A Muriel új kislemeze, a Doggy Bag minimum kétarcú. Reggel koffein helyett is remek, a magyar nyelvű dalokkal pedig csak tovább nőttek a szemünkben. Kritika.
A Muriel legénysége /// Fotó: Kleb Zsófi / Design: Tóth András
Olyan ez a lemez, mintha egy festő fiókba dobott, elfeledett képeiből hoznánk össze egy kiállítást. A koncepció szerint a Doggy Bag című korongra azok a dalok kerültek fel, amelyek valamilyen oknál fogva nem fértek rá az előző albumokra. Az összképhez persze még az is hozzátartozik, hogy egy megújult formációban, plusz hegedűvel és perkával kiegészülve zenélnek a srácok, amely igazán sajátos és sokszínű hangzásvilágot eredményez. Jó, mondjuk a különlegesség eddig is a védjegyük volt.
A Muriel számomra kétarcú. Nem kell persze semmi durva dologra gondolni, épp ellenkezőleg!
Egyrészről a líraibb dalaikat hallgatva mindig is elfogott egy furcsa érzés. Talán Adrián hangja miatt – vagy csak túl sok középkori filmet néztem –, de mindig egy vár udvarában éreztem magam. A főtéren futkosó emberek, árusok, a háttérben pedig a zenekar. Persze nem olyan „Ed Sheeran & Trónak harca” dologról beszélek. A Muriel nem az uralkodó hőstetteit énekli meg, hanem az emberekhez szól, gondolatokat próbálnak ébreszteni, a világra reflektálnak. Ahogy egy művésznek azt tennie kell(ene). Az Ez a világ, illetve a Stages című dalok pont ezt hozzák. Mély mondanivaló, szépen komponált, építkező zene; a srácok hűek maradtak önmagukhoz.
Kuriózumként, az eddig csak angolul éneklő banda most két magyar számot is rögzített. És milyen jól tették! Bármennyire beszél valaki tökéletesen egy másik nyelvet, sokkal nehezebb nem az anyanyelvén átadni az üzenetet. Ehhez jön még, hogy olyan kifejező, képszerű szövegek születtek, amelyeket kár lett volna elengedni. Én például „angol szöveg párti” vagyok; egyszerűen azért, mert hatalmas kihívás úgy gondolotakat megfogalmazni, hogy az énekelhető és mégis könnyen értelmezhető legyen – s magyarul ez nehezebb, mint angolul. Sok stílus meg angolul jobban is szól. Ennek ellenére azt vallom, hogy ha valaki itthon szeretne érvényesülni, akkor jobban jár, ha hosszútávon nem csak idegennyelvű dalokban gondolkodik. Pont azért, mert így sokkal könnyebb megszólítani az embereket meg közösséget, közönséget építeni. Átadni az üzenetet.
Így van ez a Szörnyes című dalnál is. Ha nem tévedek, ezt a szöveget egy már meglévő, és megjelent – Pat Garret Fountain of Fun – című dalhoz írták. Vagy a magyar szöveg volt előbb, ki tudja. Nem fordításról van szó, teljesen más a téma, a hangulat azonban sokkal jobban illik ehhez a mondanivalóhoz. Na, és akkor bevallom: ebben a dalban kb. 2 percnél van egy kiállás. Mikor először meghallottam, azt hittem, valami baj van a lejátszómmal, ugrott egy számot vagy ilyesmi. SÍRTAM A NEVETÉSTŐL. De most komolyan! Annyira kizökkent az addig épülő világból, mintha a spektrum másik végét akarná megmutatni, kissé ingerült, de mindenképp humoros módon. Aztán vissza a valóságba. Tök jó! Működik.
Másrészről a Muriel számait hallgatva akarva akaratlanul az RHCP jut az ember eszébe. Kellemes gitártémák, vegyülnek az irányzatok, és mégis valami stílusosan egységes dolog jön létre. Ezen a lemezen a Thingaz és a már említett Szörnyes képviselik egyértelműen ezt a vonalat. Nyilvánvalóan amolyan Murieles módon. Még egy babzsákban ülve is lötyögni kezdtem rá, mert annyira egyben van.
Valahogy mindig is őket tartottam az egyik legalulértékeltebb hazai zenekarnak. Azzal, hogy nyitottak a magyar nyelv felé, továbbnőttek a szemeben. A Doggy Bag méltó folytatás, vagy inkább kiegészítése a zenekar eddigi munkásságának. Jól adoptálták az új hangszereket, amivel további színt vittek a zenéjükbe. Fenséges lett. Várjuk a folytatást!
Aki pedig élőben szeretné meghallgatni a srácokat, szeptember 16-án az Akváriumban mindezt megteheti, ahol az ék zenekar társaságában mutatják be az új kislemezt. Addig meg lehet szépen hallgatózni, megéri 😉
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
