Egy lemez, ami bipoláris tüneteiben robbant nagyot

A No Human No Cry foggal-körömmel kapaszkodik a fájdalomba, egyúttal pedig félelmetesen emberi, tiszta és hamisítatlan. Berriloom and the Doom EP-kritika.

 

 

Bármekkorát is pukkan ez elsőre, de ami már kézhezvételnél feltűnt a Berriloom and the Doom lemezén, az a szépségre való különösen módszeres törekvés. Így arra sem panaszkodhatunk, hogy nagylemez helyett „csak” egy 6 hegyesre csiszolt EP-t kapunk. Már csak azért sem, mert egy patentül felvett ’geek heavy-metal’ (emo-indie) darabbal állunk szemben. Ha pedig még csavarnánk a dolgon, akkor a csillogó gitárhangzás, a fátyolkavics-emo és a menőn duplázó lábdobmágus miatt a szamárlehelet-hardcore jelző is méltán jár nekik 😀

 

A lényeg azonban az, hogy ez a gyönyörűség bipoláris tüneteiben robbant nagyot, azaz pengeélen jár keringőt a kietlen, mezítelen gyengeség és a talán még nagyobb pőreségre utaló tartósan lemoshatatlan, mocskos, őszinte beismerés. Ezen a lemezen a fanatikus fogyasztó ösztönösen hajlik arra, hogy zeneileg erősen ezt a fajta szélsőségességet keresse, kedvelje.

 

S ha elindítjátok az EP-t, a számok mellé szépen végigvesszük, hogy miért írtunk ilyen felvezetőt a kislemez elé! Azonban előtte még egy utolsó dologra érdemes felhívnunk a figyelmet: a ’98-as Windows asztal Berriloomosított, csodabogár borítója nélkül bele se kezdjetek ebbe a lélektani lemezbe, mert különben nem jön át teljesen, abszolút kell az élményhez. Nem egy konvencionálisan felvidítós, vagy dühleadós lemez, ezért csak óvatosan vele, nem biztos, hogy sebeket gyógyít, vagy szakít fel éppen. Így inkább gondolkodós, filozofálós kései estékre ajánlanánk, amikor alapvetően rendben van az ember lelkiállapota.

 

 

 

Ha tehát nekifeszülünk a daloknak, az is gyorsan kiderül, hogy a zene mellett szövegileg is át lehet venni a fentebb vázolt képet. Valahogy elképesztő, hogy lehet valóság és képzelet közepette, vagy mellette, vagy a kettő közös halmazában így „mozogni”, mint rögtön A Lake Filled With Sand-ben, szél által tartva ketrecekben meg elhomokosított folyók tetején. A kajánul elarénásított darabban finoman érződik egy bizonyos nyomasztottság, ami végül nem csap át reszketésbe.

 

Ez a második számon, a Poor Creature-ben is hasonlóan kerül elő, s közben egyre jobban kamáljuk, bár itt nem olyan jelentős, mint az elődjében. Ugyanaz a tartalom megy le benne először erőszakosan, majd ultra-finoman, mégsem érezzük azt, hogy egy orgazmus utáni kínos szeretkezésbe csöppennénk, sőt, ez a struktúra a megszokottól üdítően eltérő eredeti karakterisztikát kölcsönöz a számnak. Érdemes megfigyelni, hogy a nyugisabb rész előtt már milyen organikusan működik együtt a sikoltós vokál meg az ének. Ez a leülős tendencia lehet egyfajta utalás a beletörődésre, ami reflektálhat a dalban említett vegetáló, alig láthatóan pislákoló létformára.

 

De ha már ilyen gusztustalanul kicsinynek akarjuk érezni magunkat nyergeljünk csak át a Frontal-ra, ami garantáltan lehoz a hullámzásával. Már ahogy az első szavak vontatottan elhangoznak, létrejön a kiégett, életunt környezet. Mellesleg bevallom, az első versszakával megvett kilóra, ez a kedvenc momentumom a lemezről. A vége elég homályosan utalhat a kellemes, búcsúzó halálra.

 

A banda közben bohókás melódiákkal vedlik pop-kosztümbe a William Carlos William-ben, ahol gyerekmondókákat megszégyenítő fordulatokkal operálnak. Jó, na, nem ér ironizálni, ha egyébként az egyszerű, aranyos hasonlatnak is van mondanivalója. Tovább haladva a számok közt, valószínűleg valamilyen álmot elevenít meg a Radiohead-hangzás-orientált Ears of Wheat, amiben az „I know what I’m doing” pont egy tipikusan olyan mondat, amit ezen a lemezen végképp nem szabad elhinnünk. Picit leülős trekk, előkészítés egy végkifejletnek.

 

BERRILOOM AND THE DOOM | EARS OF WHEAT

ғɪʀsᴛ sɪɴɢʟᴇ ғʀᴏᴍ ᴛʜᴇ ᴅᴇʙᴜᴛ ᴀʟʙᴜᴍ ‘ɴᴏ ʜᴜᴍᴀɴ ɴᴏ ᴄʀʏ’: https://berriloom.bandcamp.com/album/no-human-no-cry Vɪᴅᴇᴏ ʙʏ Gɪᴅᴇᴏɴ R. Hᴏʀᴠᴀᴛʜ Mɪxᴇᴅ ᴀɴᴅ Mᴀꜱᴛᴇʀᴇᴅ ʙʏ Gᴇʀɢᴇʟʏ Kᴀᴛᴏ Rᴇᴄᴏʀᴅᴇᴅ ʙʏ Sᴢᴀʙᴏʟᴄꜱ Pᴜʜᴀ ᴀᴛ Rᴇᴄᴏʀᴅ Lᴏᴡ Sᴛᴜᴅɪᴏ Iʟʟᴜꜱᴛʀᴀᴛɪᴏɴ ʙʏ Gᴀʟʟᴜꜱ Bᴀʟᴏɢʜ © Bᴇʀʀɪʟᴏᴏᴍ ᴀɴᴅ ᴛʜᴇ Dᴏᴏᴍ , 2̷0̷1̷8̷ Lʏʀɪᴄꜱ sit on the edge of bed no one can see you.

Ahol végképp összezavarodhatunk, mert meghalljuk a ’god’ szót a torzított pop számban, amit eddig egyszer sem. Én ugyanis valahogy sehogy sem tudom végül az önmeggyőzésre rávenni magam, hiába szól rendkívül reményteljesen az utolsó pillanatig az akkordsor, az „I know you will love yourself” sorocska nem bizonylat a megváltódásra. Még ha talán hamisan is, de legalább megnyugvással ér véget itt a lemez.

 

Aki pedig élőben szeretné meghallgatni a Déri Ákos (gitár, vokál), Kovács Gábor (dobok, vokál) és Kővári Gábor (basszusgitár, vokál) felállásban üzemelő triót, az legközelebb november 3-án, az esztergomi Sportalsóban megrendezésre kerülő, BAKE the DEAD III. – „The Order of Apocalypse” fantázianéven futó eseményen megteheti. Ha pedig Budapesten szeretnétek őket elkapni, akkor november 24-én az Instantba érdemes mennetek, ahol a Képzelt várossal játszanak majd közösen. Lehet tehát szépen koncertre menni, nagyon ajánljuk 😉

 

BAKE the DEAD III. – “The Order of Apocalypse”

További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

Kelemen Dávid