A girl in redtől Lordéig és Billie Eilishig. Ilyen volt a 2023-as Sziget. Végre megszűnt a Toi-Toi és vele együtt a kellemetlen szagok. Fesztiválkritika.
Szerintem soha életemben nem akadt még olyan fesztivál, amelyikre tulajdonképpen kizárólag női headlinerek miatt akartam volna elmenni. Idén azonban a Sziget esetében azonban úgy alakult, hogy kb. szinte csak olyan előadókra voltam kíváncsi, és olyan koncertekbe is futottam bele akár tök véletlenül is, amelyeknek vagy a frontemberük nő, vagy maga a produkció épül egy „szóló” női előadó köré. Tömören összefoglalva, jó esik leírni, hogy piszkosul jól áll a Szigetnek, amikor felszántja a „girl power”! No, de haladjunk szépen sorjában! Naplószerűen próbálom meg kronologikus sorrendben elmesélni, milyen benyomások értek a 23. Szigetem alkalmával.
Számomra a fesztivál második fele tűnt izgalmasabbnak, mégha csütörtökön a Bonobo, pénteken meg Jamie xx lépett is fel az A38… oppardon, a FreeDome presented by Mastercard névre keresztelt, a Sziget második legnagyobbjának számító, fedett-sátras színpadján. Vasárnap az egyetlen igazi cél a chillout elektro talán egyik legnagyobb aktív formációja, a francia M83 volt. Előtte azonban érdemes egy kitérőt tartani, ugyanis tökre érdekelt, milyen a Sziget gyerekkel. Életében először kijött velem a fesztiválra a nagyobbik, nem egészen 4 éves fiam is. Korábban már járt tömegrendezvényeken, nagyobb koncerteken, de azért ez más, a Sziget klasszik zenei fesztivál annak minden kellékével. Már csak azért is érdekelt ez a gyerekkel szigetelés, mert 10 éves kor alatt a gyerekek ingyen látogathatják a rendezvényt. A legfontosabb kérdésre a válasz, tök gördülékenyen lehet gyerekkel mozogni: egy karszalag csupán rajta a gyerkőc nevével és a szülő telószámával. Semmi szenvedés, gyorsan beengednek és előzékenyek voltak nagyon a biztonságiak, mondtam, a gyereknek viszek be cuccokat a hátizsákban, nem sokat kötekedtek (D’you know what I mean :D)
Hogy mennyire élvezi a fesztivált egy pöttöm, az nyilván karakter, alkat és aktuális hangulatfüggő. Nálunk a K-híd volt a becsábító, mert hogy ugye rajta van még mindig a vonatsín, ami a legnagyobb királyság. Vannak izgi dolgok, az ArtZone-ban pl. másfél órát kellett ülnöm, mert annyira izgik voltak a játékok. Azt hittem, a fiam jobban fogja élvezni az élő gitárzenét, de nem. Legnagyobb meglepetésemre a hazafele úton – mikor úgy fél 7 fele mondta, hogy most már hazamehetünk, apa – a Colosseumba ment be veretni vagy 15 percre. Először azt hittem a fények izgatják, meg a párakapu, ami a színpad felett szórta a kellemesen hideg vízpermetet a táncolókra. Amikor azonban Álmos odaadta a vonatait, hogy ő akkor most beleveti magát, láttam, hogy a ritmus érdekli. 18.45 volt az idő és a Secret Factory veretett. Aztán amikor feltolták a basszust, nem volt maradásunk, Arlo Parksra ugyan megállt az ifiember még egy kicsit riszálni, majd záróatrakcióként a K-híd sínjeitől is elköszöntünk.
Visszatérve a FreeDome-ba, az M83-ra úgy vágytam, mint egy falat kenyér. Különösen azért, mert noha a zenekar 2016-ban már fellépett a Szigeten, nekem akkor sikerült lecsúsznom őket a saját hülyeségemből. Szóval duplán törlesztésre várt a dolog. A koncert 2 fontos tanulsága az volt, hogy a minőség, az mindig az: az M83 egy baromira tűpontosan és a profin játszik. A színpad hangosítása pedig hibátlannak hatott még kifejezetten hátul is. Esetükben az is izgalmasnak tűnt, hogy mennyire tolják majd a régebbi cuccaikat, azokat a slágereket, amiket mindenki unásig ismer és közben a legújabb lemezüket. A franciák ebben is jól taktikáztak: leszórták a Midnight in the City-t, amit megdöbbenésemre még mindig rengetegen ismernek, miközben játszottak a szerintem méltatlanul mellőzött, ám félelmetesen zseniális Tom Cruise fémjelezte Oblivion film általuk írt zenéjéből is. S hogy a címem felütése itt is üljön, az Anthony Gonzalez fémjelezte zenekarnak is van női tagja, az énekes Kaela Sinclair.
Az M83-hoz képest a londoni Mumford & Sons koncertje hakninak tűnt. Igaz, én nem vagyok nagy rajongója a csapatnak, mert nem igazán értem brit arcok miért akarják eljátszni, hogy ők valami countryval is kacérkodó texasi zenekar. Vasárnap még az ugyancsak brit Nothing But Thieves fellépésébe hallgattam bele, és ismét azt kellett megállapítanom: az essexi zenekar nem rossz, de valahogy sose kaptam tőle azt a hűha faktort. Most is elvoltam, de az elemi erő valahogy nem akart érkezni. Lehet hogy ez Conor Mason kissé affektálós stílusától lehet, ki tudja.
A napot inkább Platon Karataevvel akartam zárni. A többek között Sallai Laci részvételével pörgő zenekar hosszú évek óta üzembiztosan működik. Nem is először láttam már őket a Szigeten. Ugyan a koncert végi “nagyszínpad” bekiabálást túlzónak érzem, azt azonban nem, hogy a Platon sokkal többre lenne hivatott. Mondanám is, hogy tökéletes végszava lett volna a vasárnapnak, ha a drága kedves Titánok csapat Penke-házaspár szekciója nem unszol, hogy menjek veretni velük Sztereó sátor feat Sláger FM színpadhoz.
Aki jár szigetre tudja, a rendezőknek sikerült egy színpadra sűríteni mindazt a magyar pop ’80-as, ’90-es és 2000-es éveiből, amitől az ember jobb esetben pironkodik, hogy mennyire kurva ciki. A másik oldalról viszont ott van, hogy a nosztalgiafaktorra bazírozva jókat lehet röhögni a kapitalista magyar zeneipar hajnalának vadhajtásain. Így jöhetnek e színpadon szembe olyan történelmi jelentőségű formációk, mint a Shygys, a Picasso Branch, az UFO, Szandi, az Animal Cannibals, vagy épp Kozsó, és a méltán híres Korda házaspár. Idén aztán kicsit fellúgozták a helyszínt, tettek be külföldieket, voltak táncórák és pl. Necc Party is. Ráadásul a korábbi “eldugott” helyszínről központi lokációt kapott, közvetlenül a bejárat elé került, így ez lett az első színpad, amibe sokan belebotolhattak, miután beléptek a fesztivál területére, vagy épp fordítva, leléptek haza. Vasárnap a már említett unszolásra, én sem úsztam meg e remek helyszínt és a méltán híres Csordás Tibit, akinek amúgy a kongása halál komolyan és profin tolta. Ez se mentette meg azonban a produkciót számomra, amiből kőkemény két és fél számot bírtam, inkább irány az ágy!
A hétfőt egy jó kis Európa színpaddal hangoltam. Évek óta úgy gondolom, ez a helyszín az ott fellépőkhöz képest picit alulpromótált. Sok e helyütt fellépő izgi formációt ismertem meg az évek alatt, és a színpad jó válogatását adja a trendi-underground jelzővel illethető halmaznak. Írom ezt azért is, mert a második napom a litván trash/shoegaze női trióval, a shishi-vel indítottam. A zenekar nem szántja fel az arénákat, de ahhoz képest, mennyire faszák, én éreztem magam szarul, hogy hányan lézengtek a koncertjükön. Persze nehéz eltalálni mindig mindent, de nem először érzem azt, hogy ezekre a fellépőkre lehetne egy sokkal fókuszáltabb, célirányosabb és masszívabb, tematikus pr-kampányt felhúzni. Már csak azért is, hogy többen tudjanak arról, hogy ilyen zenekarok is fellépnek a Szigeten.
Persze kicsit magam ellen is beszélek, nem tudtam végighallgatni a litván lányok fellépését (mentségemre szóljon, én korábban már láttam őket játszani), mert várt a fesztivál számomra legnagyobb 2023-as dobása: az új-zélandi Ella Marija Lani Yelich-O’Connor, azaz Lorde. A még most is csupám 26 éves Lorde először lépett fel Magyarországon, így semmi kétség nem volt bennem, őt meg kell nézni, márcsak azért is, mert ki tudja, láthatjuk-e még itthon valaha. Emlékszem, mikor 2012-ben először hallottam a debütáló albumát, a Pure Heroine-t, összeszartam magam a szerkesztőségben. Leginkább azért, mert nem hittem el, hogy lehet egy akkor 15 éves lánynak ilyen hangja!
Lorde koncertjére aztért is külön kíváncsi voltam, mert ha valakit megviselt a zeneipari daráló, az ő. Többek között talán azért is, mert nem atipikus popsztár, amit a Szigeten is bemutatott, pont ettől téve még szerethetőbbé az előadását. Az, hogy negyed óra csúszással úgy indít, hogy az egyik legismertebb számát, a Royals-t azt még gyakorlatilag a backstage-ből énekelte el úgy, hogy közben kivetítőre tették, elég feketeöves megoldás volt. Ha valaki jól csinálta azt, hogyan húzza a közönséget, az egyértelműen a részben horvát-dalmát származású énekesnő. Mindezt olyan kedvesnek ható naivitással és lelkesedéssel ötvözte, amit ritkán láttam ekkora színpadon, ekkora névnek számító előadótól. Ahogy egy koncert közi 4 perces monológjában is mondta, a legfontosabb, hogy önnön önmagad add a legnagyobb őszinteséggel. Nos, engem ez megvett. Közben olyan ívre húzta fel a show-t, ami annyira azért nem szokványos: iszonyat partival kezdett, majd a közepére lágyabb, lassúbb, poposabb vonalra váltott, hogy a végén egy totális katarzissal robbantsa fel az egészet. Kifejzetten kellemes és nem várt meglepetésként érhetett az is sokakat, hogy az utolsó dalt a nagyszínpadon aznap korábban fellépő amerikai Caroline Polachekkel adták elő duóban.
Az este egy váratlan, ám annál vicces őrülettel folytatódott. Mivel Macklemore-t már láttam magyar landarúgó-válogatott mezben (is) fellépni hét éve a Soundon, meg amúgy se rosálom össze magam tőle, Bodó mester ajánlására átmentünk a FreeDome-ba, ahol az ausztrál Amyl And The Sniffers tolta. Talán a döbbenet szó a legtömörebb kifejezés arra, amit a jó ember láthatott tőlük a színpadon. Nyál, slájm, vér, verejték, szar, húgy, szex, kurva hangos szóló gitár, és kajabálás kimaxolva – tömören így lehetne összefoglalni azt, ami a színpadon zajlott. Annyi energiát szabadított fel ez az ausztrál négyes, amilyet rég éreztem. A koncert közben arra gondoltam, hogy Dave Grohl kurvára elégedetten bólogatna mellettem, ha itt lenne. A kocsmai verekedéshez hasonlítható produkció egyúttal arra is rávilágította az embert, hogy a FreeDome az egyik legeklektikusabb színpad, ahol megfér egymás mellett a patikamérlegen kiszámított precíziós elektró és a legsuttyóbb, legelemibb ösztönökre építő punk.
Az ausztrál őrület után igazi szakmai csenegét tartogatott a berlini elektró egyik legnagyobb veterájának számító Sven Väth fellépése. Annyira szerettem volna interjúzni a német veterán DJ-vel, hogy lássam, miként működik egy olyan mester, aki lassan őskövületnek számít a saját szakmájában. Alapból, vicces olyan előadóra menni, aki már akkor nyomta, amikor az ember még ovódába járt: lassan 43 éves leszek, és Väth már 1986-ban keverte a lemezeket, amikor én a nagycsoportba jártam. A német lemezlovas egy 3 órás szettet kevert két darab analóg lemezjátszóval és egy keverővel, laptop és digitális rásegítés nélkül! Már csak ezért is párját ritkította Väth fellépése, mert közben az immár álomba szenderült Neo zenekar Lo-Tech Man, Hi-Tech World című 2002-es klasszikusa sejlett fel bennem. Parádé. Nem Budapest.
Az utolsó napra egyértelműen Billie Eilish miatt fordultam rá. A 21 éves amerikai énekesnő Lorde-hoz hasonlóan szintén először lépett fel Magyarországon. A kedd róla szólt, már csak azért is, mert miatta kellett egy nappal eltolni az egész fesztivált. Meg persze az előtte fellépő norvég girl in redről, akiket a leginkább vártam. Előtte persze megnéztem a manapság rommá hájpolt magyar hiphoper lány, sisi fellépését is, amiről az az érzés támadt bennem: hogy jó, jó, de azért még van hova fejlődnie. Kicsit statikusnak és mesterkéltnek éreztem sisi színpadi jelenlétét. Mintha olyan panelekkel próbált volna meg dobálózni, amikkel minden koncertet pontosan ugyanúgy tol le. Az azonban lejött, hogy ebben a lányban még sokkal több van, nagyon bízom benne, hogy sokak örömére és boldogságára ki fogja ezt még hozni magából.
A fesztivál leginkább várt fellépését számomra, ahogy azt a beharangozónkban is írtam, a girl in red jelentette. A 24 éves norvég Marie Ulven Ringheim és zenekarát tavaly már volt szerencsém élőben élvezni a müncheni Superbloom fesztiválon, és ahogy tavaly a brit Glastonburyt is, úgy a bajor fesztivált is felszántották elemi erejükkel. A lány-lány szerelemről szóló Hanna című számuk akkorát ment, hogy régen láttam ilyen őrületet fesztiválon. Az kell azonban írnom, hogy a girl in red szigetes belépője sajnos nem sikerült olyanra, amilyenre én gondoltam. Az első két-három szám vokál hangosítása kritikán aluli volt, míg az elemi erő sokat vesztett erejéből. Korántsem voltak olyan lehengerlőek, mint ahogy év vártam. És rég sajnáltam valamit ennyire, mint ezt az erőtlenséget. Nyilván a Billie Eilishre váró tinihegyeknek ebből sok minden nem tűnt fel, pedig pont emiatt is oda lehetett volna baszni, ami nem sikerült. Pedig én évek óta nem láttam olyan kecsegtető karrier előtt álló gitáralapú pop-rock zenekart, mint a girl in red, amelyik frontemberének olyan szimpatikus mondatok hagyják el a száját koncerten, mint: “Vannak zenekarok, amelyek kurva nagy showt és csinnadrattát csapnak, mi nem ilyenek, hanem olyanok vagyunk, akik fekete pólóban felszántják a színpadot” vagy “Tegyétek el a k…urva telefonjaitokat és élvezzétek a koncertet!” Sajnos, ebből nem sok jött át a Szigeten.
Végül elérkeztünk a fesztivál csúcsához, Billie Eilish fellépéséhez. Amkiről első felindulásomban azt írtam, hogy számomra értelmezhetetlen, “össze is vesztem” Süli Andris barátommal, a debreceni Campus programigazgatójával emiatt 😀 Ha rólam szólna, most is azt írnám: szar volt, ám pragmatikusan értékelve a fellépést, azt kell mondjam, Billie Eilish pont azt hozta, amit a rajngók elvártak tőle. Aki szereti, hallgatja őt, az megkapott mindent, amire vágyott. Még azt sem mondanám, hogy őszintesége mesterkélt lett volna. De engem valahogy nem tudott megvenni. Elmentünk egymás mellett. Ami nem baj, ezért szép a világ. Ha azonban nekem választanom kellene Lorde és Billie Eilish között, nem kérdés, hogy az elsőbbit választanám.
Így zárult az idei Szigetem, aminek a legeslegnagyobb vívmánya az volt, hogy a Toi-Toi-ok eltűnésével és a mobil wc és szaniterblokkok kiépítésével végre eltűnt a penetrás húgy és szarszag a fesztivál területéről!
Érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
