Mikor adna ki egy zenekar egy szakítós dalt, ha nem Valentin napon? Ismét egy adag klisét kaptunk vagy sikerült valami maradandót alkotni? Pixel Cranes-kritika.
Még mielőtt a Pixel Cranes daláról mondanék bármit is: ez a legjobb cím, amit hallottam, legalábbis hirtelen nem tudok jobbat mondani. Rengeteg olyan sor van a benne – gondolok itt főleg a refrén képeiben előfordulókra – , ami elvihette volna a srácokat popos irányba, de ez nem történt meg. Aki pedig írt már életében bármit, akár nagy kórusművet, akár csak egy kis iskolai dolgozatot, az pontosan tudja mennyire bonyolult jó címet adni. Ez ezúttal jól sikerült. Akkor is, ha az abban megjelenő kép csak a dal legvégén bukkan fel.
Na, igen, a dal vége, ezzel viszont akad egy kis gond. Nem tudom, miért könnyítették meg a rádiós szerkesztők dolgát a fiúk. Jó tudom, hogy soha nem fog rádióba kerülni, sajnos, de tegyük fel, hogy ha normális médiahelyzet lenne kis hazánkban, és lenne rádió, ami játszik különböző stílusú zenéket, akár még underground előadókat is bemutat. Most, hogy eléggé elrugaszkodtunk a valóságtól, térjünk egy kicsit vissza hozzá, ez a rádió ugyanis ugyanúgy nem szereti a hosszú dalokat, mint a mostaniak. Bárki is ülne be a mi kis elképzelt szerkesztőségünkbe, pontosan tudná, hogy hol vágja meg a dalt.
Azzal a résszel (amit direkt nem írok le hol van, szerintem mindenki tudja, ha pedig nem akkor csak az én fülemet zavarja) nem az a baj, hogy ott van, hanem, hogy a többi részéhez képest hiányoznak belőle a kreatív mozzanatok.
Mert, hogy a dal nagyon rendben van, az biztos. Gyönyörű képekkel operál a szöveg, amit kiválóan támaszt meg a zene. A Valentin napi hatásvadászat pedig nem vesz le az értékéből. Noha azon a napon dobták ki, amit ma már menőbb utálni és rosszul érezni magunkat tőle, mint jól, de ez a szám azért nem erre játszik rá. Egy általános érzés, amit zseniálisan el is kaptak egyetlen képpel. Milyen szar az, amikor valaki kikerül az életedből, és el kell rakni a képeit. És mivel a szöveg kicsit azt is sugallja, hogy ez egy legjobb barát is lehet, nem veszíti el üzenetértéket, és nem kelt olyan hatást, hogy direkt szeretnének a srácok a Valentin nap Grincseivé válni.
Rengeteg fantázia van ebben a formációban, amit eddig is tudtunk, nem hiába írtunk már róluk megannyiszor, szerepeltek Az év dalánokon, de mindez ismét igazolást nyert. Az pedig, hogy miért nem láthatjuk őket élőben az számomra rejtély, remélem ez változni fog.
Ennyire szép képeket szövegben, ilyen modernre vett hangszerelés mellett, talán még nem is hallottam. Alternatív, de teljesen befogadható, nagyon egészségesen eltalált arányok mozognak szövegileg és zenében is. Én ezt hívom igényes popzenének.
Ha tetszett a dal, és szeretnétek még többet olvasni András és Gergő közösködéséről, legutóbb ezt írtuk róluk. Két éve megjelent Iridescence című lemezüket pedig így veséztük ki egy interjúval egybekötve.
Hétperces tengeri szörnnyel sokkol a Pixel Cranes | Ígéretes titánok
Az In Between Oceans sose lesz rádiósláger, viszont baromira olyan, mint egy neonoir thriller betétdala. Elképesztően lassú, és a torz gitárbetétek kiherélnek.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
