Az év elején megjelent bemutatkozó nagylemeze után vágtat tovább a Madrapur. „Alt-pank jóság”, koncert, és a legfontosabb: páros kritika az új EP-jükről.
Közeleg az ősz, ezért picit mi is megújulunk, és rendhagyó dologba vágjuk a fejszénk. Ez pedig a PÁROS KRITIKA. Reményeink szerint mostantól kezdve, ha lehet, még inkább elmélyülünk a zeneértelmezés rejtelmeibe, és időről időre – növelve az esztétikai sokszínűséget – két szerzőnk két aspektusból esik neki egy-egy lemeznek.
Első választásunk a MADRAPUR zenekarra esett, amelynek bemutatkozójáról szűk két éve írtunk, és amely azóta is rendesen pörög a maga tempójában. Az év elején megjelent Jóra nap süt, rosszra hold címet viselő bemutatkozó nagylemezük után a napokban hozták ki ötszámos kislemezüket A Madrapur lesz@rja fantázianéven. A Szabados Gábor (ének, gitár), Kozma Máté (ének, gitár), Ferencz Bence (basszusgitár) és Nagy Gábor (dobok) felállásban üzemelő csapat a dalokat egy lemezbemutató keretében augusztus 29-én, szerdán a Robotban mutatja majd be az Idegen társaságában. Addig pedig itt a Titánok első páros kritikája két új szerzőnk, Somogyi Bence és Kelemen Dávid tollából. (Jó olvasást és zenehallgatást!)
(Somogyi Bence)
A Madrapur lesz@rja – üzeni az új anyag borítója, illusztrációként mindezt megtámogatva a modern punk ruhatár leglázadóbb viseletével, a zokni-szandál kombinációval. A tökéletesen eltalált kép (Lengyel Heni munkája) világítóan sárga hátterével azonnal odaég bárki retinájára, egyúttal tökéletes filtert biztosít az öt új dal végighallgatásához.
És hogy milyen is ez az öt új szám? Egyrészről baromi jó, pont úgy, ahogy ettől a négy arctól várjuk – másrészt pedig talán egy kicsit semmilyen. De haladjunk sorban.
A kislemezt nyitó Semmi lebegős gitártémájába pofátlan egyszerűséggel berobbanó garázspunk riffelés tökéletes esszenciáját adja a Madrapur egyszerre gondolkozós és ugrálós zenéjének. Tomboló nihilizmus, lecsupaszított zene és szöveg: remek felvezetés, és egyben mindjárt az EP egyik legerősebb tétele.
Az ezt követő Taxis jól fütyülhető refrénjével nagyszerű koncertszámnak ígérkezik (de még akár rádióbarátnak is nevezhetnénk, ha ez nem sértés egy magát pankként definiáló zenekar esetében). Kötözködő énem ugyan megjegyezné, hogy aki taxizik, az maga nem igazán szokott tankolni, de hát ennél nagyobb problémánk sose legyen. Az első szám két perce után itt már van idő a zenei készségek megcsillogtatására is: bár a Madrapuré nem a matekosan felépített gitározás és a vad törtritmusok zenéje, de az egymást okosan váltó témarészleteknek köszönhetően mégis sokkal több holmi egyszerű csépelésnél.
A harmadik-negyedik track a Bolond és az Apád háza címeken fut, és ha a Semmi a zenekar esszenciája volt, akkor ezeket nevezhetnénk nagy általánosságban „magyaralternek” hívott zene kivonatának is. Bár az egyre jobban egyediesedő Madrapur-hangzás megmenti a dalokat az egyszerű Kispál / 30Y / Supernem / Szabó Balázs-utánzat (a legtalálóbbnak tetsző aláhúzandó) skatulyától, azonban talán itt érhető tetten a legjobban az emlegetett semmilyenség. Középtempó, nyers gitárhangzás, szerelmi téma, talányos sorok, a prozódia programszerű figyelmen kívül hagyása, a vokálok, de még a basszusmenetek is – mindez együtt egyáltalán nem eredményez rossz zenét, csak éppen olyat, amit hallottunk már.
Végül aztán jön a zárótétel, az Újra szeretek, és visszaállítja a rendet a fülekben. Csodálatos elszállás, ordítható refrénnel – ha a zenekar által is megénekelt BTK-n ezután nem lesz sikk ezzel a számmal szerelmet üzenni valakinek, akkor nagyon más már az egyetemi világ, mint amikor én odajártam. Nagyszerű és előremutató lezárása egy, az apróbb hibáival együtt is remekre sikerült, szövegében és zenéjében egységes kislemeznek, ami lendületével és szellemes szövegével úgyis elviszi táncolni az embert – ha akarja, ha nem.
(Kelemen Dávid)
Az új MADRAPUR kislemez célja valószínűleg az, hogy örömködő pogóra pörgessen minden fiatal, vagy fiatalnak kívánkozó boldogságkereső lelket, miközben a szövegek kinyitják a mellkasüregi csakrákat. Nálam totális sikerrel teljesített. A januári nagylemezük után ezúttal öt izgága gitáralapú számot kapunk, amit a YouTube-on egy-egy szövegvideóval fejelnek meg, ez pedig sokkal jobb, mintha szimplán az EP borítójával tolták volna ki őket.
Ha instrumentálisan hallanám a számokat, egészen biztosan azt mondanám, hogy milyen kúl kis kaliforniai banda lehet a szerző, közben érezném a gaz jellegzetes illatát és a szimpatikus gördeszka-súrlódáshangot is biztos azonnal hozzátársítaná az agyam. Mégis, hiába a túl laza ‘skate-punk’ és ‘indie-rock’ egyvelegének álruhája (az általuk használt alt-punk-ot is találónak tartom), plusz mintha a Felső Tízezer kicsit torzítottabb verzióját hallanám, valahogy tényleg több lesz az ember azzal, hogy meghallgatja a lemezt.
Nem mondom, csapdát is rejt a dolog. Elsőre talán túl gördülékenyek, túl fogyaszthatóak a számok zenei részei ahhoz, hogy száz százalékkal lehessen a szövegeket vizslatni, de ha ezen a kezdeti fejrázós-ingeren túllépünk, felfedezzük például rögtön a kettő percet alig túllépő Semmi ingerült elveszettségét. Még nem vagyok 27 éves (egyelőre közel se járok hozzá), de ha természetes önátértékelési zavarodottságtól, ürességtől meg ezekből kialakult csipetnyi dühtől megspékelve ülök majd le számokat írogatni annyi idősen, tökre nem leszek meglepődve, ha megírom konkrétan ugyanezt a szöveget. Plusz, ami a dolog abszolút csimbarasszója; ezt ugyanúgy átérezheted 14 vagy 38 évesen is.
A Bolondban közben simán el lehet hinni, hogy tényleg, ha nem is indokolt, de élvezetes lesz@rni mindent egy cserbenhagyásos szívtrauma után. Magabiztos, de melankolikus rezgések, vigyázzatok! A Taxisban aztán, ahogy a lemez a tetőfokára hág, szét lehet üvölteni, hogyan fogadjuk meg a menekülést a saját célzott sodródásunk elől. És milyen csodálatosan kalandosra vett a vizualitás: akkor lóghatunk meg előle, miközben az épp kábelt fektetni menne a benzinkúton.
Az Apád háza meg egyszerűen kikezdhetetlen. Mindent átad, amit a Madrapur vagánysággal kifejez. Akkora pernahajder-himnusz, hogy egyszerre belepirulsz, de iszonyatosan élvezed is. „Picsába az egésszel”, ha sosem akartad még a csajod / pasid háza előtt bömböltetni a rádiót egy pillanatnyilag végtelennek hangzó számmal, akkor asszem, ez a banda írt valami tökéleteset neked. Erre tuti kimászna a valakid. Meg a valakid apja is talán…
Végül, de nem utolsósorban az Újra szeretek fogalmazza meg az érzések ébredését. A kirobbanó refrén és a felszabadult vokálok a tökéletes recept ahhoz, hogy ha kevésbé vagy szerencsés, legalább a szám erejéig, ha meg épp szerencsés, a szám után is érezz valami bizsergést a baloldali mellkasüregedben.
Mondanám, hogy ha újra húsz lehetnék, akkor rongyosra hallgatnám ezeket a dalokat, neten is meg koncerten is, de mivel épp 20 éves vagyok, ezért tényleg rongyosra hallgatom, mert pontosan arra valóak. Jönnek, hogy fölhevítsék a véredet, forradalmat robbantsanak ki benned, majd pillanatról pillanatra elévülnek, hisz neked is tovább kell lépned, úgy, ahogy a szövegek leszűrt bölcsessége sugallja. Nem baj. Idővel kapsz mindig repetát.
A Madrapur lesz@rja 1000 forintos támogatásért cserébe lehúzható a zenekar Bandcampjéről, és mától Spotifyon is elérhető.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
