„Visszamagyarosodik” a Sziget? Ennek fényében néztünk körbe a fellépők között, és írtuk meg észrevételeinket Liam Gallaghertől Halseyn át Azahriahig. Kritika.
A Sziget még ha akadtak gyengébb évek, erős a fellépők felhozatalában, ami egy nemzetközi márkanév esetében érthető és kötelező. Az elmúlt pár év szerintem különösen „erősre” sikeredett. Több első bálozót csábítottak el Magyarországra játszani, a merítés pedig messze a legváltozatosabb. Fontos ugyanakkor azt a statisztikákkal nem, csak szemmel feltűnő változást megjegyezni, hogy a koronavírus-járvány vége óta egyre inkább mintha „visszamagyarodna” a Sziget, amit több szempontból is le kell követni. Mi ennek fényében válogattunk a fellépők között és írtuk meg észrevételeinket tömör koncertbenyomások keretében.
makrohang
A makrohang koncertje az egyik állatorvosi lova a Sziget talán legnagyobb problémájának, a „feltörekvő” magyar zenekarok promótálási hiányosságának. A recept úgy néz ki: adott egy kifejezetten fasza magyar előadó, amelynek fellépésén akár százak is csápolnak, ám a minőséghez képest kevesebben állnak a színpad előtt hallgatóság gyanánt. Fogalmam sincs, mi a megoldás erre a dologra, csak egyszerűen dühítő. A makrohang idén (is) nagyot megy: a budapesti Pontoon után olyan fesztiválokon léptek fel, mint a Kolorado, a debreceni Campus, a Művészetek Völgye és még előttük áll Fekete Zaj. Ehhez képest annyian nézték a szigetes koncertjüket, mintha egy showcase fesztiválon léptek volna fel promóterek, kiadók és zeneipari arcok előtt. Az ilyen fellépéseket borzasztóan sajnálom, mert sokkal többet érdemelnének. És még azt sem lehet mondani, hogy a Petőfi színpad idén el lett volna dugva. A lényeg, egy kibaszott jó darálót hallgathattunk. És itt ragadom meg az alkalmat, hogy – különösen a Sziget érezhető „visszamagyarosodása miatt – újra leírjam: valahogy jobban kellene pozícionálni és promótálni a hazai elsővonalas potenciált!
Azahriah
A tripla Puskás után nem meglepő, hogy Baukó Attilának „dukált” egy szigetes nagyszínpados fellépés. Az, hogy manapság egy ismertebb előadó a nemzetközi trendek közepette hogyan teljesít és lakja be a legnagyobb színpadot egy nézőközönséget globálisan vonzó fesztiválon hazai erőként, az szerintem kulcskérdés. A Carson Coma például elég jót ment tavaly – igaz, rájuk célzottan nem érkezett megközelítőleg annyi fanatik, mint most Baukóra. Amit ugyanis Azahriah esetében külön fontos kiemelni, hogy a hazai zenei világban épp hogy fél évtizede feltűnő előadó hű rajongótábora még a Szigetre is követi, miközben egy napijegy kb. annyiba kerül mint egy koncertjegy egy komolyabb előadóra (lásd pl. Coldplay). Ilyesmit, már hogy ennyi fan jön ki kifejezetten egy magyar előadó koncertjére utoljára a Sziget korai szakaszában – legutóbb úgy jó 15 éve – láttam.
Szegénységi bizonyítvány, de életemben először hallottam élőben Azahriaht játszani, noha a legutóbbi két lemezét számtalanszor elejétől a végéig meghallgattam, hogy ne úgy mondjak bármiféle véleményt, hogy igazából sose hallgattam őt. És nem lehet tagadni, az előadásmód profi, pöpec, mondanám, kigyúrta magát a srác. A hangzásra rossz szót sem lehet szólni – mondjuk be is baszna, de mindegy is. A színpadot pont úgy lakták be, ahogy az egy ekkora helyszín esetében az ott fellépő előadótól elvárható. Azahriah mindenben hozta a kötelezőt, nem akármilyen minőségben. Az élő után minden kétséget kizáróan le kell írnom, ez ma az egyik legjobban összetett előadás.
Ami élőben talán még inkább megdöbbentő, hogy a 22 éves Baukó egy mesterséges intelligencia pontosságával hozza és keveri össze azokat a ritmusokat, zenei szekciókat, érzéseket és hangulatokat, amivel megveszi és kenyérre keni a magyar néplelket zenefogyasztási szempontból. Azt a néplelket, ami évtizedek óta mélyen a béka segge alatt leledzik. Lassan harmincöt éve nézem azt tátott szájjal, hogy „könnyűzeneügyileg” mitől onanizál a tömeg e lángoktól ölelt kishazában. Egy kis csikidám, autotune, lakodalmas betét, pár hiphop imitáció, egy gitárriff, vagy épp egy popmetál felé hördülő torok – és többséget orgazmus közelébe lehet juttatni. Egy szó mint száz: a profizmus előtt kalapot kell emelni, de én továbbra is maradok az Aurevoir., Zsüd vagy épp a The Royal Freak Out elkötelezettje.
Halsey
A Sziget mindig is jó volt abban, hogy a tekintélyénél fogva olyan előadókat is el tudott hozni a hajógyárira, akik amúgy önszántukból nem igen lépték volna át a Lajtát kelet felé. Az idei fesztiválon is kaptunk egy amerikai világsztárt, aki élete első koncertjét adta. Azon lehet vitatkozni, hogy a most 29 éves Halsey még vajon a karrierje csúcsán delel, vagy már épp „leszálló ágban” van, ám azt nehéz elvitatni, hogy az ötödik lemezére készülő énekesnő ne tartozna az első vonalba. Hogy milyen volt a koncertje a Szigeten? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nehezen felejthető.
Azt viszont nem lehet mondani, hogy unalmas lett volna. Sőt, mi több, Halsey egyértelműen arra törekedett, hogy minden zenei ízlést megfogva vigye magával a hallgatókat. Egyik pillanatban habkönnyed popdíva, utána meg mocskos gitártorzítós deszkás csaj. Elemi erő sugárzott a fellépéséből, ami semmiképp sem a megúszásra játszott. A nem túl nagy fanatikusok többre nem is vágyhattak. Egy vérprofit láthattunk a színpadon, akiről valahogy önkéntelenül is az villant be egy pillanatra: olyan, mintha Pink és Halle Berry közös „szerelemgyermeke” lenne.
Aurora
Ha kislányom lenne, nem tudom eldönteni, hogy azt szeretném, hogy olyan legyen mint Aurora vagy épp ellenkezőleg. Mindegy is. A norvég énekesnő produkciója a skandináv maximalizmus jegyében hihetetlenül jól össze van rakva. Egészen elképesztő hullámvasúton megy keresztül az, aki őt élőben végighallgathatja. Ezt már korábban láthatták Debrecenben a Campuson, de a mostani szigetes fellépésébe sem lehet belekötni. Szimplán kurvajó az egész. A kritikus szemével nézve a trenddel, azaz a patikamérlegen mért skandináv (norvég/svéd/dán) popénekesnő archetipusával szemben lehet pici megjegyzéssel élni. Méghozzá azzal, hogy az elmúlt évtizedekben futószalagon érkező térségi előadók minden egyediségük ellenére egy kaptafára mennek. Nem a minőség, hanem a mennyiség oltárán buknak el. Persze, úgy lehet fogalmazni, hogy a sok néha túlzás. Picit tényleg az. Ettől függetlenül, akinek valaha lehetősége van megnézni élőben a 28 éves Aurora Aksnest, az semmiképp ne hagyja ki. Szeretetre méltó világszínvonal. Még a szerintem túltolt cukiság ellenére is.
Liam Gallagher
A brit poprockot a mai napig sakkban tartó egykori Oasis (1991-2009) frontembere, Liam Gallagher nem tartozik a trendi új arcok közé, ugyanakkor a jubileumi turnéja miatt nagy szó, hogy szólóban 2018 után ismét el tudták hozni a Szigetre. Mindezt úgy, hogy az Oasis egyetlen magyarországi koncertje, a 2000-es szigetes fellépését követően kb. két évtizedig be sem dugta az orrát Magyarországra. A bátyjával, Noel Gallagherrel a brit bulvársajtóban és a közösségi médiában évtizedes cicaharcot vívó, többek között a felszínen emiatt mindig ott keringő Liam – az előzetes beszámolók szerint – erős turnéban van, szinte mindenhonnan pozitív visszhangok érkeznek róla, így az egyszerű rajongó nagy várakozások elé nézhetett. No, de milyenre sikeredett a veterán manchesteri pronyó újabb szigetes hacacáréja?
Tömören így lehetne összefoglalni. Profi előadásmód. Tökéletes nosztalgiafaktor – azaz, aki szerette/szereti az 1994-es első Oasis-lemezt, a Definitely Maybe-t, annak baromi jól szólt az egész. A Gallagher tesók örökös szappanoperájának árnyékában közelebb nem kerülhet az Oasis-faktorhoz, Liam Gallagher szépen végigvitte az embert a korongon, hangulatilag is. A vizuál az alkalomhoz illően fasza volt, szép archív cuccokkal. Örömteli, hogy a korábban rákkal vívódodó Oasis-alaptagnak számító gitáros, Bonehead is színpadon volt és végignyomta a koncertet. (Boneheead is in the house!) Ami hiányzott, az a picit személyesebb interakció. Tudjuk, Liam ha nem akar, nem valami nagy szórakoztató. A Szigeten picit enerváltnak tűnt, kevés személyes kiszólással. Az egyetlen jópofa dolog az volt, amikor az alkalmi vonósaira mutatva jelezte, hogy ők a ti embereitek – azaz magyarok 😀 Picit úgy tűnt, mint aki rutinból akarja lenyomni az egészet, oszt jónapot. Ez a játékidőből is érezhető volt: a Definitely Maybe turné átlagos játékideje kb. másfél óra, ezúttal kb. bő 1 óra tíz perc körül tartott, a korábbi setlistek alapján pár szám ki is maradt a szigetes állomáson. De tegyük persze hozzá, Liam mindezt baromi profin hozta, 52 évesen is pont olyan karcos a hangja, mint amibe a rajongók beleszerettek.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
