Stu Larsen egy csendes ausztrál srác, aki egy farmon nőtt fel. Azóta gitárjával járja a világot. Mi első saját düreres bulija előtt a dalszerzőlétről faggattuk.
► For English version, please CLICK HERE ◄
Stu Larsen először járt úgy Magyarországon, hogy saját szólójával lépjen fel. Az ausztrál gitáros-dalszerző egy igen feszes turné keretében robog épp át Európán, s hozzánk honfitársával, Tim Harttal érkezett. A düreres buli előtt velünk is leült beszélgetni, s Timet sem hagyta egyedül, aki itt-ott belekotnyeleskedett a szövegelésbe.
Farmon nőttél fel, mostanság pedig folyamatosan járod a világot. Hiányzik az a fajta életmód, szeretnél valamikor visszatérni hozzá?
Igen, azt hiszem. Mostanában is előfordul, hogy egy-két hetet valami nyugodtabb helyen töltök. Nem farmon, de kicsit távolabb a nagyváros zajától. Szeretem az ilyet, a gyerekkorom végtelenül békés volt, semmi autóforgalom vagy ilyesmi. Amikor majd abbahagyom a folyamatos jövés-menést, és lesz egy házam, nem tudom, hogy farmon vagy egy nagyvárosban élnék-e szívesebben. Talán mindkettőre szükségem lesz, nehezen tudnám elképzelni magam mindig egy farmon vagy mindig a városban.
A másik érdekes dolog a fiatalkoroddal kapcsolatban az, hogy visszahúzódó, félénk gyerek voltál. Ezt levetkőzted azóta, vagy megtanultál együtt élni vele? Ideges vagy, mielőtt felmész a színpadra?
Igen, most már sokkal jobb (nevet). Amikor kicsi voltam, nem vettem fel a telefont, és ha valaki beszélgetni akart velem, teljesen befeszültem és nem beszéltem. Aztán elkezdtem utazni, meg kellett oldjam a dolgaimat, úgyhogy kénytelen voltam megismerni embereket, és beszélgetni velük. Ennek már tíz éve. Sokkal kevésbé vagyok félénk, inkább csendesnek nevezném magam. A fellépések előtt még mindig izgulok, de szerencsés vagyok, mert – ezen a mostani turnén különösen – fantasztikus közönség előtt játszom mindenhol. Óriási érzés az általuk teremtett atmoszférában zenélni, érzem a szeretetet, így aztán az idegesség is pillanatok alatt elszáll.
Amikor dalszerző-énekesekről esik szó, mindig eszembe jut a következő kérdés: hogyan tudod fenntartani a közönség érdeklődését? Manapság annyi féle zenekar létezik, különböző hangzásokkal, vizuális effektekkel, te pedig ott állsz tök egyedül egy akusztikus gitárral. Gondolkodsz egyáltalán ezen?
Nem, ez egyáltalán nem érdekel. Az emberek mindig gitároztak és énekeltek, és a gitár a jövőben is mindig kéznél lesz. Szeretem az egyszerűségét ennek a fajta zenének. Nem akarok nagy fényeket, vagy bármi egyéb megfejtést, én csak történeteket akarok mesélni és dalokat énekelni, ennyi az egész. Nem kell a show.
Számomra egy másik ausztrál, Tommy Emmanuel jelentett óriási élményt, amikor láttam élőben…
Ó, igen. Volt Budapesten?
Igen, sokszor, nagyon szeret itt játszani.
Wow, hát igen, ő valóban lenyűgöző! Igazából ő volt az egyik oka annak, hogy el akartam kezdeni gitározni.
Tényleg?
Igen, kb. tíz éves lehettem, amikor apukám elvitt egy koncertjére, a Toowoomba városában működő Empire Theaterbe. Az egy gyönyörű színház, és emlékszem, teljesen le voltam sokkolva. Ő az egyik legjobb a világon.
És az ő hatására kezdted el az ujjal pengetős (fingerpicking) technikát is használni?
Nem vagyok én abban olyan jó. Az biztos, hogy nem tudok úgy játszani, mint Tommy Emmanuel. Nem is tartom magamat igazán jó gitárosnak, egyszerű akkordokat játszom csak, egyszerű dallamokat éneklek rájuk, és egyszerű szöveget írok hozzá, ami elmesél egy történetet. Egyszerű a zeném, azt hiszem, ezért is tudnak kapcsolódni hozzá az emberek. De itt van Tim Hart, aki ma este előttem játszik, ő például remek gitáros…
Tim Hart, a háttérből: Ne hallgass rá, nagyszerű gitáros! (mindenki nevet)
Még egy izgalmas kérdés, ami inkább a dalszerző oldaladról szól. Fontosnak érzed, hogy időről-időre megújulj, új dolgokat próbálj ki a zenédben? Úgy értem, hogy a közönség könnyen ráun mindenre, és azt mondják, hogy “ezt már hallottuk, csak ismétled önmagad”. Állítasz magad elé új kihívásokat?
Ez egy jó kérdés… nem is tudom. Igen…, úgy értem, hogy nem is tudom. Nem igazán. Nem tudom (nevet). Igazából minden nap más, önmagában az a kihívás, hogy minden nap máshol vagyunk és más emberek előtt játszunk.
Egyszer azt mondtad, hogy a saját dalaid közül a San Francisco a kedvenced. Még mindig az?
Azt hiszem, igen. Sok kedvencem van, de a refrén abban a dalban nagyon közel áll a szívemhez: ‘I won’t know where I’m going till I get there.’ – ‘Nem tudom, hová megyek, amíg oda nem érek’. Így szeretem élni az életemet. És nincs tervem, hogy mi lesz mondjuk öt év múlva, hogy hol leszek éppen. Ami történik, az történik, állok elébe. Úgyhogy igen, az üzenete miatt ez a kedvencem.
Pont ez lett volna a következő kérdésem. Hogy hogyan szeretnéd látni magad mondjuk tíz év múlva.
Nincs rá válaszom (nevet). Nem tudom. De tényleg, szeretem ezt az életformát, nem agyalok túl sokat semmin. Amikor otthagytam a munkámat tíz éve és hirtelen az enyém lett a világ összes szabadideje, simán azt tudtam mondani, amikor megkérdezte valaki: „Nincs kedved Új-Zélandra menni?”, mást nem is mondhattam, „Hogyne lenne, nincs semmi más tervem”. Szóval sokkal könnyebb így igent mondani, nagyon szeretem ezt a hozadékát a nemtervezésnek. Igyekszem nyitottnak lenni mindenre, és kihozni a lehető legtöbbet a lehetőségekből.
A turnéprogramod elég húzós.
Teljesen normális, rendben van (nevet).
Minden egyes napját élvezed, vagy vannak nehezebb pillanatok?
Persze, néha eléggé kimerülök. De amikor elkezdődik egy koncert, akkor rögtön fel is töltődöm energiával. Ha például tíz órát vezettem aznap, vagy a tizedik fellépés jön zsinórban, az kemény, de a színpadon megint érzem, hogy élek.
Van olyan helyszín, ahol még soha nem játszottál, de nagyon szeretnél a jövőben?
Van sok, de túl nagyok (nevet). Például az Empire Theatre, Toowoomba-ban, ahol Tommy Emmanuel-t láttam. Az remek lenne, de túl nagy nekem, 1500 fős. Az én közönségem maximum a harmada, szóval ez úgy jöhetne össze, ha egy évben csak egy koncertet adnék, és mindenki eljönne, akit érdekel. De amúgy szerencsésnek mondhatom magam, hiszen rengeteg fantasztikus helyszínen játszottam már, egyedül is, illetve a Passengerrel közös turnén is.
Tudnál ajánlani valami jó zenét az olvasóinknak? Olyasmire gondolok, amit a szabadidődben szívesen hallgatsz.
Mostanában Tim Hart-ot hallgatok, hamarosan kijön az új albuma. Azt hiszem, ma jelent meg róla egy dal. (Tim felé) Tim, ma jött ki az új számod?
Tim: Aha (nevet).
Stu: Vagyis holnap, de Ausztráliában már ott járunk. Jövő év elején jön ki Tim albuma, amiből hallottam már néhány dalt. Imádom. És ott van még a The Teskey Brothers, akiket szintén nagyon szeretek mostanság. Nagy jövőt jósolok nekik, zseniális banda! Ausztráliában már nagyon népszerűek, és Európában meg Amerikában is kezdenek feltűnni. Vagy említhetném Ken Yates-t, Kanadából, aki a kedvenc dalszerzőm egy ideje. Egyébként idén augusztusban nyolc órát vezetett azért, hogy Washingtonban együtt játsszunk.
Turnézás közben van időd szétnézni ott, ahol játszol? Hogy tetszik Budapest, mennyit láttál belőle?
Nem láttunk túl sokat. Egyszer már jártam itt, amikor Passenger játszott a Szigeten. Az volt az első élményem, hatalmas fesztivál, rengeteg ember, de a városból semmit nem láttunk. Ma délután egy kicsit körbe tudtam nézni, és teljesen lenyűgözött a belváros. Gyönyörű! Szeretnék többet maradni. Valamikor vissza tervezek jönni, egy-két hétre, amikor felfedezem magamnak a várost.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
