Miért hangol át valaki a tehetségkutatókból az undergroundba? Erről meg a rádiós lejátszásokról is beszélgettünk a yesyes tagjaival első nagykoncertjük előtt.
A yesyes legénysége: Szabó Ádám és Katona Tamás /// Fotó: Földi Ádám
Szeptember 22-én pénteken a Gödörben adja első saját nagykoncertjét a Szabó Ádám (harmonika-ének) és Katona Tamás (dob) fémjelezte yesyes. Ennek kapcsán ültünk le beszélgetni az elektróduó tagjaival.
Érdemes azzal kezdenünk, amivel Petneházy Flóra menedzseretek keresett meg minket, és tényleg érdekes téma, azaz, Ádám így az első önálló yesyes-koncert előtt szívesen mesélne arról, hogy az X-faktor és Csillagszületik világából hogyan és miért szeretne inkább az underground életben érvényesülni, zenekarral az oldalán. Adott tehát a kérdés, miért gondoltad / gondoltátok úgy, hogy a dolgok, az érvényesülés nehezebbik oldalát megfogva kezditek el felépíteni a formációtokat?
Szabó Ádám: Ez a tehetségkutatós dolog ugye csak engem érint, Tomit nem. Ami fontos, hogy ezeknek a megmérettetéseknek sokat köszönhetek, sokat tapasztaltam, viszont vannak bizony árnyoldalai is. Én például azért döntöttem a yesyes, és a jelenlegi út mellett, mert nagyon sok volt, ahogy a bulvár anno szétcincált. Hogy akkor mi van a barátnőmmel, a magánéletemmel, miközben a zenével nem foglalkoztak. Ahogy a kommenteket is olvastam, ott is szóvá tették ezt, hogy a sajtó miért a magánéletemben vájkál, ahelyett, hogy mondjuk a zenére, az alkotómunkára koncentrálna. A másik, és még ennél is komolyabb ok pedig az, hogy Tomival már jó ideje az volt a közös álmunk, hogy együtt, egy formációban zenéljünk, és ez a vágy igazán a 2015-ös Euróvíziós-döntő után érett be, amikor elhatároztuk, nagyon ráfekszünk erre a yesyes dologra.
Katona Tamás: Ádival már hat éve ismerjük egymást, amikor Erdélyből, Kézdivásárhelyről a koliba kerültem, és szobatársak lettünk. Mivel mindenki zenész volt, így nagyon hamar összecsiszolódtunk, és jött az ötlet, hogy olyan jó lenne egy közös zenekart alapítanunk. Nekem előtte otthon is volt egy zenekarom, így adta magát a közös munka. A Dal után pedig jött, hogy nem érdekelnek a kritikák, csináljuk meg a yesyes-t, és elkezdtük megvalósítani azt, ami ma is tetten érhető a zenekar hangzásában, a számokban.
Egy picit a bulvárnál, a sajtónál, illetve az érvényesülésnél maradva: az underground inkább a közösségi oldalakból, így az ottani elérésekből, lájkszámból tud építkezni. Az mekkora segítség, hogy Ádi nevét korábban megismerte a közönség, ez mennyiben segítette azt, hogy a yesyes picit jobb helyzetből induljon, mint az abszolút nulla?
Ádám: Persze, hogy előnyt jelent az, hogy ismerik a nevem. Viszont hátrány is, mert be vagyok skatulyázva, hogy „igen, ez a gyerek a tehetségkutatókból”. Én azonban szeretném megmutatni, hogy már nem csak az vagyok. Nagyon sokat köszönhetek a tévének, vannak saját, szólófellépéseim is, de szeretném azt is bebizonyítani, nem csak ennek köszönhetem azt, hogy idáig jutottam. Rengeteg gyakorlás, munka áll mögötte. Azaz nem egy celeb vagyok, akit az érdekel, hogy a magánéletével a bulvárban legyen, hanem maga a zenélés, ebben szeretnék bizonyítani. Úgy érzem, ez a yesyes-szel szépen halad a maga útján. Itt csak a zenével foglalkozhatok, és nem az számít, hogy mi van a barátnőmmel, a privát dolgaimmal. És pont ezért érzem jól magam ebben, ezért gondolom úgy, jó úton haladunk.
Rákanyarodva akkor a zenére, a formációtok – még ha élőben beemeltek különféle hangszereket, vendégzenészeket – az elektronikában utazik, popos elemekkel operáltok, s talán nehezebb nem a mainstream felé kacsingatni. Hogyan lehet ebben a műfajban okosan egyensúlyozni úgy, hogy ne mondhassák azt, ez is csak egy tucattermék?
Tamás: A koncerteket úgy építettük fel, hogy vannak benne piszkos, undergorund elemek. Tényleg olyan megoldások, amiket nem nagyon pörgetnek a rádiók. Akadnak közben olyan dalaink is, amelyek meg épp ennek az ellentétei, azaz, úgy gondoljuk, sokaknak tetszhetnek, nem egy rétegnek szólnak. Arra törekszünk tehát, hogy egységes, harmonikus legyen a hangzás, még ha stilisztikailag olykor úgy tűnhet, kicsit csapongunk. Az a lényeg, hogy aki eljön egy egyórás koncertünkre, érezze, hogy egyben van a dolog, érezze az összhangot, ne legyenek nagy ingadozások a számok között.
Úgy érzitek, ez, már hogy meglegyen a zene egyedi spétje, egyúttal popos is maradjon, megoldható, működik?
Tamás: Próbálunk mindig olyan kis stílusjegyeket becsempészni a dalokba, amikből érződik, nem kizárólag populáris elemekből építkezünk.
Ádám: Mi élőben csináljuk a dolgokat, nem arról van szó, hogy odaáll valaki a színpadra, és megnyomja a lejátszás gombot. Sokan szokták kérdezni, mi most miként határoznánk meg a stílusunk meg kikhez szeretnénk hasonlítani, felnőni. Bevallom, ezen soha nem gondolkozunk. De ezt mindenki érezheti, megtapasztalhatja, ha eljön megnézni minket. Más ugyanis a YouTube-hangzás, meg az élő, ahol mi is mindig próbálunk valami pluszt hozzátenni a felvételen hallhatókhoz. Én például nagyon szeretem az elektronikus harmonikám, amivel egyedi, nem gép generálta hangokat tudok megszólaltatni, s talán ettől is több a zenénk egy-egy koncerten.
Tamás: Próbálunk tudatosan építkezni. Viszont, ha egy számunk mondjuk betalál, és sokan megszeretik, utána már nem az számít, hogy na, akkor a következő dalunknak is kellően poposnak, könnyednek kell lennie, hanem azért keresnek minket, mert kíváncsiak ránk, arra, hogy mit hozunk ki legközelebb. Magunkért kedvelnek meg, nem azért, mert valamiféle tömegigényre vágynak. Az persze igaz, hogy ma, amikor percenként több száz számot töltenek fel, nehéz egyedit, valami olyasmit alkotni, aminek megvan a maga karaktere. És közben nehéz nem foglalkozni a kritikákkal, azzal, hogy valakinek mindig akad valami „okos” megjegyzése, hogy miért így, miért nem úgy! Ettől függetlenül azon vagyunk, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk magunkból.
Az elektronikus zenében mindig lényeges kérdés az, hogy egy előadó mennyire dolgozik saját, illetve hozott anyagból? Tehát az adott hangzás, hangulat mennyire saját, dalszerzői munka eredménye? Nálatok ez hogy megy?
Ádám: Van egy producerünk, Somogyvári Dani, aki végső formába önti a dalainkat, ő nem használ semmilyen „gyári” formulát, hanem maga tekeri ki a hangokat. Így a számok hangzása egyedi, Dani keze munkáját dicséri.
Tamás: Ahogy arról sincs szó, hogy a dalokat különféle sémákra, kész loopokra építenénk fel, hanem Ádi maga írja meg őket az alapoktól kezdve. Kitalálja a dal témáját, akkordjait, felénekel egy demot, kihozza belőle azt, amit ő szeretne, és ezután kerül át Danihoz, aki meghangszereli a dalt. Szóval egy kis manufaktúraként működünk saját anyagokból.
Ha már az előbb említettétek, hogy más élőben egy-egy szám, hogyan készültök fel egy koncertre, igényel-e külön törődést egy-egy dalotok megvalósítása?
Tamás: Ez általában úgy néz ki, hogy a kész számokat tulajdonképpen szétkapjuk elemeire. Nem az a lényeg ugyanis, hogy halál pontosan ugyanazt játszd vissza, mint a felvételen. Hanem, hogy azt az energiát, ami viszi a számot, az a koncerten is kijöjjön. Pont ezért is csináljuk ketten, és nem egyszemélyes formációban. Ahogy arra is figyelünk, hogy minden koncert más és más legyen, egyúttal, ha jönnek új hangszerek, azokat kellőképp beleépítsük az összhangzásba. Most 22-én a Gödörben jön a velünk együttműködő MC Fantom, ahogy lesznek még dobosok, egy hegedűs és táncosok is. A különféle megoldásokon, illetve azon, hogy mit hogyan építsünk be, nagyjából minden nap agyalunk, dolgozunk. A cél ugyanis az, hogy élőben még többet tudjunk megmutatni, mint a felvételeken.
Ádám: Ehhez hozzájön az a dolog, amibe már jó párszor belefutottunk: sokan kérdezgetik, hogy ez a két emberes felállás most akkor, hogyan s mint megy élőben, hol vannak a többi zenészek, hangszerek. Aztán látják, megtapasztalják, hogy így is működik a dolog, és szerencsére olyan visszajelzéseket kapunk, hogy nem is képzelték, hogy ezt ketten ilyen jól meg lehet valósítani. Egyben van így is a dolog, főleg, mert mindig kitesszük a lelkünket. Már jó párszor megnéztük, hogy ez a két fős, részben gépről üzemelő hangzás működőképes például a Twenty One Pilots esetében is, szerintem nálunk is.
Hogyan építetek be egy olyan hangszert, például most a hegedűt, amelyet alapjában véve nem használtok a dalaitokban?
Ádám: Igazából ezzel az a célunk, hogy még több színt hozzunk, építsünk be a hangzásba. Baranyi Zoltán hegedűs nagyon régi barátunk, az ötlet innen jött, meg tényleg onnan, hogy egy kis plusz fűszer sose árt. Közben arra is figyelünk azért, hogy ne vigyük túlzásba a dolgokat, ne legyen sok a közönségnek. Ugyanakkor hisszük azt, hogy ezek a kis, apró változások, nüanszok jót tesznek a zenénknek.
Ahhoz, hogy sikeresen beépítsen az ember egy hangszert az elektronikus zenébe, mennyire kell ismernie az adott zenészt? Azaz, azt, hogy mit és hogyan játszik, és mit várhattok el tőle?
Tamás: Ésszel kell csinálni. Volt például arról szó, hogy basszusgitárt is emeljünk be, ám mivel annyira mélyek az alapjaink, erről végül letettünk, mert a két dolog kioltaná egymást. Viszont a hegedű két számunknál adta magát, meg például lesz három olyan dal is, aminek meg a plusz dobok tesznek majd jót, ezért hívtunk meg négy dobost is. De arra is ügyelünk, hogy ne egyszerre robbanjon rá minden a közönségre.
A vokálra kanyarodva, mi határozza meg, hogy egy dalnak épp angol vagy magyar nyelvű legyen a szövege?
Ádám: Eddig ugye egy magyar nyelvű számot írtunk, a Te meg énnél pedig nem volt cél, hogy na, most mindenáron magyar szöveggel rukkoljunk elő, hanem így jött ki belőlem; egy fesztiválélményt fogalmaztam meg. Eddig nem volt olyan, amit magyarul érdemes lett volna kiadni. Az angoloknál pedig az a menet, hogy a magam kis halandzsanyelvén feléneklek valamit, aminek a csapatunkkal közösen adunk értelmet, vagy Miklós Norbert ír rá szövegeket. Alapjában véve amúgy nem akarjuk behatárolni, melyik legyen magyar, melyik angol, ahogy még csak véletlenül se szeretnénk kétnyelvű számokat, azoktól nagyon ódzkodunk. Szerintünk egyébként ennek a műfajnak jobban áll az angol, bármennyire is szeretjük az anyanyelvünk.
A nyelvválasztásnál a piaci szempont, egy esetleges külföldre kikacsintás játszott bármi szerepet, avagy sem?
Ádám: Flórával nagyon ötletelünk azon, hogy külföldre is lassan érdemes lenne nyitogatni a kiskapukat. Érezzük közben azt is, hogy itthon a közönség a magyar dalokat igényli, így angolul nehezebb karriert építeni. Szóval itthon is szeretnénk kialakítani egy olyan közösséget, egy magot, amelyik vevő az angol dalainkra is. A Te meg énnél például éreztük, tök jól betalált, ám ez nem jelenti azt, hogy akkor X havonta kihozzunk majd egy-egy magyar nyelvű anyagot csak azért, hogy legyen. Jön majd, amikor jön.
Elektronikus vonalon talán jobban lehet ezt érezni, bár sem általánosítani, sem megbántani nem akarok senkit, de mintha a magyar zenefogyasztóknál lenne némi késés a trendekben, illetve bizonyos stílusok akár még tíz-tizenöt évvel később is jobban ülnek itt, mint máshol. Dalszerzéskor erre figyeltek, már, hogy az adott számotok vajon mennyire illeszkedik a hazai zenefogyasztási szokásokba?
Tamás: Nem, nem igazán szoktunk ezen agyalni, nem azért írjuk a számokat, hogy a trendeknek, a tömegízlésnek megfeleljünk. Az ember persze hallgatja az újdonságokat, amik inspirálnak dalszerzéskor, de ez nem jelenti azt, hogy akkor automatikusan lemásolunk valamit. Ezt a megcsúszást, mármint, hogy hozzánk bizonyos dolgok picit később érnek el, Erdélyben és itt is érzem, de ez minket nem befolyásol. Mostanában történt velünk egy érdekes sztori: megismerkedtem egy londoni session-zenésszel, aki olyan pályatársakkal jár össze, akik Bonobo vagy épp Robbie Willams mellett játszanak és kértem őt, hogy hallgassa meg pár dalunkat, és mondjon róla őszintén véleményt. Itthon sokan megkérdőjelezik, hogy miért is kell angolul énekelnie Ádinak, ha nem angol az anyanyelve, a londoni srácnál ez például egyáltalán nem merült fel. Teljesen hozzá van szokva, hogy a nem angol anyanyelvű emberek is énekelnek angolul, sőt véleménye szerint külön ízt ad a zenének.
Ádám: A Let me closer esetében több olyan kommentet kaptunk, hogy már-már „el se hiszik, hogy mi magyarok vagyunk”. Mivel azonban angol nyelven szól, ezért nem igen hiszem, hogy a hazai rádiók sokat játsszák majd. Picit csalódott vagyok, hogy miközben külföldi előadók slágereit nyomják, addig a nyelvi kvóta miatt az a magyar előadó nem igazán rúghat labdába, aki nem magyarul énekel. Így nekünk se jut túl sok esély. Ez tök szomorú ellentmondás.
Tamás: Adni kellene esélyt azoknak a magyar előadóknak, akik nem magyar nyelvű dalokat írnak, hiszen a cél mégis az lenne, hogy itthon a hazait támogassuk. Ráadásul ahhoz, hogy egy magyar formáció akár nemzetközi szinten is sikeres legyen, olyan nyelven kell énekelnie, amit nem csak a magyar közönség ért meg.
Így az első saját, egész estés koncertetek előtt, ha egy picit a távlati célokat, vágyakat nézzük, merre próbáljátok meg magatokat pozicionálni, akár fesztiválozásilag is?
Tamás: Szerintem már az tök jó dolog lenne, ha közepes méretű fesztiválok színpadain stabilan ott lehetnénk. Nekem nagy vágyam, hogy felléphessünk például a kolozsvári Electric Castle-ön, vagy persze a Szigeten. Jó lenne megtapasztalni, milyen érzés lehet annyi embernek játszani. Még így, hogy csak erről beszélek, is belekönnyezek. Szóval ezt az örömöt szeretnénk átélni és átadni. A legfontosabb persze az, hogy az emberek szeressék azt, amit csinálunk, hogy oda-vissza áramoljon az energia. Ha pedig ez működik, akkor mindegy milyen színpadon állunk.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
