Az All Machines Will Fail kollaboráció And We című lemezén 4 masszív számon haladunk végig, amelyek egyenként elmennének egy-egy komplett kislemeznek. Kritika.
Ha majd valamikor, úgy jó száz, százötven év múlva visszatekintenek korunk magyar kortárs könnyűzenéjére, akkor iamyank tuti kap egy külön fejezetet egy erről születő XXII. századi monográfiában. Ha ugyanis létezne nagyüzemi magyar roadmovie-ipar, akkor mindenképpen ő lenne ennek a Hans Zimmere. És ezt nem elfogultságból írom. Elég ugyanis meghallgatni a yank fémjelezte All Machines Will Fail kollaboráció And We című lemezét. Pontosan ül a címben kiemelt megállapításom.
No, de kezdjük kicsit messzebbről és általánosságban. Kevés olyan figurája van ma a magyar minőségi undergroundnak, aki ennyire sokoldalú lenne, és e végtelennek tűnő árnyalatait meg is mutatná, mint iamyank. Az ambient elektrótól, a megszámlálhatatlan, olykor teljesen eklektikus hangszerek szólamba emelésén át a hardcore-ig és a metálig, mindent hallhattunk már a tollából. (Jegyzem meg, ő ékes példája annak, hogy gyakran az elektróból van átmenet a metálba, netán fordítva.) Hogy tovább dobálózzak a jelzőkkel, a faszi igazi reneszánsz ember a maga területén. És az egy dolog, hogy sok minden érdekli, de amibe belekezd, és amit beemel, a mind telitalálat. Mondanám, nem nagyon találunk benne hibát, legfeljebb nem minden anyaga passzol minden hangulathoz. De a zene már csak ilyen – tenném hozzá a közhelyet.
Visszakanyarodva az And We-re. Négy brutál, 9-10 perces számon haladunk végig, amelyek önmagukban, egyenként elmennének egy-egy komplett punk kislemeznek. Jó, persze itt egészen másról van szó. Mintha négy tételt hallanánk, s közben egy-egy tételen belül a mennyből a pokolba jutnánk és vissza. Erős anyag, az első másodpercben megragad a gyomrodnál fogva, és egy másodpercre nem enged el. S miközben hallgatjuk a bődületes váltásokat, olyan az egész, mint egy önismereti tréning. Magunkra ismerünk, a fájdalmainkra, amiket levezetnek helyettünk. Nem emlékszem, mikor hallgattam minden idegszálammal megfeszülve ennyire egy 10 perces számot, mint most. Talán a Pink Floyd Wish You Were Here c. lemezen a Shine On You Crazy Diamond Part 1, 2 lehetett ilyen. (Jelentem, azt spec épp harminc éve, 1992-ben hallottam először.)
Az igazat megvallva, nehéz lenne kiemelnem számot a négyből, hogy na, ettől dobtam el az agyam. A lemez erőssége, hogy nálam nincs gyenge pontja, azaz, egyik dal sem lóg se le, se felfelé ki. Ha azonban mégis egy revolvert tartanának a fejemhez, hogy már pedig nevezzek meg egy kedvenc dalt, különben meghúzzák a ravaszt, akkor talán a Feel No Weight c. darabot mondanám. Hogy miért, lövésem sincs, talán egy hangyafasznyit az ült a legjobban az első tíz meghallgatás után.
Sokkal többet nem is igen tudok okoskodni az anyagról. Amit viszont feltétlen érdemes még leszögezni, hogy a lemezt yank mellett Mohácsi Matyi (basszus – Trillion, Grand Mexican Warlock) és Kocsis Máté (dobok – Ghostchant, ex-Idoru) hármasa követte el. A felvételeket Bánházi Gáborral készítették a Zengőkertben, ahol Sinco mester készítette a mozgóképes örvénylést. Az All Machines Will Fail arculatát Borbás Marci álmodta meg, a borító pedig Bartis Attila József Attila-díjas író, fotográfus képe.
A lényeg pedig, ha élőben is szeretnétek meghallgatni a lemezt, miután már felvételről agyonnyálaztátok, akkor március 3-án mindezt megtehetitek a Turbina Kulturális Központban.
Csak jókat, hallgassatok magyarokat! Titánok Spotify-ért ide kattintsatok! A Fű alatt podcastért meg IDE!
Érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
