Finn–magyar barátság akcióban

Tömör, csupasz és feszes két percek. Terítéken a The Somersault Boy.


Húszasok játszanak zenét harmincasoknak. Mintha valami új hullámos gitármuzsika csendülne fel egy füstös szuterénben valahol 1999 egy eldugott szegletében. Feszes ritmusok, tömör mondandó. Mondhatnánk, épp megfelelő a rádiós lejátszáshoz, de mint megtudtam, azért ez még sincs így. Mindenesetre a The Somersault Boy épp azt a hangulatot csempészi vissza, amiért olyan nagy lelkesedéssel szerveztem kis barátaimmal koncerteket az 1990-es évek második felében a debreceni Tóth Árpád Gimnázium üvegházába.


Persze stílusát tekintve nehéz lenne belőni a Sallai László (ének, gitár), Horváth Zoltán (basszusgitár) és a finn Mika Sundholm (dobok) fémjelezte trió muzsikáját. Nem grunge, nem punk, még csak nem is posztpunk, vagy netán powerpop, hanem valahogy mindenből csippent egy kicsit. Az viszont tuti, hogy elképesztően gyors és velős dalokkal operálnak. Sebészileg metszik el akkor és ott, ahol kell.


Ennek a kicsit önmarcangoló, olykor önkritikus ritmushalmaznak pedig épp ilyennek kell lennie. Semmi finomkodás, a The Somesault Boy akkordjai nem fájdalmasan nyavalygó indie-muzsikák, amit amúgy én kifejezetten csipázok. Az önmarcangolást a srácok inkább picit viccesre, pörgősre vették, ami nekik jól áll, nem mellesleg koncerteken andalgás helyett mocoroghat az ember az ütemekre.


– Hat éve indult a dolog, otthon a számítógépemen írogattam dalokat, de semmi komolyat nem terveztem velük, csak a magam szórakoztatására. Ezeket végül 2011 szenteste feltettem a netre, és ekkor kezdődött az egész – mesélt a kezdetekről Laci. Innen egyenes út vezetett az akusztikus koncertek felé, ám – mint az énekes-gitáros mondja – mindig zenekarban gondolkodott. „Nem vagyok az a Bob Dylan-típus, aki színpadi jelenlétével egymaga belakja a teret” – vallja be a zenész, aki végül talált maga mellé két társat, akikkel beindíthatta a bandát.


A csapat 2012 nyarán vágott bele a kalandba. A számok vázlatait, magját Laci írja, és közösen ötletelnek azon, hogy akkor mi és hogyan maradjon meg, miből mit lehet kihozni. A munkamódszerük pedig – akárcsak a nótáik – az egyre jobb összeszokottság miatt is mind inkább gyorsabb. Hamar összeállnak a számok, és van, amit már egy próba után is simán lejátszanak a közönségnek. Mint Laci mondja, „nem matekolunk rajta sokat”. Mivel pedig maga a zenekar is ad hoc módon alakult, nincsenek nagyívű, megtervezett koncepciók, inkább a megérzéseik után mennek.


Esetükben a munkanyelv nem igazán volt kérdés. A finn Mika Sundholm érkezésével az angol használata praktikusnak tűnt, igaz, a szövegek esetében ez még okozott némi fejtörést. „Amikor megírtam az első adag számot, akkor vegyesen voltak magyar és angol nyelvű dalszövegeim, azt azonban tudtam, nem akarok kétnyelvű dolgot” – mesél a kezdeti dilemmáról Laci.


Végül azért az angol „győzött”, mert a magyar szövegeket egy azóta parkolópályára került zenekarral előbb felvette, és az induláskor az angol vonal tűnt erősebbnek, így maradt azóta is. Meg Mika is kapiskálja, hogy akkor miről is van tulajdonképpen szó.


A csapatnak az elmúlt két évben a fővárosban már sikerült kialakítania egy „kemény magot”, ami picit meglepő módon igen heterogén társaság. A zenéjükkel sohasem céloztak meg kimondott korosztályokat, szubkultúrákat, talán ezért mindez. Koncertjeiken jól megférnek egymás mellett a punkok, a 90-es évek hangzásvilágát kereső harmincasok vagy épp az indie szerelmesei is. Laci szerint talán azért alakulhat így, mert szeretnek slágerzenéket írni, a kicsit poposabb ritmusok pedig, mint az ő példájuk mutatja, sok mindenkit megmozgatnak. Igaz, ezt egyelőre még nem igazán tudták közvetlen Facebook-lájkokra váltani.


A srácok ennek ellenére nem viszik túlzásba a fellépéseket, jobb esetben havonta legfeljebb kétszer, ha játszanak. Most viszont még ennél is ritkábban. Laci szerint nem is érdemes egyébként ennél többször nyomni, nehogy elkopjon a banda.


A vidéki fellépések azonban továbbra is komoly fejtörést okoznak a zenekarnak, mert ritkán sikerül jó bulit leszervezniük, ugyanakkor van szándék, hogy legalább a nagyobb egyetemvárosokban meg tudják magukat mutatni a közönségnek. „A koncertszervezés nem olyan nagy ördöngösség, de nagyon rámenősnek kell lenni, ami tőlem igen távol áll” – mondja a csapat fellépéseit maga szervező énekes-gitáros, aki korábban számos külföldi bandának hozott össze koncertet Magyarországon. Igaz, saját bevallása szerint inkább sajnos ráfizetéssel.


Hasonló a helyzet a fesztiválok esetében is, a csapat picit „szerencsétlen” ezen a téren, ezért se mozgattak még meg sok vizet azért, hogy kezüket, lábukat törve bekerüljenek egy fősodrú feszt fellépői közé. Laci úgy véli, egy olyan feltörekvő zenekarnak, mint a The Somersault Boy, viszonylag keveset lehet profitálnia mindebből: nem feltétlenül menő helyen, nem feltétlenül jó időpontban tudnának a húrok közé csapni. Ezen akkor lehetne javítani, ha tovább erősödne a bázisuk.


Egyelőre a külföldi fellépések is csak a terepasztalon léteznek. Noha a netes lejátszások biztatók lehetnek, hiszen a hallgatók fele külföldről kattint a bandára, az eddig próbálkozások inkább hamvába holtak.


Laci szerint azonban egy-két üdítő kivételtől eltekintve külföldön, különösen Nyugaton magyarként maximum kuriózum lehet az ember. Elmennek rá, meghallgatják a helyiek, netán lemezt is vesznek, amit esetleg otthon be is raknak, de ennyi. Nagy áttörés nem várható, bár Keletre vagy a Balkánon előfordulhat, hogy szétszedik az embert, arra ugyanis nem mindig mennek el ilyen bandák.


– Itt-ott játszottak már minket, de megértem, hogy nem feltétlenül férünk bele egy nagy országos rádió profiljába, mert ugyan kétperces, slágerszagú cuccokat tolunk, de a hangszerelés nem igazán selymes – véli az énekes-gitáros.


Legnagyobb meglepetésükre ugyanakkor a banda The Music Died in 1999 című nótájával már szerepelt egy amerikai netes rádió magazinműsorában is, ahol a világ minden tájáról keresnek és mutatnak be zenekarokat. (Az adás itt meghallgatható, a The Somersault Boy 16:52-től kezdődik.)


A csapat azonban nem csügged, ellenkezőleg, a tervek szerint az ősszel vennék fel új lemezüket; az egy szusszal ledarált anyag pedig a Come On Feel the Misery munkacímet viseli. Amint megtudom, ezúttal picit koncepciózusabban rakták össze a számokat, s a „személyes nyomor” sokkal szofisztikáltabban jelenik majd meg az új korongon.


Ami a vizualitást illeti, a csapat új albumának borítóját is valószínűleg a képregényvonalon erős László Márk készíti majd, aki az első korong „dinós” dizájnjával nagyot lökött a csapaton. „Vicces, de többen emlékeznek a lemezborítónkra, mint konkrétan a zenénkre, jól eltalált cucc volt” – meséli nevetve Laci, aki azt is hozzáteszi, hogy a csapat sorozatszerű megjelenésben gondolkodik, így a következő album külleme hajaz majd az előzőre.


A The Somersault Boy egyébként legközelebb és legnagyobb örömömre két korábbi titánnal, így a Camp Koalával és a Mayberian Sanskülottsszal közösen lép majd fel május 7-én, csütörtökön az A38 tetőteraszán. Tessék szépen elmenni, topogni egy jót, már csak a Titánok miatt is!


Ez a cikk az mno.hu-n jelent meg. A megjelenés időpontja: 2015.05.03.

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Balogh Roland