Beindult végre a koncertdaráló a Szigeten. Modorosság, extravagancia, és az elsőáldozó Ashcroftnál meg olyan „balhé”, amit nagyon ritkán lehet látni. Kritika.
Íme, a csütörtöki felhozatalból így láttuk a dolgokat. Külön vicces a The 1975 koncertje, ahol a két Bencénk egymásnak (nem teljesen, de azért mégis egy picit) ellentmondó véleményt fogalmazott meg, így egyértelmű volt, hogy szépen egymás után kitoljuk őket. Szóval, olvasgassátok a kritikáinkat 😉
Richard Ashcroft
Szerencsére nem néztük félre, és tényleg a csütörtöki szigetes koncert volt karrierje első magyarországi fellépése Richard Ashcroftnak, az egykori The Verve zenekar frontemberének – ezt maga mondta bele az éterbe. Világhíres dalának, a Bitter Sweet Symphony c. etűdjének a jogdíját nemrég visszakapó wigani dalszerző nem egyszerű eset, igazi hangulatember, így bármi megeshet nála. Nos, Richardunk teljes bedobással jött ki, elég rendesen felspanolta magát, és az egész koncert alatt érződött, nagyon meg akarja mutatni. Nem tolta túl a dolgokat, ügyesen lavírozott a korábbi The Verve-dalok és a szólószámai között.
Olykor viccelődött, például, hogy majd akkor veszi le a napszemüvegét, ha újra meghívják ide játszani. Höhö, ügyes kis fricska volt, az egyszer tuti. Aztán már túl voltunk a fellépés felén, amikor az egyik dal indításakor elég keményen nekiállt ‘fuck’-olgatni. Majd beszólt a színpaddal szemben álló keverőtoronynak, a metakommunikációjából is érződött, hogy valami nagyon nem stimmel neki a hangosítással. Úgy tűnt például, mintha az egyik szám kezdetekor levettek volna mindent a keverőpulton, és az istennek nem tudnának megszólalni a hangszerek.
Egyszeri néző a káromkodáson túl nem igen vehetett észre nagyon semmit, másodpercekről volt szó, ám tényleg érződött, hogy Ashcroft eléggé befeszült a dologra. Aztán persze volt egy alig észlelhető ciccenés, és a koncert folyt tovább – igaz utána mintha a hangmérnöki stábból lejött volna hozzá valaki egy rövid „perpatvarra”. A brit érezhetően ideges lett, egy ponton ököllel ütötte és cseszte szét az egyik mikrofont és az állványt. Azon tanakodtunk, vajon ez mennyire befolyásolja a produkcióját? (És vajon, ezért valaki kap-e selyemzsinórt?) Még a végén leviharzik – villant át bennem.
Végül semmi ilyesmi sem történt, nagyon érződött, hogy a faszi a maximumot nyújtva nagyon oda akarja tenni magát, és már csak dacból is meg akarja mutatni, hogy, nesztek, ez a rock and roll, ezt tudja egy igazi minden hájjal megkent veterán. Ott volt benne a lassan három évtizedes rutin. Hogy aztán a zárás előtt a közönségnek is elmondja, mi a para: a fülmonitorában semmit nem hallott a közönség interakcióiból, és ez nagyon felhúzta. „Régivágású csóka vagyok, szeretem, ha nincsenek ekkora távolságok a közönség és köztem, nem bírom ezt a fránya technikát” – mondta, majd belecsapott a Bitter Sweetbe. Gondolom, az első fellépés miatt a máshonnan ismert set-listjeihez képest több volt a The Verve dal, s már-már azon somolyogtunk, tuti benne lehet a szerződésében, hogy ezt mindenképp el kell játszania 😀
Richard Ashcroft – Bitter Sweet Symphony
22 év után meghallgathattuk élőben attól, aki írta 👉 Richard Ashcroft (aka The Verve): Bitter Sweet Symphony ♥ 🙂 Sziget Festival Official ♥
A tréfát félretéve, Ashcroft nagyot ment, senkinek egy rossz szava sem lehet rá; elég rendesen kitett magáért, és a felindulását se akarta a közönségen levezetni, inkább légbokszolt egy nagyot a legvégén – bár arról nem szól a fáma, hogy a színpadról lemenet nem rúgta le az első elé keveredő embert 😀 Az viszont, hogy 22 év után meghallgathattuk élőben a DALT attól az embertől, aki írta, elég menő!
(Balogh Roland)
The 1975
Az este főfellépője a The 1975 a szekunder szégyen legmélyebb bugyrait próbálta elérni, ami egy ponton hihetetlen jól sikerült nekik. Aztán a frontember, Matthew Healey úgy gondolta megnézi mi is lehet ettől lejjebb, mennyit bírnak az emberek. Hát ennyit már nem. 2019-ben, amikor virágzik a trash, a kellemetlen érzést, azt a szörnyű feszítést a melledben sokáig el lehet húzni, és ez sokaknak tetszik. Ha viszont átlépsz egy határt, akkor egyszerűen csak úgy érzi magát az ember, mint, amikor gyerekként az ismeretlen rokonokhoz elrángatták a szülők, akik szar kajával tömtek és tiszta nyál lett az arcod a puszijuktól. Csak menekülni és túlélni akarsz.
Mielőtt bárki megvádolna, hogy én biztos alapból utálom őket, elárulom, hogy hallgatom pár számukat, előzetesen semmilyen előítéletem nem volt feléjük. A koncert viszont kb. annyira volt érdekes és pörgős, mint egy medúzákról szóló dokumentumfilm, Matthew Healey pedig folyamatos modorosságával, nem, hogy rocksztárnak tűnt, hanem az idegesítő gyereknek az iskolából, akit mindenki ismer és pont ugyanennyien akarják jól megagyalni.
Ed Sheeran szerénységmustrája után beüvölteni a tömegbe, hogy „rajtam vannak a fények, mikrofon van a kezemben, egy kibaszott rocksztár vagyok, megcsináltam ” nem biztos, hogy a legszimpatikusabb. De nem csak Ed Sheeran után nem az. Talán sosem voltam koncerten, amit nem tudtam végighallgatni, bármilyen is a zenekar, mindig megadom nekik az esélyt végig. A The 1975 azonban megtörte ezt a sort.
(Bodó Bence)
The 1975 vol. 2.
A The 1975 egy hajszálra van attól, hogy The Matt Healy Show alcímmel futhassanak a koncertjei. Nem véletlenül, Matty ugyanis kiváló showman, aki így a harmincon túl már tud kellő öniróniával és cinizmussal tekinteni arra a nyálgép műmájerre, aki karrierjük elején volt.
A tegnapi esti buli így kettős hatásfokon pörgött; egyrészt megkaptuk tini-visítozásokat kiváltó manírokat, a flegma dohányzást a színpad szélén ülve, hajdobáló nyögdöséseket, vagy a zavarba ejtően direkt flörtölést a közönség tagjaival, másrészt mindezek mögött ott volt egy óriási összekacsintás, kb. azzal a jelentéssel, hogy „oké, mind tudjuk, hogy ez gáz”. Amikor például Matt a közvetítés rendezőjét kéri, hogy kapcsolja vissza az előző kamera képét, hogy a kivetítőn megnézhesse magát, nem tudunk nem arra gondolni, hogy itt már szándékosan tolják túl. Szépen szimbolizálja ezt az is, hogy a kezdetben barna bársonyfelsőben, hozzáillő trapéznadrágban és hosszúszárú Martensben megjelent Healy a koncertet már egy kinyúlt együtteses pólóban, laza edzőcipőben fejezte be. “Nem is értem miért hordok ilyeneket, egyáltalán nem alkalmasak koncertezésre”.
Az biztos, hogy a The 1975 sokkal kevésbé emészthető, mint mondjuk Ed Sheeran, de a vizuállal, a koreográfiákkal, és legfőképp a zenéjükkel nagyon szépen megtáncoltatták a Nagyszínpad népét.
(Penke Bence)
Ivan & The Parazol
Megéri magyar fellépőket is megnézni a Szigeten, bár, ahogy írtunk róla, már csak elvétve akad, de ők nagyon hálásak érte. Legalábbis az Ivan & The Parazolnál ez volt a helyzet. Viszonylag régen voltam koncertjükön, (értsd: az új lemez dalait még nem hallottam műsorba tűzdelve), így ez most egy nagyon kellemes meglepetés volt. Az egész produkció rohadt sokat fejlődött, nagyon jól működnek az új dalok, az instrumentális részek, és a kis Iván-féle freestly slam poetry a számok alatt is kifejezetten szórakoztató volt, bármiről is kezdett el beszélni. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy a dal közepén elkezdett valami értelmetlen dologról cicerói magasztossággal „szónokolni”, de kifejezetten vicces volt.
Végig azon gondolkoztam, hogy amit utáltam a The 1975-ben, azt itt miért élvezem. Mert lássuk be, Iván sem az a visszafogott szomszédsrác, akinek a jelenségének a lényege, hogy „Jajj, de kis zabálnivalóan aranyos”. De itt sehol nem éreztem, hogy ez állna a zene felett! Ez pedig egy óriási különbség. A zene jó, a dalok jók, kifejezetten érdekes dolgokat műveltek, a frontember pedig becsomagolja ezt az egészet, és műsort csinál. Ez pedig rohadt jól működött, el kellett volna hozni Matthew-t, hogy figyelj valami ilyesmi az, ami jó. A Parazol előtt tehát le a kalappal, ezekkel a koncertekkel lehet bizonyítani, hogy van keresnivalójuk a magyaroknak is a Szigeten.
(Bodó Bence)
Yungblud
Még csak húszas éveim közepén járok, de már így is egész gyakran érzem azt, hogy egy világ választ el engem nálam 6-8 évvel fiatalabb srácoktól, pedig nem is olyan régen még én is 6-8 évvel fiatalabb voltam. Szóval, mivel szeretnék trendi, kúl és fiatalos lenni, úgy döntöttem, Richard Ashcroft helyett Yungbludnak adok egy esélyt.
Yungblud pedig valójában a brit Dominic Harrison, aki csak három évvel fiatalabb nálam, és 2019 augusztus nyolcadikán a Sziget fesztiválon egy áttetsző szatén hálóingben, Martens bokacipőben és sötétlila zokniban ugrándozott, miközben rózsaszínű begipszelt jobbkezével próbált valahogy gitározni is. De három-négy perccel később, amikor sikerült feldolgozni a kezdeti sokkhatást, lebilincselt és megvett kilóra ez a csapzott hajú fura fiú.
A számai nagy része értelemszerűen meglepetésként ért, és nem tudom, hogy ha otthon, nyugodt körülmények között hallanám őket, akkor hogy reagálnék, de ez a meghatározhatatlan műfajú valami élőben nagyon magával ragadó. Folyamatosan kapcsolatban áll a közönséggel, a zene kb. csak aláfestésként szolgál ehhez a közös ramazurihoz. És bőven nem csak pubertásoktól volt hangos a sátor. Dani barátommal meg is beszéltük, hogy ez valószínűleg az új punk, a hatás és az érzés ugyanaz, „csak a zene változott”.
Közben már fogadásokat kötöttünk, hogy 2020 melyik hónapjában lesz Yungblud koncert a Budapest Parkban, és az is fix, hogy ott leszünk, mert egy picit már fanokká váltunk. Két nap alatt az eddigi legjobb koncertélmény!
(Penke Bence)
Chvrches
Nem tudom, hogy bennem van-e a hiba, vagy mi lehet ennek az oka, de valahogy sose vitt rá a lélek, hogy meg akarjam ismerni a Chvchest. Pedig csomószor voltak már Szigeten (ugye?), meg dobta már fel a YouTube és a Spoti is, de mindig találtam valamit, ami szimpatikusabb lenne. Éreztem természetesen, hogy ez azért így sokáig nem maradhat, meg tényleg el akarnám kerülni az olyan szitukat, hogy ha valaki azt mondja, hogy „Én már voltam Chvrches koncerten”, akkor én erre ne tudjam azt mondani, hogy „Én is!”. És habár nagyon hívogatott az ex-Bestiák Miss Bee önálló koncertje, mégis tudtam, hogy ez lehet a nap, amikor először találkozom a skót szintipop bandával.
Koncert közben derült ki, hogy kettővel több dalukat ismerek, mint azt gondoltam volna. Abban az összesen nettó 7 percben tényleg kiválóan éreztem magam, a számomra teljesen ismeretlen számok viszont nem kaptak el annyira, hogy mondjuk meg tudjam különböztetni őket egymástól, vagy otthon rákeressek valamelyikre. Ez ízlés dolga, az viszont hogy a dalok tökéletes eljátszásán túl semmit tettek annak érdekében, hogy egy új néző szívébe is belopják magukat, már tény. Vagyok annyira szigorú, hogy ne elégedjek meg Lauren Mayberry cuki ruhájával és sminkjével. Egyébként láthatóan nem is nagyon szorulnak rá az én rajongásomra, szépen megtelt a sátor, a közönség énekelgetett, a kivetítőn lehetett látni könnyező lányokat is, úgyhogy valószínűleg azok biztosan jól érezték magukat, akik szeretik és ismerik a csapatot. Valószínűleg ők megkapták, amire számítottak.
(Penke Bence)
Akit pedig érdekel még, miket ajánlunk még szombatig az idei Szigetre, az ajánlók első, szombatig tartó részét ITT találjátok! Kellemes szörfölést 😉
7alatt – Nem fogod elhinni, mit ajánl az Ígéretes Titánok a Szigetre! | Ígéretes titánok
Az öledbe pottyant egy napijegy, de nem tudod, mit csinálj a SZIGETen? Szereztél bérletet, de eleged van Class FM-es előadókból? SZIGET szpesöl edisön vol 1.
További érdekességekért érdemes követni az Ígéretes titánok Facebook- és Instagram-profiljait. Ha pedig szeretnétek picivel hozzájárulni ügyünkhöz, szerezzetek be egy jó Titánok-pólót vagy táskát a Popshopban! Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!
