogy olyan dolgokat csináljunk, ami minket magunkat izgat. Engem pl. az érdekel, hogy olyan szöveget írjak, amilyet korábban még nem. Csak ez nem könnyű! Haha!

 

A cikkírás is ugyanilyen. Hozz össze valami egyedit a több századik lemezkritikádhoz, ez kihívás, egyúttal baromi nehéz. Szóval, átérzem.

Délelőtt tízkor felcsapni a kockásfüzeted, hogy na, akkor írok valamit, mert kéne, no, abból csak a szívás lesz. Meg kell várni azt az állapotot, amikor úgy tudod látni a világot, ahogy az átlagos pillanatokban nem. Akkor kell elkezdeni gondolkodni és leírni.

 

 

Visszakanyarodva a turnézásra, idén mi várható? Már csak a lemezkészítés miatt is elcsendesedtek egy időre?

Mondhatjuk így is. A június 19-i Müpás koncertünk előtt egyetlen egy bulink lesz, egy tavalyról most február 13-ra áthozott szegedi buli. De azt leszámítva semmi. Reményeink szerint így tavasszal össze tudjuk majd rakni a lemezt. Ami a dalírást illeti, ott pedig az lesz a lényeg, hogy a végén az egész valami kerek-izgalmas dolgot adjon. Persze előfordult már olyan is, hogy voltak nagyon jó kész zenei témák, de közben előkerült egy új szöveg, ami felülírta az eltervezett menetrendet és utat csinált magának. Egy-egy rendhagyó dalnak mindig lesz valami kiemelkedő sztorija. Nem lehet sürgetni semmit sem.

 

Szerintem sem kell azon görcsölni, hogy minden évben kényszeredetten kihozzon az ember valamit. Főleg, ha idővel felpörög egy zenekar. Akkor már a kísérletezés is jobban belefér. Ez a Müpás koncertetek mennyiben jelent ilyesmit? Hogy jött ez az egész?

Az ő oldalukon folyamatosan van gondolkozás, nézegették kik léptek mostanában szintet a hazai zenekarok közül. Arra törekednek, hogy a Hey, June fesztiválon olyan zenekarokat mutassanak be, amiket a MÜPA-közönség még nem ismer, de találhat rajta fogást. Szóval felmerültünk, mi meg elvállaltuk.

 

Volt bármiféle hezitálás, hogy bevállaljátok?

Igazából nem. Tudjuk, hogy bármilyen rangos helyszín, az is ugyanolyan színpad, mint a többi, nem kell levenni a cipőnket (nevet.) Danin kívül mindegyikünk játszott a Müpában, Márk a Kéknyúllal, én a Magashegyivel többször meg egyszer a Kaukázussal is, a fúvósaink meg kb. hazajárnak oda mindenféle produkciókkal. Egy Müpás koncertnek rangja van és bár ott nem fog minden beleférni, ami egy éjszakai Konyha fesztiválkoncerten, nem gondoljuk, hogy nekünk ez ne lenne pálya. Úgy voltunk vele, ha ők nyitottak a magunkfajta zenekarokra, akkor miért ne! A Konyhában az a jó tényleg, hogy bárhol tudunk játszani, ha azt mondanád, egy óra múlva játszunk a nappalidban fazekakon és játékzongorán, megcsinálnánk. Inkább az a kérdés, hogy jó lesz-e, ha ülnek az emberek? Az MR2 Akusztikos koncertünk óta, azaz négy éve nem fordult elő olyan, hogy csak ülve lehet nézni egy Konyha koncertet – de szerintem most se fog menni (nevet). Inkább még egy kicsit nyitogatjuk a hangszerelést.

 

 

Apropó hangszerelés. Az elmúlt időszakban látszott, mennyire rámentetek a fúvós szekcióra, ha belefért, még fesztiválra is vittétek magatokkal őket. Az új anyagban ezt mennyire domborítanátok ki?

Nagyon szeretném. Vannak ötleteink, hogy miként. S bevallom, hülyék lennénk, ha ezt nem használnánk ki. Az az érdekes, hogy egy-két évvel azelőtt hogy elkezdtem volna a Konyhát, volt egy másik ötletem: egy punk-soul banda. Nagyon szerettem volna ilyen vidám, rockos, de a soul hangzásjegyeit-hangulatát egyszerre megvillantó zenét játszani. Csak egyrészt nem tudtam annyira énekelni, másrészt meg a punk kezdett egyre kevésbé érdekelni. Harmadrészt meg bejött a Black Keys és felforgatta az életem, olyat akartam csinálni, haha! De sebaj, a fúvósokkal megint előkerültek a soul-jegyek a soulos hangulat.

 

Ez mit takar, kevesebb gitár?

Nem feltétlenül, inkább más felfogású gitárhasználat, más akkordok és persze más kíséret. Persze ez mindig relatív, én már az előző lemezen is több dalba belelhallottam, hogy errefelé megyünk. A mai popzene ráadásul annyira sok gyökérből táplálkozik, hogy már nincs olyan, hogy egy popprodukciót definiálni kellene a motívumain keresztül. De nagyon szeretnék gitárcentrikusabb, rockosabb számokat is írni, simán lehet hogy lesz egy ilyen őrült gitáros fele is a lemeznek. Dani például hozott egy elképesztően jó gitártémát, amiből tutira csinálunk egy számot. Nem tesszük le a gitárokat!

 

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Balogh Roland