Woody Allen is ugyanerről beszél

Bob Dylan Nobel-díjáról, a Petőfi Rádióról és rap zenéről is kérdeztük a Pegazusok Nem Léteznek tagjait.

 

Lakner Dávid (Magyar Nemzet)

 

 

Két új számmal állt elő szeptemberben az énekesnős búsongásban jeleskedő Pegazusok Nem Léteznek. Ezekről, illetve Bob Dylan Nobel-díjáról, a Petőfi Rádió átalakulásáról és Víg Mihályról is beszélgettünk Lázár Domokos gitáros-énekessel és Ács Eszter énekessel.

 

Négy évvel a Szomorú számok kislemez után némileg eltűnt a Pegazusok Nem Léteznek. A Trabanttal rokonítható, énekesnős-szomorkás minimált játszó csapat viszont már nem csak reménység: nagylemeze kiforrott látásmódról árulkodott. Nem csoda, hogy akkora várakozás előzte meg a most kihozott két új számot. Egyik, a Menekülök nyugodtabb, merengősebb, ugyanakkor szövegileg reménykeltőbb, a Senkiben nincs erő felkavaróbb, posztrockosan beindul, viszont nem látni már, hova tudnánk becsatornázni az így keletkezett energiát. A zenekart ismerve biztosak lehetünk benne: a szöveggel szemben itt van erő, a Pegazusoktól van mit várni a jövőben is.

 

– Mennyire áll magában a most kijött két szám? Egy majdani nagylemez részét fogják képezni?
Lázár Domokos: – Nagyon reméljük, hogy utóbb egy nagyobb anyag előfutárai lesznek, de azért most inkább önmagukban állnak ezek a dalok. Volt olyan időszak az elmúlt egy évben, amikor nagyon keveset próbáltunk és írtunk. Ezt a két számot tavasszal raktuk össze, és most, október előtt volt egy néhány hetes intenzív időszak, amikor felvettük őket. Jött egy eléggé erős lendület, amely előtte valahogy elkerült minket, és talán magunk felé volt ez a megjelenés a legfontosabb. Két éve jött ki a nagylemez, utána kicsikét tényleg leült a zenekar, mindenki ezer dolgot csinált, és csinál most is. Megijedtünk kicsit az elmúlt évtől alkotói értelemben is. Fontos kérdés volt, hogy merre tudunk továbbfejlődni, el tudunk-e, illetve, kell-e egyáltalán elmozdulnunk más irányba.

 

– Augusztusban olvashattuk, hogy mozgolódtok, nem sokkal később pedig már be is jelentettétek a kislemez-bemutató koncertet. Rohamtempóban készültek el végül a dalok?
L. D.: – Készülhettek volna azért rohamosabb tempóban is, de végül is nem ez a lényeg.
Ács Eszter: – Most – abszolút nem rossz értelemben – munkaként fogtuk fel ezt a folyamatot, azaz magunkat is rá kellett kényszeríteni, hogy ezzel foglalkozzunk. Tudatosan leültünk és akkor írtunk. Akartuk, hogy legyenek új dalok és ezt csak úgy tudtuk elérni, hogy tudatosan időt szakítottunk az írásnak.
L. D.: – Sokkal tudatosabbá kell most már válnunk, mint négy éve, amikor még ketten voltunk, és együtt éltünk. Ma már Eszterrel jóval kevesebbet találkozunk. Régen úgy volt ez körülbelül, hogy ha valami eszünkbe jutott, aznap este már meg is tudtuk beszélni, ki is tudtuk próbálni.

 

– A most megjelent két szám mintha egymás ellentéte lenne: az egyik, a Senkiben nincs erő fokozatosan válik lendületesebbé, katartikus, a másik, a Menekülök inkább nyugodtabb.
Á. E.: – Ez a habitusunkból fakadhat. A Menekülök inkább az én témám volt, a másik Dodié [Lázár Domokos – a szerk.]. A különbség az, ami köztünk a különbség.
L. D.: – Ami most köztünk a különbség! A Menekülöknél elég régen megvolt a zene, nyár elején mutattam meg a többieknek az alapot. A szöveg magját Eszter augusztus vége felé küldte el, azt kicsit továbbdolgoztam. Elég erős képsort írt, ez volt az alap.
Á. E.: – A Senkiben nincs erőnél Dodinak volt egy sora, a „csak sebeket látok, sebeket látok”.

 

 

 

– A szövegek kicsit ellentétesek is most: egyikben a valaki felé való menekülésről hallunk, a másikban arról, hogy senkihez nem lehet menekülni. Nem nehéz énekelni mondjuk az olyan szöveget, amely konkrétan a másik emberhez kötődik inkább?
Á. E.: – Én azt is magaménak érzem, hiszen Dodi közel áll hozzám, így a problémáival is ez a helyzet. Nekem a Senkiben nincs az erő az első, amelyről azt érzem, hogy nem rólam szól, hanem azokhoz, akiket szeretek. Nem kétségbeesett dolognak érzem, inkább elfogadást próbáltunk közvetíteni. Hogy tudjuk, mindenkivel ez van, és hogy senkinek sem könnyű.

 

– És mi a helyzet a Menekülökkel?
Á. E.: – Az konkrétabb dologról szól: olyasmiről, mikor tudod, hogy valamit nem kellene, mégis azt teszed. Mikor tudja az ember az eszével a szabályokat, mégsem úgy dönt. A szerelemről szól inkább.

 

 

– Van egy ilyen száma a Placebónak is, a Protect Me From What I Want.
L. D.: – Igen, azt ismerem is. Nem találunk ki annyira új dolgokat.
Á. E.: – Nem is hallottam még, érdekes. Nekem a legpozitívabb visszajelzések azok, amikor azt mondják: „ez a szám rólam szól”. Ez lehet a lényeg igazából. Sok olyan kritika ér minket, mennyire szomorú, depressziós a zene, pedig ez részben azért is van így, hogy megmutassuk, nem vagyunk egyedül ezekkel az érzésekkel. Jó ezt megosztani másokkal.

 

– A nehézségek kiírása segít az embernek feltöltődni, jobban lenni? A szomorú zene nem húz még mélyebbre?
L. D.: – Engem mikor nem vagyok valami jól, meg tud nyugtatni, ha hallok egy dalt arról helyzetről, hangulatról, amelyben éppen benne vagyok. Szerintem a dalainkban semmi olyanról nem beszélünk, amit ne éreznének mások is, még ha ezekről az érzésekről amúgy mi sem beszélünk mindennap. Ezért is lettünk talán alkotó emberek, ezért van a zenekar, hogy ezt megtehessük olykor intimebb módon. De sok ilyen olvasmány- és zenei élményem is van, nem kell feltétlenül ezekről kimondottan, cselekvő módon beszélni.

 

– Milyen olvasmányok?
Á. E.: – Murakamiról beszél mindig.
L. D.: – Magyarok közül Keresztury Tibort olvasom épp, nagyon jó tárcái vannak. Amikor gyűröm magam a mindennapi dolgokkal, jó érzés olyat olvasni, aki nagyon penge módon meg tudja ezeket írni. De Woody Allent is ezért szeretjük: szerintem ő is azokról a témákról beszél, mint mi a Pegazusokban, csak ő ezt vicces módon teszi, a humor eszközével. De Woody Allen művészete ettől még szerintem eléggé szomorú.
Á. E.: – De amúgy mikor a problémáinkról beszélgetünk, mi is röhögünk a másikon és magunkon is.
L. D.: – Igen. Az jutott eszembe, Woody Allen mondja az Annie Hallban, hogy az élet rettenetes vagy nyomorúságos, és örülj, ha csak rettenetes.

 

– Murakami Harukit az irodalmi Nobelre is esélyesnek tartják jó ideje. Aztán most mégis Bob Dylan kapta a díjat.
L. D.: – Murakami is humorral fogja fel azokat a dolgokat, amelyektől mindannyian szenvedünk. Ő nagyon nyugtató hatással van rám. Allen neurotikusabb, kapkodósabb, Harukiban benne van a távol-keleti nyugodtság. És szeretek az alkotó emberek életéről is olvasni. Murakaminak van az az önéletrajzi regénye, amelyet a futás kapcsán írt. Bob Dylan pedig nekem ugyanolyan, mint Víg Mihály, azonos szint, csodálatos, megérdemelte a Nobelt.
Á. E.: – Én sem szeretek arról beszélni, amit gondolok, érzek, ezért is jó ezeknek az embereknek az életéről olvasni. Példát nyerhetünk belőle, hogyan lehet magunkról beszélni. Kiderül az is, hogy az alkotóművészet is szigorú rendet igényel, ez is kemény munka.

 

– Ez az alleni fanyar humor megjelenhet a Pegazusoknál is?
L. D.: – Érdekes kérdés, mert a magamról elképzelt képem olyan, hogy én ilyen laza, szarkasztikus, fanyar humorral megáldott emberke vagyok. Erre törekszem öntudatlanul is, mert azt hiszem, hogy talán elviselhetőbb így a valóság. A dalszövegekbe ez mégsem szivárog át. Nem tudom, ez miért van.
Á. E.: – Talán azért, mert a zenében, írásban sincs olyan tudásom, amely ezt lehetővé tenné. Magunknak fontos ezek megírása, gyógyszer is, és az pluszdolog, hogy ennyi ember szereti. Nem az a cél nálunk, hogy letegyünk valamit az asztalra, hanem maga a munkafolyamat.
L. D.: – Lehet, azért sincs bennük a fanyar humor, mert ezek a dalok inkább abban a stádiumban íródnak, amikor magadnak megfogalmazod a helyzetet, amelyben vagy. Ezt azért általában nem viccelődve teszi az ember. Az már egy következő fázis, amikor humorral tudsz az egészre tekinteni. De ez változhat is, én például azt szeretem Lovasi Andrásban, hogy groteszk módon ír a szomorú érzésekről is. Alkati kérdés is ez biztosan. De az Európa Kiadó és a Balaton sem vicces, mi pedig a magyar zenék közül ezeket szeretjük igazán. A külföldiek közül a Nirvanát, hogy csak a legalapvetőbbet említsem. Ott van Kurt Cobain, ő is tök humoros ember volt, ez kiderül a vele készült interjúkból. A dalait hallgatva ez azért kevésbé jut eszedbe.

 

– Milyen új zenei hatások jelenhetnek még meg a Pegazusokban? Dolgoztatok már fel Kexet, Európa Kiadót is, jöhetnek újak is?
Á. E.: – Én nagyon szeretnék majd feldolgozáslemezt készíteni. Érzek egyfajta hálát az inspiratív előadók iránt. Sok dalnál úgy érzem, hogy amiről szól, azt ennél jobban nem lehet megfogalmazni. A hozzánk közel álló magyar underground-számokat dolgoznánk fel.
L. D.: – Az kicsit kínos, amikor egy alkotó ember görcsösen próbálja újítónak beállítani magát, eltagadva ezzel az őt ért hatásokat. Mások közt megalkotott keretek közt mozgunk, és ebben semmi gáz nincsen. Szerintem mondjuk a Trabant hasonló hozzáállással zenélt, mint mi, elsősorban önkifejezési formának tekintette a zenét, nem pedig a szakmai vagy szűkebb értelemben vett zenélésnek. Ebben az értelemben mi sem vagyunk zenészek.

 

– Kiket dolgozhattok fel, akikre nem is gondolnának az emberek?
Á. E.: – Inkább a dalok lehetnek ilyenek. Lehet szó Cseh Tamásról is, aki talán kevés embernek jutna eszébe velünk kapcsolatban.
L. D.: – Vagy ott van a belga Stromae, őt mindketten imádjuk, de ezt biztosan nem gondolná rólunk senki a Pegazusok alapján. Tőle azért vicces lenne valamit feldolgozni.
Á. E.: – A magyar szöveg azért fontos, ez áll közelebb hozzánk.
L. D.: – Nem tudom, magyarok közül ki lehetne meglepő egy ilyen feldolgozáslemezen. Mondjuk Ganxsta egy-két dalát szeretem, ez fura még nekem is. Kapásból tudnék mondani nyolc olyan külföldi hiphopot, amely itthon is lehetne, de sajnos nálunk nincs hasonló. Ilyen mondjuk Kendrick Lamar. Szóval nem ez a coelhoi értelemben vett hiphop. Vagy Eminem: szerintem szomorú, hogy nálunk nincsenek ilyen jellegű „sztárok”.
Á. E.: – És ő is beszél elképesztően súlyos dolgokról. A rap inkább a könnyedebb hangvételhez kapcsolódik nálunk.
L. D.: – Az Akkezdetphiait mondjuk szeretem, de az már közelebb áll a slamhez, költészethez.

 

– Sztárként mondjuk Majka?
L. D.: – Jó, ez csak vicc, de mondjuk ha jobban belegondolok, a Belehalok jó dal. Vagyis olyan értelemben biztosan, hogy benne van a rap zene eredeti lényege. Szerintem egy rapszám ne arról szóljon már, hogy élvezd a napsütést a strandon, mert minden jaj, de marhajó. Legyen trágár, legyen benne valami düh vagy intenzív érzelem, társadalomkritika. Ez a Magyarországon most futó, langyos, coelhoi bölcselkedő rap szerintem eléggé kínos.
Á. E.: – Itthon azt gondolják, az emberek szórakozás céljából hallgatnak zenét, és ez részben persze így is van. Sokan megfelelnek ennek az elvárásnak. Tőlünk pedig aztán megkérdezik, miért nem tudunk mi is vidámat írni. Azért kapcsolják be a rádiót is, hogy jól érezzék magukat.

 

– Most alakították át a Petőfi Rádiót ezzel a megfontolással.
Á. E.: – Igen, ezt már nem is akartam említeni.
L. D.: – Én viszont igen, észre kell venni, hogy erre a „csináljunk úgy, mintha minden remek lenne” narratívára kapcsoltak át ők is.
Á. E.: – Nem hiszem, hogy az embereknek erre van szükségük. Csak azzal azonosulnak, amit kapnak, amire „méltónak” tartják őket.
L. D.: – Meg is döbbennének az effajta szocializáció miatt az emberek, ha a tévés tehetségkutatóban olyan zenét játszanának, amilyen a miénk is. Magyarországon a művészvilágban elképesztően sok a tehetség, mégsincs kiaknázva ez. Pedig Nádas Péter és Krasznahorkai László is évek óta Nobel-esélyes, és azért ez jelez valamit. Vagy nézzük a zenét: Víg Mihálynak egy normális Magyarországon olyan státusban kellene lennie, mint Leonard Cohennek. A többség azt sem tudja szerintem, ki ő. És ez csak azért kár, mert az emberek csodás élményektől esnek el azáltal, hogy nem ismerik őt és a munkásságát.

 

További érdekességekért érdemes követni a rovatunk Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

 

Ez a cikk az mno.hu-n jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.10.19.